Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Kempten / Big Box / Németország
A koncert dátuma: 2012. 04. 10.
Látogatók száma: 2000
Jegyár: 35,00€
A feltámadt Accept, a németes fafaragó gyökerű, ősrégi heavy metal csapat, a Judas Priest eszelősen felrakétázott, „germán módra” elkészített változata a 2010-es »Blood Of The Nations« általi feltámadás óta meg sem áll. Idén április elején piacra dobták új stúdióalbumukat, a »Stalingrad«-ot. Csökkenthetetlen dühvel szántanak és üvöltenek rajta, és bátran kimondhatjuk, hogy a legendák ilyen keményen és kérlelhetetlenül még soha nem csörömpöltek a metálterror hosszú és gazdag történetében, amely már jócskán több mint harminc éve tart.
Így az Accept idén áprilisban is összerakott egy rövidebb európai népszerűsítő turnét, mondhatjuk, a hosszabb új, világméretű »Stalingrad«-turné első felvonását, amely Franciaországban (Párizs) kezdődött, és a németországi koncertek után Oroszországban (Moszkva) ért véget. A turné igazán „jelentéstelivé” válhatott volna, ha az Accept a koncertállomások közé felveszi Volgográdot (a hajdani Sztálingrádot) is, de ez már apróság.
Andy Sneap és a zenekar együttműködése közismert. Andy Sneap nagy Accept-rajongó, és a »Blood Of the Nations« producereként maga ajánlotta fel a szolgálatait a zenekarnak. A kiváló producer és a banda között barátság szövődött. Sőt. Andy Sneap neve, mint az N.W.O.B.H.M. klasszikus hithű képviselői, a Hell gitárosáé, aki 2008-ban a saját Sabbatjából ugrott be a csapatba, nemcsak azt érte el, hogy a nyolcvanas években dicstelenül elvetélt bemutatkozó lemezük tavaly »Human Remains« címmel végre megjelenhetett a Nuclear Blast Recordsnál, hanem azt is, hogy az Accept új turnéjára előzenekarként magukkal vitték ezeket a legendás brit metál öregeket is.
Fél hétkor a kempteni Big Box csarnok bejárata előtt már minden fekete volt. A német közönség hű és odaadó marad az Accepthez. A látvány valóban sokat ígért, és világos volt, hogy nem is lehet másképp! Ismét egy felejthetetlen metálspektákulumnak voltunk tanúi, igazi, óiskolásan összeszokott társaság jóvoltából.
Nyolckor már a Hell állt a színpadon, és klasszikus repertoárját játszotta, ahogy az a »Human Remains« lemezről ismerős. Az eredeti Hell-tagok közül ma hárman vannak a felállásban: Kev Bower gitáron, Tim Bowler dobon és Tony Speakman basszusgitáron. A vörös fények, a díszletek jellege, mindenekelőtt pedig az énekes töviskoronája és a társaság többi tagjának kifestése, akik halotti színben küldtek a színpadról igazán hátborzongató üdvözletet a pokolból, ahogy várható volt, igazi mini-spektákulumot nyújtott a főzenekar előtt. Hagyomány, rutin, tapasztalat! A zenészek aktív mozgása a színpadon, David Bower (2010-ben csatlakozott a bandához) igazi színpadi színjátéka, aki töviskoszorúval a fején és kecskeszakállal tulajdonképpen Krisztus ellenpólusára, a legyek urára emlékeztet, az ördög egyik megtestesülésére. A zenekar a 40 perces műsort győzedelmesen használta fel a bemutatkozásra. Nem csupán az albumé, hanem mindenekelőtt a Hell névé, amely mindenben meggyőzött. A fosszilis relikviáknak, amelyek ismét büszkén gázolnak a metálgyakorlótéren, minél több sikeres koncertélményt kívánunk, és ami a fő, hogy hosszú évekig tartó szunnyadásukat a jövőben is sikerrel váltsák meg, és hamarosan jelentessék meg a »Human Remains« utódját. A hangzás a Hell koncertje alatt kiváló volt.
