Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Trieszt (Trieste) / Etnoblog / Olaszország
A koncert dátuma: 2012. 04. 11.
Látogatók száma: 150
Jegyár: 20,00€
A Seventh Wonder ma a skandináv progresszív metal élénk színterének egyik központi alakja a Mind’s Eye, a Circus Maximus, a Majestic, a Minas Tirith, a Moonlight Agony, a Vindictiv, a Triosphere és a Silent Call mellett (és még sorolhatnánk). Ezeknek a bandáknak nincs ugyan olyan széles rajongótáboruk, mint a svéd honfitársaknak, a Pain Of Salvationnek vagy az Opethnek, mégis négy stúdióalbumból álló életművel büszkélkedhetnek, amelyek a tipikus skandináv perfekcionizmustól csillognak. És mindegyik újabb lemez továbbfejlesztése az elődjének.
A Seventh Wonder-féle „skandináv módra” játszott progresszív metalra a főtémák dallamos, kiválóan hallgatható kompaktságának, a refrénekben csúcsra járatott crescendóknak és a Dream Theater-féle bonyolult futamokat idéző, elakadó lélegzetű bravúroknak a finom egyensúlya jellemző. A dalszerzésben nem veszítik el a velősséget és a tömörséget a virtuóz bonyolultság kedvéért. Ezért a Seventh Wonder egyszerre nagyon jól hallgatható, másrészt pedig lenyűgöz a technikai csiszoltságával és kivitelezésének tökéletességével.
A zenekar legutóbbi stúdiólemezét két évvel ezelőtt adta ki. A címe „The Great Escape”, és talán másoknak is megmaradt az emlékezetében legalább a borítója miatt, amelyet egy hatalmas, szétfeszített végtagú fekete özvegy pók díszít.
Köztudott, hogy az olasz oldalon a szórakozásnak és kikapcsolódásnak szánt dolgok mindig nagyon későn kezdődnek. A trieszti Entnoblog klubban sem volt ez másképp. Ráadásul aznap pokolian zuhogott az eső, mintha özönvíz érkezett volna, és a hangulat a klub küszöbének átlépéséig tényleg egy isten háta mögötti helyé volt.
Az Etnoblog negyed tíz után jóval már tényleg tele volt. Közel 200 ember zsúfolódott be, ami jó előjel volt a Seventh Wonder fellépéséhez. Aztán kiderült, hogy a többség az előzenekart, a trieszti Sinhereseyt jött megtámogatni. A Nightwish, a Leave’s Eyes, az Epica és társaik híve, vagyis a női vokálra épülő (férfihanggal is vegyített) szimfonikus power metalt játszó formáció éppen aznap adta ki bemutatkozó EP-jét, a „The Spiders And The Butterfly”-t. Az 50 perces műsorban bőségesen mutatták be saját anyagukat, de ezúttal inkább kevésbé sikerült fellépésről beszélhetünk. A zenekart kétségbeejtő hangzás fogadta, amit a hangmérnök keverte neki. Az összes hangszer teljesen érthetetlenül zúgott, a gitár tompán szólt, a billentyűk pedig a koncert alatt egyáltalán nem hallatszottak. Ehhez társult a női ének dallamain néha érezhetően el-elcsúszó intonáció, amely így vagy úgy egy átható szoprán, kidolgozatlan karakterrel, többet nem nyújtott. Az aranzsálás szempontjából is nagyon általánosnak hatott az egész. Más színpadi körülmények között talán más érzések jöttek volna át, de nincs értelme áltatni magunkat: a Sinhereseynek kilométerek kellenek a lábába. Hiányzik a színpadi dinamika és a kidolgozott külső karizmája is, ami a színpadi játékkal és mozgással jár együtt. A krajnai Jánosok kalapjai nem valók a metalba, amit remélem, a zenekar férfi énekese jószándékú tanácsként fog fogadni. Neki még el kell döntenie, minek ad elsőbbséget: a gutturális éneknek, a falsettónak vagy a ricsajozásnak. A vokális megközelítések közötti váltogatás ugyanis sokszor inkább rontja a hangulatot, amelyet a zenekar a vezető női hanggal teremt, ahelyett hogy támaszt nyújtana neki.
