Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Racket Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5
A „Mirrors” a zenekar hagyományos, 2005 nyarán megtartott rajongói találkozóján felvett két koncertkiadvány második darabja, amelyet a Marillion egyszerre jelentetett meg a másik élő albummal, a „Smoke”-kal. Ez az élő album szép jutalom a zenekar minden hűséges rajongójának, de leginkább az említett rendezvény résztvevőinek. Míg a „Smoke” a múlt néhány többé-kevésbé ismert dalának energikusabb előadását tartalmazza, a két CD-n megjelent „Mirrors” többnyire lassabb, melankolikusabb darabok gyűjteménye, amelyekben a balladák dominálnak, de akadnak benne akusztikus verziók is, a kevésbé és a jobban kedvelt számokból egyaránt. A „Smoke”-hoz hasonlóan most is meglepő a válogatás és a legtöbb dal előadásmódja, köztük a zenekar kevésbé ismert szerzeményei, például a stúdióalbumokon soha meg nem jelent „A Collection” és „Faith”. Meglepő az is, mennyi dal szerepel a „Radiation” (1998) és a „Marillion.com” (1999) lemezekről, amelyeket a zenekar kevésbé markáns, a rajongók többsége által meglehetősen elhanyagolt albumainak tartanak. Az albumon érezni, hogy a zenekar az egészet elsősorban saját szórakozására játszotta és vette fel, no meg annak a maroknyi szerencsésnek az örömére, akik a kétnapos rajongói találkozóra összegyűltek.
A Marillion tehát a szűk közönségnek megengedi magának, hogy feldolgozza mind a közkedveltebb számait, mind azokat, amelyeket élőben általában szinte soha nem játszik. Néhányat közülük még soha nem adtak elő koncerten, és valószínűleg a jövőben sem fogják soha többé. Nem meglepetés, hogy a Marillion otthonosan mozog az akusztikus vizeken, hiszen az efféle előadások egyes daloknál már régóta nem idegenek tőle. Hogarth hangját mindig is az érzelmes balladákra teremtették, Rothery és Kelly pedig mindig is jól elvolt áram nélkül is. Kelly különösen régóta mestere az ambient hangfüggönyöknek a billentyűkön. Talán helyenként hiányérzetünk támad a ritmusszekció miatt, mert Trewavas és Mosley az első lemezen nem éppen töri magát, de ahogy mondtam, ez egy különleges fajta koncertfelvétel. Néhány értelmezés, főleg az eredetileg energikus daloké, érdekes, míg mások csak nagyon keveset térnek el a stúdióváltozattól.
A nyitó „Born To Run” (Radiation, 1998) eleve ideális ballada, a zenekarra nem jellemző bluesos elemekkel a Hammond-orgonán és az akusztikus gitáron, és alig különbözik a stúdióeredetitől. Az első nagy meglepetés az „A Collection” című ballada kiválasztása, amely amúgy bónuszdal az „Holidays In Eden” (1991) albumról, és amelyet valószínűleg soha többé nem fognak élőben eljátszani. A „Now She’ll Never Know” (Radiation, 1998) alatt maga a basszusgitáros Trewavas pengeti az akusztikus gitárt, és remekül megállja a helyét, Hogarth hangjával együtt rendkívül érzelmes előadást hozva létre ebből a közkedvelt dalból. Érdekes a „The Space…” (Seasons End, 1989) akusztikus, lerövidített változata is, amely az eredetiben az egyik legdrámaibb és legepikusabb alkotásuk, itt akusztikus verzióban viszont egy hétköznapi, kissé jazzesebb elégiaként szól. Šmég érdekesebb a „Brave” (Brave, 1994) akusztikus változata, ambient soundscape-ekkel a bevezetőben és kelta hangokkal a háttérben. Újabb nagy meglepetés a „Faith” előadása, az „Afraid Of Sunlight” (1995) korszakából származó, hivatalosan soha ki nem adott daloké. Mondhatom, nagyon jó, elfeledett alkotás, kár, hogy soha nem jelent meg valamelyik hivatalos kiadványon. A „One Fine Day” (This Strange Engine, 1997) eleve ideális akusztikus előadásra, ezért az album egyik leglenyűgözőbb produkciójának hat, noha nagyon hasonlít az eredeti változatra. Kelly kiváló zenekari hangszerelései a billentyűkön, Hogarth kivételes éneke és Rothery mesteri gitárszólói ennek a – mondhatom – zenekari klasszikusnak a fő erényei. Itt Trewavas és Mosley is valamivel aktívabb. Az első CD-t a természeténél fogva is kivételesen érzelmes „House” (Marillion.com, 1999) zárja, amely a koncertfelvétel egyik csúcspontja, és szintén nem tér el a stúdióváltozattól, amely a Marillion elmúlt tíz évének egyik legjobb alkotásaként ismert.
