Előadó: Duran Duran
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 2004
Értékelés: 3.5/5
Persze, hogy a Duran Durannek nincs szüksége holmi különösebb reklámra! A zenekar a túlélők bárkája, amely a nyolcvanas éveken át rendkívül sikeresen hajózott a saját, jól felismerhető receptjével, az akkoriban igen népszerű új romantika nevű hullám jegyében. Ezt szó szerint stílusbeli szakadék követte a 21. századi Duran Duran és a nyolcvanas évekbeli között. Az „Astronaut” most hidalja át valamennyire ezt a szakadékot. Néhány gyöngyszemet természetesen leszámítva, mint például a Come Undone és az Ordinary World a „The Wedding Album” (1995) című lemezről. Az album azért is érdekes, mert az aranykor felállásának újraegyesülését is jelenti, azét a csapatét, amely a nyolcvanas években színre lépésével valóságos „beatlemániát” váltott ki a Beatles-láz után.
A gyönyörű hír az, hogy az „Astronaut” valóban a Duran Duran ellenpontja annak az elektropop „habnak”, amit az elmúlt évtizedben költöttek. Már az első szám, a (Reach Out For The) Sunrise is ezt bizonyítja. Pár másodperces nyitó beat, ami egy New Moon On Monday-t idéz, aztán ugrás egy könnyed popslágerbe, amely simán beleillene bármelyik nyolcvanas évekbeli diszkóklubba. A gitár szépen a háttérbe simul, a billentyűk markánsak, jellegzetes „space” dallamokkal. Végre valami konkrét a View To A Kill óta! Különösen finoman és kifinomultan nyúlnak hozzá a melankolikus záró Still Breathing-hez, ahol a gyengéden suttogó dallamba zenekar is bekerül, és a szám drámájának hangsúlyozására egy leheletnyi „bowie-s” disszonanciát is hozzáadtak. Az Astronaut című dal viszont tipikus elektro funky diszkószám, stílusában az előző lemezt, a „Pop Thrash”-t követi. Kiváló kontraszt utána a nyugodt, de groove-os Bedroom Toys, amelynek gitárjátéka a régebbi nótáik, például a Skin Trade stílusában szól. A Duran Duran nem felejtett el álmodozó refrénekkel megáldott dalokat írni. Erre figyelmeztet minket a remek, rockosabb What Happens Tommorow, vagy a „könnyedebb”, gyönyörűen kifinomult Point Of No Return és Finest Hour, ahol a srácok még mindig meggyőzően tudnak a bőröd alá mászni. A kifejező refrének amúgy is a legerősebb fegyverük a hallgató meghódítására, és ez most sincs másként. Az egész lemezen élvezhetjük a billentyűk, a gitárok és LeBon hangjának emblematikus kombinációját, ennek ellenére minden dalnak megvan a maga különleges bája, ezért az „Astronaut” nagyon változatos lemez. A nyolcvanas évek nosztalgiázóinak vidám hír az is, hogy a Point Of No Return űrbillentyűi a híres Rióra emlékeztetnek, bár a szám teljesen más fából faragott, a Nice pedig főleg a gitárvonalaival nyúl vissza a „Seven And The Ragged Tiger” című lemezhez. Mivel a lemez a Duran Duran nyolcvanas évekbeli örökségére épül, külön élvezet hallgatni John Taylor produkciós szempontból külön kiemelt dallamos basszusvonalát, különösen a „megfunkyzott” Taste The Summer-ben.
A produkció kristálytiszta, a hangszerek egyensúlyban vannak, a beat és az első vonal éles kontrasztjával, a középpontban pedig LeBon felismerhető hangjával. Ez egy olyan album, amely a címe ellenére nem tár fel új horizontokat, hanem hatékonyan merít a nyolcvanas évek örökségéből. A Duran Duran nagyon okosan játszott: az „Astronaut” az óvatosság tekintetében ravaszul csavaros album. Az újraegyesüléssel érkezett megerősödés lemeze. Persze a nyolcvanas évek feltámasztásáról itt szó sincs. A Duran Duran a biztosra ment, és így egy biztonságos, modernül szóló, könnyed rock-pop albumot tett le az asztalra, amely felszabadítóan friss és rendkívül szexi. Valami, amire páran határozottan nagyon-nagyon régóta vártunk.
Felállás
Simon LeBon – ének
Andy Taylor – gitár
Nick Rhodes – billentyűk
John Taylor – basszusgitár
Roger Taylor – dobok
Produkció
Don Gilmore, Dallas Austin & Nile Rodgers
Számlista
1. (Reach Up For The) Sunrise
2. Want You More!
3. What Happens Tomorrow
4. Astronaut
5. Bedroom Toys
6. Nice
7. Taste The Summer
8. Finest Hour
9. Chains
10. One Of Those Days
11. Point Of No Return
12. Still Breathing
