Szerző: Rok Klemše
Fényképek: Nina Grad
Helyszín: Vojenska pevnost Josefov, Jaromer, Csehország
A koncert dátuma: 2012. augusztus 9.
Látogatók száma: 20.000
Megszámlálhatatlan cseh falun át (ha nálunk az a különlegesség, hogy mindegyiket megszentségteleníti egy templomocska, akkor a cseh falvak gyakorlatilag mind egy kocsmával, ha nem épp sörfőzdével vannak megszentelve) már negyedszer egymás után vágtunk neki Csehország legnagyobb metalfesztiváljának, a Brutal Assaultnak, amely idén már a tizenhetedik kiadásához érkezett. A szervezők minden évben azon fáradoznak, hogy jobbá tegyék a fesztivált: kijavítsák a korábbi évek hibáit, kiiktassák a gyengeségeket, és rengeteg újdonságot vezessenek be. Az egyik ilyen idén a szerdai warm-up volt, amelyre ugyan már tavaly is sor került, de idén először léptek fel rajta neves zenekarok is a helyi és lengyel bandák mellett. Szerdán játszott az Engel, az Anaal Nathrakh és az Alcest, de bevallom, túl mélyen néztem pár pohár folyékony cseh sörbe, a szerda estét pedig Josefov utcáin töltöttem a haverokkal, ahol a fesztivál alatt számos árus állítja fel a standját: sört csapolnak, gulyást főznek, és malacot forgatnak a nyárson.
A fesztiváltérre csütörtökön kora délután léptünk be először, és a régi porosz katonai erőd, Josefov udvarán a korai óra ellenére már hemzsegtek a látogatók. Idén sem hiányoztak a sörös standok (a szervezők sajnos megmagyarázhatatlan döntést hoztak: megszakították az együttműködést a Gambrinus, a Kozel és a Pilsner Urquell szállítóival, és kizárólag a Budvar sörfőzde söreit választották, amelyek jóval gyengébbek és vizesebbek voltak, mint a korábbi évek kínálata), a sokféle étel sem, amely nem áll meg a kebabnál, a hamburgernél és a pizzánál, és idén a Jack Daniels sátor is helyet kapott. A fesztiválról részletesebben még lesz szó a következő beszámolókban; most jöjjön az én nézőpontom a fesztivál hivatalosan első napjának koncertjeiről, amely reggel tizenegytől hajnali kettőig húsz fellépőt kínált a két fő színpadon, hetet pedig a harmadikon, amely idén debütált a metal market melletti csarnokban.
A cseh–lengyel négyes után, amely a csütörtök kora délelőttjén semmi olyan zeneileg izgalmasat nem nyújtott, ami megérte volna a figyelmünket, az első érdemes zenekar az amerikai speed/thrash metal Toxic Holocaust volt. Becsületes pofont kaptunk tőlük az ütős thrash metalból, amelyet itt-ott black metal elemek egészítenek ki. A Toxic Holocaustot az egyetlen állandó tag, az energikus Joel Grind vezeti, aki a koncertekre fogadott zenészeket gyűjt maga köré, őket pedig valószínűleg minden turné után feláldozza Sátánnak, az meg cserébe „a leg-feketébb” black metallal ajándékozza meg a thrashét. Az amerikaiak szép nyitányt adtak az idei Brutal Assaultnak, a cseh közönség pedig ismét bebizonyította, hogy valószínűleg az egyik leghűségesebb. A Toxic Holocaustot már délután kettőkor csaknem tele nézőtér várta, a felhevült, felpörgött tömeg pedig azonnal nekilátott a circle és mosh pitnek meg az állandó crowd surfingnek. És így volt ez gyakorlatilag minden fellépőnél!
Egészen más vizekre evezett velünk Masha az orosz, pogány hordájával, az Arkonával. A zenekar jó ismerős a mi színpadainkról, a Brutal Assaulton azonban még epikusabbra sikerült a fellépésük, főleg a fesztivál számos orosz látogatójának köszönhetően. Az Arkona manapság az egyik kevés népszerűbb folk metal banda, amely komolyan veszi a dolgát, és nem válik szánalmas (ön)paródiává (a Korpiklaani, a Trollfest és hasonló zenei borzalmak módjára), hanem őszinte és méltó főhajtás a szláv kultúra előtt. Bár nem vagyok az Arkona rajongója, el kell ismernem, hogy kiváló koncertet adtak, főleg a gyors, agresszív és epikusan szóló himnuszaik révén, amelyeket Masha erős hangja gazdagít. Slava!