Kilenc óra. A színpad hirtelen tágassá válik. Díszítik Stefan Schwarzmann magasra emelt dobjai egy külön dobogón, ettől balra és jobbra pedig két sorban egymásra rakott óriási hangfalsorozat, amely a közelgő, beásott Accept-harckocsihadosztály áthatolhatatlan falaként működött. A háttérben megjelent egy vörös oroszlán feje, amelynek szeméből nemegyszer gonoszul fellángolt a fény. Köd és stroboszkópok rohanják meg a színpadot. A dobok előtt egy kiegészítő színpadon balról jobbra Herman Frank (gitár), Peter Baltes (basszusgitár) és Wolf Hoffmann (gitár) állnak. A kétezer fős tömeg zajosan üdvözli őket, a srácok pedig a Hellfire teátrális felvezetése után még teátrálisabban szétrebbennek a színpadon, és mindegyikük elfoglalja a maga helyét. Mark Tornillo énekes közvetlenül az első versszak előtt csatlakozik a csapathoz, és minden készen áll a teljes kikapcsolásra! A megcsontosodott német metálrendezés szerint, persze.
Ami az Accepttel mindig olyan lenyűgözően működik, az a kivételes színpadi dinamikájuk, és az az érzés, hogy bármibe fognak a kivitelezés során, azt a színpadon megszelídíthetetlen, valódi szenvedéllyel csinálják, amelyet a tesztoszteronos-adrenalinos sietség és a nagy oktánszámú üzemanyag többlete járja át. Ez a hihetetlen kinetizmus, színpadi agilitás és fürgeség, amely olyan legendákra jellemző, akik a zsenge éveiket már réges-rég letudták, a bevált metálhipnózis hangulatát teremti meg, amelyben egy jó két órán át pillanatok alatt rabszolgává leszel!
Vállvetve egymás mellé állás, tépés, a gitárok szinkronban való lengetése, mindez bőségesen van a zenekar koncertjén, és az Accept-erőd ebben az ördögi intenzitásban szó szerint nem hagy levegőhöz jutni. A németek sosem olyan hangosak és tomboló kedvűek, mint a mediterrán országok temperamentumos lakói, mégis elég sok jól berúgott fej tántorgott vidáman a koncert alatt, akik kicsit túl mélyen szívták be az orrukkal az alkoholgőzt. Minden dal után hatalmas közönségreakció tört ki, amely az Acceptet magas fokú, kitartó és egyenes erekcióban tartotta. Hogy a német közönség nagy ragaszkodása az Accepthez semmit sem változott, azt bizonyította a vaskos repertoárból származó Restless And Wild, Breaker és Living For Tonite hármas „saltatio mortise”, amely az elején igazi mini-megszállottságot okozott az eksztatikus közönség őrült táborában. Ez egy pillanatra sem lanyhult, egészen a záró detonációig, amelyet az Accept-zene utolsó hangja váltott ki Kemptenben azon az estén.
A dalok között bőven van tér arra, hogy a csapat hangszeres bűvészkedésbe is belemelegedjen. Itt Wolf Hoffmann veszi át a vezető szerepet, aki a maga erényes Ábrahámjaként igazi atlétikus ellenpólusa Herman Frank enyhén megviselt színpadi sziluettjének. Érdekes, hogy Hoffmann viszi a szólók zömét, ami kissé meglepő, tekintve a két gitáros egyenrangú karakterét a csapatban.