A második lemezt a „Marillion.com” (1999) egy újabb száma nyitja, az „Enlightened”, amelyet az eddigi koncertdaloknál kissé energikusabban adnak elő, mert Rothery végre-valahára itt-ott az elektromos gitárt is a kezébe veszi. Erről a számról, amelyet élőben elég gyakran játszottak, Steve elmondja, hogy a brazíliai São Paulóban eltöltött kellemes órák után született. A második CD többi dala is többnyire elektromosabb színezetű. Jön az „Estonia” (This Strange Engine, 1997) klasszikusa, amelyet Hogarth a zenekar két, korán eltávozott barátjának ajánl (és, valóban furcsa módon, mindkettőjüket ugyanúgy hívták – Tom Vance). Ez az előadás is lenyűgöző, bár elég hűen tartják magukat a stúdióváltozathoz. Csak annyi a különbség, hogy a második részben érdekes, szinte barokkos billentyűs betétet engednek meg maguknak. Az „After Me” (Seasons End, 1989) egy újabb kisebb meglepetés, amelyet nem épp gyakran lehet hallani a koncertrepertoárjukban, és amelynek előadása minden igazi rajongót el fog varázsolni. Ezután két hosszabb epikus szám következik; a „When I Meet God” (Anoraknophobia, 2001) kiválóan van eljátszva, de hűen követi a stúdióváltozatot, míg az „A Few Words From The Dead” (Radiation, 1998) több változatosságot hoz, mert egy rövidebb narráció nyitja, és kiterjedt elektronikus billentyűhangok. Steve néhány szándékos szövegváltoztatást is megenged magának, és a szavak között ott van a „fejlett” világban tiltott Al-Quaida szó is. A „Made Again” (Brave, 1994) akusztikus előadása, amelyben a közönség is aktívan részt vesz, rendkívül kellemes, családias hangulatban zárja a koncertet, ami ismét megerősíti, hogy a Marillion a jó koncerthangulat mestere, amely a híveiből mindig kihozza a maximumot.
A „Smoke”-hoz hasonlóan a „Mirrors” is elsősorban a zenekar igazi rajongóinak szól, akik értékelnek minden koncertkiadványt ettől a legendás zenekartól. A kiadvány főleg azokat fogja lenyűgözni, akiket nem zavar a balladák túlzott adagja, a legtöbb dal akusztikus verziója és néhány ismertebb szám hiánya. Engem személy szerint a balladák nagy aránya ellenére is lelkesít, hogy megint más megközelítést választottak a dalaik előadásához, amelyeket élőben általában még jobban játszanak, mint stúdióban. Mindazoknak, akik még csak ismerkednek a Marillionnal, ezt a koncertfelvételt nem ajánlom, mert számos klasszikus hiánya és néhány dal eltérő megközelítése miatt nem ad hiteles képet a zenekar igazi arcáról. Aki viszont a gyűjteményében már megvan a „Smoke”, az a „Mirrors” nélkül semmiképp sem maradhat.
Felállás
Steve Hogarth – ének
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár
Mark Kelly – billentyűk
Ian Mosley – dob
Produkció
Marillion
Számlista
CD 1 – 43:31
1. Born to Run (5:51)
2. A Collection (3:24)
3. Now She’ll Never Know (4:32)
4. The Space (4:05)
5. Brave (8:00)
6. Faith (3:56)
7. One Fine Day (5:56)
8. House (7:47)
CD 2 – 43:03
1. Enlightened (4:41)
2. Estonia (8:28)
3. After Me (3:14)
4. When I Meet God (10:16)
5. A Few Words for the Dead (10:13)
6. Made Again (6:11)
Játékidő: 86:34