A Seventh Wonder fellépését illetően nem kellett attól tartani, hogy bármi balul sül el. A színpadra a fellépés előtt felpakolt csúcsfelszerelés önmagában is azt diktálta, hogy ezekkel a zenészekkel nem tanácsos packázni. Főleg miután a zenekar vezetője, a basszusgitáros Andreas Blomqvist felvette John Myung hatnyakú Yamaha basszusgitár-modelljét, a banda pedig negyedórával tizenegy előtt felrobbant a színpadon. A Seventh Wonder mai eredeti tagjai közül Andreas mellett már csak az ördögi gitáros, Johan Liefvendahl maradt, a csapat többi részét Andreas Söderin billentyűs, az újonc dobos, Stefan Norgren (aki tavaly Johhny Sändin helyére érkezett) és a fenomenális énekes, Tommy Karevik tölti ki. A zenekar a legfrissebb, „The Great Escape” albumról a Wiseman című dallal nyitotta a koncertet. Érdekes, hogy a műsor zömét a komor koncepcióalbum, a „The Mercy Falls” (2009) dalai adták. Mivel a banda nem játszotta el a jelenlegi „The Great Escape” 30 perces címadó eposzát, csak a lemez hat rövidebb száma közül válogathatott, ezekből három került be a koncertre (Wiseman, The King Of Whitewater és Alley Cat).
A Seventh Wonder azonnal megteremtette azt az igazi koncertszintet, amely az ilyen svéd melósokhoz illik. Perfekcionisták, akik hibátlanságra törekednek mindenben, amit csinálnak. Annak ellenére, hogy a klub akusztikája ismét megmutatta a foga fehérjét, a hangzás mégis elfogadható volt: a hangszerek elég jól kivehetők voltak, a hangképben pedig főleg Tommy éneke volt egyértelmű, felismerhető, dallamosan tiszta és robbanékonyan magabiztos. Az énekes maga is jelezte néhányszor a fellépés alatt, hogy nehezen hallja magát a fülmonitorban, de kifelé a zenekar színpadi esszenciája hangzásban teljesen kielégített.
A legmeglepőbb az volt, hogy a Seventh Wonder fellépéséig a klub közönsége megfeleződött. Maradt vagy 120 híve. És nagyon lelkes hívek voltak, akik már a nyitányban meglepték a szövegek ismeretével. A közönség, amely erre a koncertre még Észak-Olaszország távolabbi részeiről, például Padovából is Trieszbe zsúfolódott, a koncert alatt extatikusan és hangosan reagált. A hithű rajongók tábora nyilván kicsi, de az a kevés ember keményen rá van kattanva a Seventh Wonderre. A koncert alatt ez a 100 ember rendkívül intenzív és hiteles, kémiai kötelékekből épített hidat teremtett a zenekarral, ami végeredményben nagyon szép koncertélményt hozott az Etnoblogban.
A kiváló összhang és a bravúros kivitelezés a Seventh Wonder másik neve. Itt nincs botlás. Érződik, hogy a srácok szép számú koncertet tudnak már maguk mögött, hogy semmi nem zökkenti ki őket, és hatalmas önbizalommal vesznek minden helyzetet a színpadon és a koncert alatt. Egy óra tíz perc után, a jelenlévők nagy meglepetésére, már vége is volt a rendes műsornak. Egy fiatalabb, bizonyítani vágyó zenekartól az ember legalább másfél órás alapműsort várt volna. A zenekar azonban visszatér a kötelező ráadásra, amelyet a Queen-klasszikus, az I Want It All feldolgozásával nyit. A banda a vezetődallam teljes kiaknázásának belé oltott gazdag érzékét azzal igazolta, hogy ügyesen harmonizálta a amúgy igényes Queen-sláger felütését. A „Mercy Falls” két dalával, a balladisztikus The Last Goodbye-jal és a fenomenális progmetal-sodrófával, a The Black Parade-del a Seventh Wonder másfél óra után zárta le intenzív trieszti fellépését.
A zenekar trieszti látogatása az öt állomásos mini olaszországi turné nyitóestje volt, amelynek további állomásai Torino, Parma, Milánó és Rovigo voltak. Érdekes, hogy Trieszbe egyetlen szlovén progmetal-rajongó sem jött el, pedig mindig tele van a szájuk a progmetallal. Aki ugyanis a Dream Theatert és (különösen) a Symphony X-et hallgatja, nem kerülheti meg a Seventh Wonder életművét, e zenekarét, amely Trieszben pehelykönnyedséggel bizonyította, hogy termetével és hangjával igencsak megérdemli a műfaj igazi szerelmeseinek figyelmét.
Setlista
SINHERESEY:
1. Intro
2. The Spiders And The Butterfly
3. Merciless Game
4. Lying Dreams
5. 7 Days To The Wolves
6. Forever Us
7. Come In The Shadow
8. Temptation Flame
9. Center Of The Universe
10. When Darkness Falls
SEVENTH WONDER:
1. Wiseman
2. Hide And Seek
3. Welcome to the Mercy Falls
4. Tears For A Father
5. A Day Away
6. Taint the Sky
7. Alley Cat
8. Unbreakable
9. King Of Whitewater
—ráadás—
10. I Want It All (Queen cover)
11. One Last Goodbye
12. Black Parade
Képgaléria