Agresszívebben és brutálisabban törte a nyakakat a legendás svéd gore grind banda, a General Surgery, amely már 1988-ban szikét ragadott, így a műfaj első hullámának képviselői közé tartozik, a műfajéi közé, amely tönkretette a zenét. A svéd hentesek a témához és a szövegekhez illően orvosi fehér overallban masíroztak színpadra, hektoliternyi vérrel leöntve, és a egyre népesebb tömegnek egy szótárnyi homályos és undorító sebészeti fogalmat osztottak ki. A srácok a színpadon ugyan nem engedtek meg maguknak olyan extrémségeket, mint tavaly a műfajtársaik, a spanyol Haemorrhage (a frontember, Lugubrious, a fellépés közben emberi combot és agyvelőt majszolt), de gondoskodtak a gore témák túladagolásáról, a félig kasztrált hangzású cupa-cupa dobokról, a gargalizáló vokálokról, valamint a bőrt hasító és csontot törő riffekről. Hányás.
A General Surgeryvel való szarás és hányás után komolyabb, lassabb, mississippi vizekre úsztunk a sludge metal úttörőivel és a NOLA (New Orleans, Louisiana) szín veteránjaival, a Crowbarral. A legendás szakállas, Kirk Windstein vezette banda gyakorlatilag egyenesen a repülőtérről lépett színpadra, így a fellépésük sajnos mindössze fél órára rövidült. A Crowbar így nem tudta megmutatni mindazt, amit tud: épp amikor jól összekentek minket a Mississippi-delta iszapjával, mindössze négy szám után már az aligátor kapott el minket, és véget ért az a koncert, amely egyébként az idei fesztivál egyik legjobbja lehetett volna. A Crowbar bebizonyította, hogy úgy öregszik, mint egy jó déli „moonshine”, és a The Cemetary Angels című szonikus bombával nyitottak a kiváló visszatérő lemezről, a Sever the Wicked Handről. A karizmatikus Windstein és csapata szenvedő, ordító és érzelmes vokállal vert a földbe minket, hangszeresen pedig a lassan gördülő hangzással, mélyre és nehézre hangolt gitárokkal és erősen torzított basszussal egy zöld felhőben fújtak el (az említett szert a koncert után kétségbeesetten kereste a basszusgitáros Pat Bruders, akit „néhány” cseh sör után alig tartottak a lábai, hehe). Az All I Had (I Give) és a High Rate Extinction után a Crowbar a túl korai véget a bolygók összeütközésével is megfejelte, lassú, sárosan szóló riffjeivel pedig végleg belenyomott minket az amerikai dél sáros folyótorkolataiba. Brutális, súlyos, koszos, katartikus!
Ugyanaz a színpad a Crowbar után egy műfajilag meglehetősen rokon bandáé lett, a legendás CoC-é, a Corrosion of Conformityé. A zenekar csaknem öt év szünet után tért vissza az élők közé a kiváló Corrosion of Conformity albummal, amely minden olyan elemet tartalmaz, amely nélkül elképzelhetetlen a CoC. A srácok a Brutal Assaulton triként léptek fel, mivel a basszusgitáros Pepper Keenan láthatóan végleg elhagyta a bandát, és teljesen a Downnak szentelte magát. Semmi baj: a CoC triként is pokoli zúzást csapott, és az idei fesztivál egyik legjobb koncertjét adta. Az energia patakokban ömlött a színpadról, Mike Dean (basszus, ének), Woody Weatherman (gitár) és Reed Mullin (dob) láthatóan a zenének él, és annyira átadja magát a koncert áramlásának, hogy az egész őszinte és viharos jam sessionnek hat. A CoC crossover bandaként kezdte a pályafutását, amely a hardcore és a thrash metal elemeit ötvözte, működése során pedig punk, sludge metal, heavy metal és southern rock/metal elemeket kevert a zenéjébe, élőben is vegyes grillt tálaltak nekünk – egyik pillanatban a D.R.I.-féle szupergyors és agresszív crossoverre törtük a nyakunkat, néhány pillanattal később pedig már az amerikai Délen jártunk eltévedve, konföderációs zászlót lengettünk, és ráhúztunk egy Crown Royale-ra a kifejezetten déliesen szóló rock mellé, amelyet itt-ott nehéz sludge gitárok is megihlettek. A banda főnöke, Dean a koncert alatt mindössze egyszer szólalt meg, amikor egy számot Randynek (Blythe-nak, a Lamb of God énekesének) ajánlott, aki nem szándékos emberölés miatt volt előzetes letartóztatásban, miután tavaly Prágában egy cseh rajongó meghalt a színpadról való leesés után. Ha ezt más zenekaroknál nagy mínuszként könyvelhetnénk el, a CoC-vel táncolt vad tánc alatt egyetlen szót sem hiányoltam, hiszen ezúttal valóban az őszinteség beszélt, és mindhárom tag karizmatikus megjelenése: Dean úgy dübörgött a basszusgitár húrjain, mint Geezer Butler, az állandóan mosolygó Woody szép számú folyékony szólót szervírozott, Mullin pedig teljesen beleolvadt a féktelen, állatias dobbőrverésbe.
