Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Tolmin (a Tolminka és a Soča összefolyása) / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. augusztus 6.
Látogatók száma: 12.000
Jegyár: 107,00€ (háromnapos jegy) / 142,00€ (hétnapos jegy)
Panaszkodunk minden évben, és panaszkodunk az év minden napján. (Joggal) fanyalgunk a felhozatal miatt, ami úgy fest, mint a Nuclear Blast kiadó és/vagy a Rock the Nation ügynökség „rooster”-e, amiatt, hogy az olyan bandáknak, mint az Amon Amarth, az Eluveitie és a Korpiklaani, gyakorlatilag ingyen osztogatják a szlovén útlevelet, és hogy az egész inkább tűzoltóbálnak tűnik harmonikákkal és furulyákkal, ahová véletlenül betévedt pár ezer metálos. Oké, ki-ki a maga ízlése szerint, de egy igényesebb metalrajongónak tényleg nehéz volt tíz olyan zenekart találnia, amely nem esik bele a fent felsorolt kategóriákba. Az idei Metalcampnek ebben a tekintetben sikerült egy kicsit izgalmasabb névsorral meglepnie minket: kiemelkedett a két headliner, a Machine Head és az At the Gates (mellettük ott van az alternatív óriás Korn is, akik szerintem viszont egyszerűen nem valók egy Metalcamp-féle fesztiválra), meg persze a Testament, a Sanctuary és sokan mások. És az egész éves nyafogás ellenére felejthetetlen elmerülni a Metalcampet körülvevő fantasztikus hangulatban, élvezni a lenyűgöző természetet, és jóízűen húzni egy hideg sört a még hidegebb Soča mellett.
Idén a fesztivál megnyitása a nagyszínpadon a hazai black/death metal bandára, a Moranára hárult, közvetlenül utánuk pedig az én részemről régóta várt amerikai power metal veterán, a Vicious Rumors következett. Persze nekem az a szerencsém, hogy munkahelyi kötelezettségek miatt pontosan az utolsó szám utolsó tíz másodpercét kaptam el. A keserűséget a hideg sör enyhítette, még inkább pedig az, hogy a füleimet megkínozhattam a kultikus kanadai technikás death metal zenekar, a Gorguts fellépésével, akik tizenhét év után tértek vissza Európába. A Gorgutsnak egyébként már tavaly meg kellett volna támadnia a fesztiválozó Európát, de üres kézzel maradtunk, a hivatalos magyarázat szerint a srácok új lemezt vesznek fel (amiről egyelőre még mindig se hír, se hamu). Mindenesetre a banda vezetője, mastermindja, gitárosa és énekese, Luc Lemay teljesen új felállást gyűjtött maga köré: rajta kívül Colin Marston basszusgitáros (Behold… the Arctopus), John Longstreth dobos (Origin) és Kevin Hufnagel gitáros (Dysrhythmia) alkotja a csapatot, és a srácok alig egy óra alatt fenomenális technikás death metal mészárlást rendeztek a The Erosion of Sanity és az Obscura albumok beteg, elfajzott, földöntúli death metal klasszikusaiból. A remek kedvében lévő Lemay brutális vokális produkciót nyújtott, és az instrumentális varázslók/pszichopaták triójával egy egész táblányi összetett matematikai egyenletet írt fel zenei formában. A Gorguts olyan koncertet adott, amely egyszerűen kötelező volt minden technikás death metal rajongónak, és egyszerre volt világűr-méretű orgazmus, és olyan, mintha a bal füledbe a lineáris algebrát, a jobba pedig a húrelméletet tuszkolnák.
