Szerző: Rok Klemše
Előadó: Annihilator
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2007
A thrash metal kanadai legendái két év után újra megörvendeztetnek minket egy új lemezzel, amelyet egyszerűen csak Metalnak hívnak. Az első két albummal, az Alice in Hell (1989) és a Never, Neverland (1990) lemezzel az Annihilator beírta magát a thrash metal óriásai közé. Sajnos a későbbi próbálkozásaikkal elmerültek a feledésben, mert súlyosan középszerű kiadványokkal több ízben is mellélőttek. Sikerül vajon a Metallal visszakapaszkodniuk az élvonalba?
Sajnos aligha. A Metal újabb középszerű Annihilator-lemez, néhány világos pillanattal, amelyek viszont az unalmas részek tömegében sajnos nem vésődnek be az emlékezetbe. Hegy vajúdott, egér született. Igen, a Metal körül a megjelenés előtt jókora felhajtás kerekedett. Jeff Waters kitartóan állította, hogy ez kétségkívül a legjobb munkája lesz, színültig fantasztikus gitárszólókkal. A vendégek csengő nevei pedig igencsak ígéretesnek tűntek. Waters valóban a metal krémjét válogatta össze, így a remény egy kiváló lemezre még nagyobb volt.
A tizenkettedik stúdióalbum így közelebb kerül a klasszikus metalhoz, bár a thrash metal hatása még mindig érezhető. Jeff Waters ezúttal ismét átvette a gitár- és a basszusgitárjátékot, bájos kis hangocskáját pedig egyetlen dalra (Operation Annihilation) használta fel, az énekes feladatok nagy részét viszont Dave Padden énekes és ritmusgitáros vette át, a dobok mögött pedig Mike Mangini ült. Éppen Mangini mutatkozott a legjobb oldaláról az új lemezen, sőt, élete legjobb teljesítményét nyújtotta… Paddenről viszont pont az ellenkezője mondható el. Ha a számok hangszeres szempontból még úgy-ahogy működnek, Padden minden illúziót szétrombol a kiváló metalról kasztrált, szánalmas és unalmasan katasztrofális énekével. Az énekesek mindig is az Annihilator gyenge pontját jelentették, és ez pontosan igaz Waters kísérletére is az Operation Annihilationön. És végre eljutottunk a vendégek „all-star” névsorához.
A kiváló nyitó thrasherben, a lemez egyik legjobb dalában, a Clown Parade-ben elsőként a rendkívüli gitáros, Jeff Loomis (Nevermore) tűnik fel, aki természetesen több mint beváltja a hírnevét, ugyanakkor megmarad az Annihilator-metal keretei között, és nem tolakszik túlzottan előtérbe. Ugyanez igaz az összes többi vendégre is, hiszen a hozzájárulásukat alig lehet észrevenni, ha nem ismered őket nagyon jól; valóban felismerhető igazából csak Loomis és Alexi Laiho (Children of Bodom) a „trademark” betétjeivel és szólójával a Downright Dominate-en.
A Clown Parade jó kezdését sajnos tönkreteszi a visszataszító (tényleg nem találok rá más szót) Couple Suicide, amelyben Danko Jones (Danko Jones) kölcsönzi a hangját, a finom, angyali női hangocskát pedig Angela Gossow (Arch Enemy) adja hozzá. Minek volt neked ez az émelygősen édes „funky” szám, Jeff!? Nagy mínusz a lemezen, és egy folt, amelyet legalábbis szerény véleményem szerint nem lesz könnyű lemosni. Semmivel sem jobb az Army of One sem, közhelyes szöveggel arról, hogy a metal a vérünkben van, meg metalbandák neveivel. A hangszeresen tisztességes Smothered-et megint tönkreteszi a kasztrát Padden, és mindennek tetejébe még egy patetikus beszélt részt is bedob középre. Az Operation Annihilationön hozzáértő szólót tesz hozzá Michael Amott (Arch Enemy), Waters éneke azonban sajnos semmivel sem hangzik jobban, mint Paddené. Szerencsére végül mégis egy robbanékony keverék következik a nyolcperces Haunted formájában, amelyet mérgező riffekkel gyújt fel Waters és Jesper Strömblad (In Flames). A Haunted bőven bizonyítja, hogy a klasszikus thrash metal – jobban, mint a groove-kirándulások – Watersre van szabva. Az egyetlen említésre méltó szám már csak a záró thrash metal pörgés, a Chasing the High, ahol Padden végre több tökösséget mutat, Waters pedig William Adlerrel (Lamb of God) együtt a thrasher riffek és futamok színes választékát vonultatja fel.
Waters sajátos szerzői és játékstílusa sajnos úgy elavult, mint egy gyerekkori szerelem, és az isten szerelmére, Jeff, találj már végre egy rendes énekest!
Végezetül nincs más hátra, mint hogy az új Annihilator-kiadványról magatok döntsetek. A Metal kétségkívül olyan lemez, amely több meghallgatást igényel, hogy a bőr alá másszon. Nekem legalább tizenöt hallgatás után sem sikerült, időnként csak a Clown Parade, a Haunted és a Chasing the High trió pörög majd. Személy szerint továbbra is inkább csatlakozom Alice-hez a pokolban, és elutazom a Soha Országába.
Felállás
Dave Padden – ének és ritmusgitár
Jeff Waters – szóló-/ritmusgitár, ének
Mike Mangini – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Jeff Loomis (Nevermore) – gitár
Danko Jones (Danko Jones) – ének
Angela Gossow (Arch Enemy) – ének
Steve ‘Lips’ Kudlow (Anvil) – gitár, ének
Alexi Laiho (Children Of Bodom) – gitár
Anders Bjørler (The Haunted) – gitár
Michael Amott (Arch Enemy) – gitár
Jesper Strømblad (In Flames) – gitár
Corey Beaulieu (Trivium) – gitár
Jacob Lynam (Lynam) – gitár
William Adler (Lamb Of God) – gitár
Produkció
Jeff Waters
Számlista
1. Clown Parade – feat. Jeff Loomis
2. Couple Suicide – feat. Danko Jones & Angela Gossow
3. Army Of One – feat. Steve ‘Lips’ Kudlow
4. Downright Dominate – feat. Alexi Laiho
5. Smothered – feat. Anders Bjørler
6. Operation Annihilation – feat. Michael Amott
7. Haunted – feat. Jesper Strømblad
8. Kicked – feat. Corey Beaulieu
9. Detonation – feat. Jacob Lynam
10. Chasing The High – feat. William Adler