Tornillo az énekével bebizonyította, hogy egy leheletnyit elvesztette a tiszteletét Udo Dirkschneider cipői iránt. Az új énekes tovább formálta színpadi alakját, megerősítette önbizalmát és tekintélyes pecsétjét, és úgy működött a színpadon, mint az izzón baljós Accept-krematórium odaöntött tagja! Sikító torkossága nincs olyan karizmával megáldva, mint Udo Dirkschneider énekben felismerhető karaktere, ám minden pillanatban méltón viseli Udo összes cipőjét, ami azt jelenti, hogy a Dirkschneiderre való gondolat végérvényesen, minden pillanatban teljesen felesleges. A 21 dalból az Accept összesen hetet iktatott a repertoárba azok közül, amelyeket Tornilloval az élen vettek fel. És ezek bizonyítottan teljes hatékonysággal működnek a klasszikus Accept-katalógus társaságában.
Az új, remek »Stalingrad« album dalai közül kiválóan gyújt, inkább mondom úgy, hogy „epikusan”, főleg a hangulatos Shadow Soldiers, egy bravúrosan kicicomázott himnikus dallam, míg a kiváló »Blood Of The Nations«-számok, a Pandemic és a Teutonic Terror beiktatása megőrzi ennek a kiváló stúdióalbumnak a hitelét. A Hung, Drawn and Quartered elején az Accept egyetlenegyszer engedett meg magának nagyobb előadói botlást, amikor a nyitóhangnál Baltes és Hoffmann nem értették meg egymást a legjobban, és a felvezető harmóniát fél hanggal mellé játszották. Gyorsan összenéztek, (szigorú szemkontaktus mellett) egészen közel léptek egymáshoz, és azonnal rátaláltak a helyes hangolásra.
Annak ellenére, hogy a hangzás a terem távolabbi részében, a színpadtól mintegy 8 m-re kiválóan működött, a zenekarnak elég sok gondja volt a színpadi hangzással. Mark Tornillo többször befogta a fülét, hogy halljon valamit abból, amit énekel, a végén pedig inkább ki is tépte a fülmonitort a fülből.
Az Accept koncertje szóról szóra pontosan két órán át tartott. Az urak a fiatalok megszelídíthetetlen erejének látszatát keltik és vibrálását teremtik meg. Bár az epikus legendák státusza tapad rájuk, nem ismerik a rozsdát és a korai korrózió más támadásait. Az Acceptnek tehát nincs pihenés! Csak éberség és a metálprédikáció szigorú, előre törő lovaglása. Az Accept ősszel visszatér Európa színpadaira. Egyebek mellett már megerősítették fellépésüket a zágrábi Boogaloo klubban, ami egy újabb nagy metálünnep hírét hozza, alig egy köpésnyire a szlovén határtól. Ha szereted az európai metál hagyományát, ezúttal az Accept zágrábi koncertjét semmiképp se hagyd ki! Reméljük még azt is, hogy az Accept 2013-ban európai fesztiválturnét is teljesít majd. A zenekar karizmája és ereje kivételes, a kempteni koncert pedig bebizonyította, hogy az Accept magabiztos tartással, egyértelmű diktátummal mutatja meg, hogy a legendák előtt még győzelmes évek sora áll, amelyek a teuton iskola metálmesterségének hiteles prédikációjára épülnek!
Setlista
HELL:
1. Let Battle Commence
2. On Earth as It Is in Hell
3. Plague and Fyre
4. Blasphemy and the Master
5. The Quest
6. The Oppressors
7. Macbeth
8. Save Us From Those Who Would Save Us
ACCEPT:
1. Hellfire
2. Stalingrad
3. Restless and Wild
4. Living for Tonite
5. Breaker
6. Hung, Drawn and Quartered
7. Bucket Full of Hate
8. Monsterman
9. Shadow Soldiers
10. Guitar Solo (Wolf Hoffmann)
11. Neon Nights
12. Bulletproof
13. Losers and Winners
14. Aiming High
15. Princess of the Dawn
16. Up to the Limit
17. No Shelter
18. Pandemic
19. Fast as a Shark
—ráadás—
20. Metal Heart
21. Teutonic Terror
22. Balls to the Wall
23. Bound to Fail (taped outro)
Képgaléria