A hétfő még egy legendás visszatérő fellépésének napja volt. Ha a Nevermore feloszlása hozott valami jót, akkor az a seattle-i kultikus power metal zenekar, a Sanctuary újraéledése, amelyben a Nevermore megalapítása előtt Jim Sheppard basszusgitáros és Warrel Dane énekes játszott (a feloszlás előtt pedig élő gitárosként Jeff Loomis is). Ha a Sanctuary hamvaiból a kilencvenes évek elején kinőtt a Nevermore, akkor a Nevermore hamvaiból most a Sanctuary támadt fel újra. Warrel intelligens szövegei, az érdekfeszítő, szinte progresszív zene és a Lenny Rutledge/Sean Blosl páros zseniális gitárakrobatikája miatt a Sanctuary még ma is az amerikai metal késő nyolcvanas évekbeli gyöngyszemének számít, a Refuge Denied (1987) és az Into the Mirror Black (1989) pedig kultlemez (az elsőt, egyébként borzalmasan, hiszen akkoriban egészen más vonalakba mélyedt, mint a gitárokéba, nem más producerelte, mint Dave Mustaine). Sokan találgatták, hogyan teljesít most a Sanctuary a színpadon, a koncert után a fórumokon is csaptak a vélemények, a teljes csalódottságtól a zenei extázisig. Én az utóbbi csoportba tartozom, és úgy gondolom, a Sanctuary jelentette a hétfő csúcspontját, régen nem éltem át olyan koncertet, amely alatt végig futkostak volna a hátamon a hideglelések. A kétségek zöme természetesen Dane hangja körül forgott: főleg az volt a kérdés, hogy bírja-e majd a Sanctuary első korszakának embertelenül magas falsettóit (a Nevermore-ban nagyrészt, szinte teljesen kihagyta őket). Dane ugyan már nem sikít úgy, mint régen, de jobb vokális teljesítményt legalább a This Godless Endeavor albumot követő Nevermore-turné óta nem mutatott, sikerült neki néhány lélegzetelállító kiáltás, csak a záró klasszikus, a Battle Angels fárasztotta ki. Kiválóan és magabiztosan szerepelt az új tag, Brad Hull gitáros (ex-Forced Entry) is, aki Rutledge-dzsel már most hatalmas gitárduót alkot, és nagyon kíváncsi vagyok, mit mutatnak majd a készülő lemezen (a The Year the Sun Died címet kapja). Setlist? Felejthetetlen, tele slágerekkel és eposzokkal – Soldiers of Steel, Die For My Sins, a Jefferson Airplane-feldolgozás White Rabbit, aztán Future Tense, Eden Lies Obscured és The Mirror Black!!! Igazából csak a hátborzongató Tutankhamon-tisztelgést, a Veil of Disguise-t hiányoltam, viszont a banda új számot is bemutatott I Am Low címmel, ami a Sanctuaryhez képest túlságosan nevermore-os és melankolikus, de várjuk meg, mit hoz az új album. Üdv újra köztünk, Sanctuary!
A legendás brit grindcore-úttörők, a Napalm Death fellépését, tekintve a gyakori hazai látogatásaikat, hideg sörre és a Tolminka és a Soča összefolyásának meglátogatására cseréltem, a nagyszínpad elé pedig kicsivel kilenc után furakodtam vissza, és nagy lelkesedéssel köszöntöttem a thrash óriásokat, a Testamentet, akik az új Dark Roots of the Earth lemezzel bebizonyították, hogy a nagyok között jelenleg nincs párjuk. A legnagyobbak stílusában a Testament, élén a főnökkel, Chuck Billyvel, bevonult a Metal Camp színpadára, és az új lemez Rise Up című csúcsszámával felkelésre hívott minket, ami egyenesen élő helyzetekre van kitalálva. Sajnos a tökéletes élvezetet elrontotta a borzasztóan rossz hang, amely teljesen elnyelte Billy énekét és a Peterson/Skolnick páros gitárjainak nagy részét (gyanítom, hogy Gene Hoglan ült rá a hangszóróra), de szerencsére a harmadik számra, a klasszikus Testament thrash-bunkóra, a The Preacherre legalább nagyjából helyrejött. Aztán már csak adrenalinos thrash metal a végéig, a színpad előtt pedig se vége, se hossza nem volt a hajtépésnek és a végtelen moshingnek. A Testament a (túl rövid) rendelkezésére álló időben olyan setlistet állított össze, amelyen szinte minden lemezről helyet kapott egy képviselő (sajnos nem jutott idő egy-egy meglepetésre az igazságtalanul mellőzött Souls of Black, The Ritual, Low és Demonic lemezekről). Az örök klasszikusok – The New Order, The Preacher, Into the Pit, Over the Wall –, amelyek vérbetűkkel íródtak be a történelembe, mellé könnyedén felzárkóztak az új mesterművek, amelyek kétségkívül a zenekar vaskészletének részévé válnak. A Native Blood, a True American Hate és a Dark Roots of Earth minden jellegzetességét hordozza a klasszikus Testamentnek, kevert a kilencvenes évek agresszívebb alkotásaival – dallamos, fülbemászó refrének, a briliáns páros, Eric Peterson és Alex Skolnick fenomenális gitármunkája, mindezek tetejébe pedig Gene Hoglan, az emberi atomóra dobolása (az emberen Csernobil után valószínűleg további láb- és kézpárok nőttek). De a Testament nem lenne az igazi Chuck Billy nélkül, aki ezúttal is bebizonyította, hogy az egyik legmarkánsabb thrash metal énekes! Aki legyőzte a rákot, az úgy ordít, mint egy oroszlán! Legyen szó agresszív thrash vonalról, tiszta énekről vagy tisztán death metalos hörgésről a The Gathering lemez bombáiban, a D.N.R.-ben és a 3 Days in Darkness-ben. A kiváló fellépést a rossz hang ellenére királyi stílusban zárta a Testament a Formation of Damnationnel.
