Előadó: Juliette And The Licks
Kiadó: Hassle Records
Megjelenés: 2006
„Smash and grab I stole your heart, burnin’ rubber baby right from the start…” – ezekkel a szavakkal indul az atraktív amerikai banda, a Juliette And The Licks második albuma, és egyúttal ezek adják meg az egész lemez tempóját is: olyan sebességgel, vagánysággal és őrülettel, amely jó harminc percen át lángol, vagyis, egyszerűen szólva, az album teljes hosszában!
Ráadásul már a dalcímek – Smash And Grab, Killer, Death Of A Whore, Mind Full Of Daggers, Bullshit King és a többiek – is sejtetik, hogy ez nem a (túl)érzékenyek lemeze. Bizonyos értelemben úgy is felfoghatjuk, mint a Natural Born Killers című kultfilm zenei átültetését Juliette módján: abban Woody Harrelsonnal együtt játssza a Knox házaspárt (Mallory és Mickey), akik gyilkos kalandútra indulnak a remény és az álmok földjén.
A dalok többnyire rövidek, ezért annál intenzívebbek és közvetlenebbek, és az, hogy a dobok mögött maga Dave Grohl ül, csak tovább fokozza a végig kitörő robbanékonyságot és nyersességet. A The Licks, akik fáradhatatlanul ássák elő az összes elképzelhető rockfogást, amelyre csak emlékeznek, folyamatosan Mallory, azaz Juliette sarkában vannak, ami őt még jobban hajtja, és könnyedén bebizonyítja, hogy a legjobb, legmacsóbb rockhoz – ahhoz, amiből patakzik a könny, a verejték és a vér, meg néhány más, túlcsorduló hormon (például a tesztoszteron) – végül is a nő a legalkalmasabb! És Juliette ebben a szerepben valóban az Iggy Pop női megfelelője! Vagy legalábbis a szövegeket tekintve, például a „I’m spinning around the room and I can’t sleep, your little girl wants to fffffff” sorokkal, társaságra lel olyan énekesnők között, mint PJ Harvey, Karen O vagy Merrill B. Nisker, ismertebb nevén Peaches. Ezek mellett a nyilvánvaló célzások mellett, a konkrét „közeledés” vágyával, a szövegekben szívesen érinti a férfi és a nő közötti más viszonyokat is. Leginkább a társadalmilag kondicionált kapcsolatokat, amelyek a hagyományos módon meghatározzák a férfi (domináns) és a nő (alávetett) szerepét: „That 13-inch boot don’t make you a man!” – hát persze hogy nem, ennél sokkal több kell hozzá! A szociológiai felvetések a Death Of A Whore című dalban érnek egyfajta csúcspontra, ahol a balszerencse ismét egy nőt sújt, akit tárgynak, piszkos utcának tekintenek, ugyanakkor ez az egyetlen eszköze a túlélésre. A dal egyben az ének csúcspontja is, hiszen a brutálisan elüvöltött, ismétlődő „Fuck, fuck you and fuck you some more…” versszak után a szám egy lecsillapodó, „vihar utáni” zárásba megy át, és Juliette először, tulajdonképpen egyetlenegyszer, rendkívül megnyugtató, vigasztaló és bűnbánó hangon szólal meg. Persze a dalbeli alaknak már késő, a kár megtörtént, az emberi tettek pedig a Mindenható kegyelmére vagy kegyetlenségére vannak bízva. Juliette rá egyelőre nem számít: a következő dal, a Purgatory Blues legelején elmondja, hogy bár áhítozott a megváltásra, valójában nincs rá szüksége – „I thought I needed redemption, but I let that thought go!”. Harcos a végsőkig! És a „Four On The Floor” is lényegében ilyen album. A szövegekben rejlő problémák, amelyeket röviden érintettem, megvannak ugyan, de másodlagosak, inkább az elemzőbb hallgatóknak szólnak; az előtérben kétségtelenül az az energia áll, amitől ez a lemez izgalmas, vagy talán helyesebben: élénkebb, fürgébb esték kihagyhatatlan kelléke!
Felállás
Juliette Lewis – ének
Kemble Thel Walters – gitár
Todd Morse – gitár
Jason Womack – basszusgitár
VENDÉGZENÉSZ:
David Grohl – dob
Produkció
Juliette Lewis & Dylan McLaren
Számlista
01. Smash And Grab
02. Hot Kiss
03. Sticky Honey
04. Killer
05. Death Of A Whore
06. Purgatory Blues
07. Get Up
08. Mind Full Of Daggers
09. Bullshit King
10. Inside The Cage
Játékidő: 33:46