A fesztivál kiváló kezdetét hétfőn a modern, thrash alapú metal óriásai koronázták meg, az amerikai Machine Head, akik jelenleg valószínűleg az egyik legfelkapottabb zenekarnak számítanak. A kaliforniai négyes, Robb Flynn (ének, gitár), Phil Demmel (gitár), Adam Duce (basszus) és Dave McClain (dob) a múltbeli számos nehézség után most pályafutása csúcsán áll, és még néhány éve is csak mosolygott volna a Machine Head és a headliner szavak hallatán. De a srácok karrierje a Through the Ashes of Empires album óta csak meredeken ível felfelé, a csúcsot a fenomenális The Blackening érte el, a tempót pedig az aktuális Unto the Locust lemezzel is sikerült tartaniuk. A nyári fesztiválturné így nagyobb részt még mindig ennek jegyében zajlott, Flynn és a srácok is az I Am Hell (Sonata in C#) nyitóeposszal köszöntöttek minket. Tényleg érezni, hogy a Machine Head ezalatt a pár év alatt zenészként megnőtt és megérett, hiszen az új számok változatosak és dinamikusak, tele váratlan fordulatokkal, nem is beszélve a Flynn/Demmel gitárduóról (a kultikus Vio-Lence egykori párosáról), akik a szuperszonikusan gyors és gyönyörű gitárpárbajokat olyan könnyedén ráznak ki a kezükből, mintha semmiség volna. A ritmusszekció sem utolsó, főleg Dave McClain fantasztikus, egyéni dobolását és Duce basszusának mély zúgását öröm hallgatni. A Machine Head ezúttal a szett zömét a The Blackening és az Unto the Locust albumoknak szentelte, de nem hiányoztak a vasklasszikusok sem: az Old, a Bulldozer, a Ten Ton Hammer és a záró himnusz, a Davidian. A legjobb pillanatokat kétségkívül a fantasztikusan előadott, buldózererejű Aesthetics of Hate (az egykori fogvatartott Randy Blythe-nak ajánlva) és az epikus Halo jelentette, amivel a ráadás kezdődött. Hogy Flynn nemcsak gitárosként, hanem énekesként is fejlődött, azt főleg a balladisztikus Darkness Within bizonyította, ami a csodálatos fényjáték mellett élőben még jobban szólt, mint lemezen. Flynn persze nem lenne Flynn a végtelen „fuckok” és „mother fuckerek” nélkül, teljesen mellé ütött viszont azzal a mondattal, hogy nem hiszi el, hogy öt nap fesztivál után még ennyi energiánk van, és hogy a Machine Head Szlovéniában elsőként lép fel. Mindazonáltal a koncert végén tényleg úgy érezted magad, mintha egy tíztonnás kalapáccsal megdolgoztak volna. Machine fuckin’ Head!
Vissza a kegyetlen valóságba még az olasz folk metal zenekar, a Krampus fellépése előtt menekültem, így a Metalcamp első napját szép emlékként őriztem meg.
Setlist
TESTAMENT:
1. Rise Up
2. The New Order
3. The Preacher
4. Native Blood
5. True American Hate
6. More Than Meets the Eye
7. Dark Roots of Earth
8. Into the Pit
9. Practice What You Preach
10. Over the Wall
11. D.N.R.
12. 3 Days in Darkness
13. Formation of Damnation
MACHINE HEAD:
1. I Am Hell (Sonata in C#)
2. Old
3. Imperium
4. Beautiful Mourning
5. Locust
6. This is the End
7. Aesthetics of Hate
8. Darkness Within
9. Bulldozer
10. Ten Ton Hammer
— ráadás —
11. Halo
12. Davidian
Képgaléria