A Brutal Assault nagy különlegessége a sör, a kilométeres kajás standok és a lassan már kerek százhoz közelítő fellépőszám mellett a kivételes műfaji sokszínűség is: a fellépők gyakorlatilag a metal minden extrémebb műfaját képviselik. Idén így hallhattunk a thrashtől (egy nagyobb név azért hiányzott) a blackig (amelyet a norvég tél, az Immortal mellett igazából csak a Kampfar és a Dimmu Borgir képviselt teljes egészében), doomot, hardcore-t, death metalt, industrialt, avantgárdot, modern és (túl)népszerű djentet és számos válfaját, metal/deathcore-t (ebből az én ízlésemnek idén túl sok volt, de legalább maradt idő pihenésre és egy, két, három, több sörre), valamint a grind összes fattyúgyerekét. A tavalyi könyörtelen támadás után idén is visszatértek Josefovba az „all-star” grinderek, a Lock Up, akik minden égtájról összeverbuválódtak – Chilétől Svédországig. A négyest ma a svéd énekes Tomas Lindberg (At the Gates és egy kisebb tenger másik banda), a chilei gitáros Anton Reisenegger (a kiváló chilei death/thrash banda, a Criminal agya), a basszusgitáros Shane Embury (Napalm Death, Brujeria) és a domborulatos dobos Nick Barker alkotja (nem sorolom fel, hol játszott mindenhol, mert elkoptatom a billentyűzet gombjait, inkább azt, hol nem játszott; Nightwish, Amon Amarth, Alestorm, Šank Rock). A szupergrouptól ezúttal is pontosan azt kaptuk, amire számítottunk: egy adag viharos, foglyokat nem ejtő grindot, szövegileg pedig kritikus köpködést mindenféle társadalmi és politikai rendszerre. A Lock Up főleg amiatt okozott csalódást, hogy gyakorlatilag ugyanazt a számválogatást hozta, mint tavaly, de azért jó volt újra hallani a főhajtást az elhunyt legenda, Jesse Pintado előtt (a Lock Up és a Terrorizer alapítója, a Napalm Death hosszú ideig tagja és a grindcore kifejezés atyja, 2006 augusztusában halt meg májelégtelenségben) a Terrorizer-klasszikusokkal, a Storm of Stresszel és a Fear of Napalmmal.
A Swallow the Sun a késő délutáni órán finnesen melankolikus death/doom metaljával valahogy nem tudta megteremteni az igazi hangulatot, a meglehetősen érdektelen fellépés gyorsan belefulladt a feledésbe sörbe, a brazil death metal bajnokok koncertje sem járt jobban, ők unalmasnak és sablonosnak hatottak, a magabiztos, energikus és brazilosan mindig őszinte fellépésük ellenére is. Ez viszont nem igaz a fesztivál első headlinereire, az industrial úttörőire, a Ministryre. A zenekart a nyugdíjból (2008-ban) az ikonikus kabala és a banda agya, az egyedülálló Al Jourgensen, az industrial metal ősatyja rángatta vissza az élők közé. Hogy a Ministry a fesztivál egyik legjobban várt zenekara volt, azt a színpad előtti embertenger bizonyította, ekkora tömeget még nem láttam, pedig ez már a negyedik Brutal Assault-látogatásom volt egymás után. A Ministry a Ghouldiggersszel kelt ki a sírból, Jourgensen „fuck-off” üzenetével a zeneipar romlottsága ellen („You know I was once told by an ex manager: Son you’re worth more dead than alive. ‘Cause when you’re dead we can sell you off in pieces!”), és kiváló hangzással mutatta be a hatalmas industrialt, kirándulásra vitt minket egy vasműbe, ahol katonai menetütemben dübörögtek a tízetonnás kalapácsok, a hegesztés szikrái tüzet szítottak, a mély dobolást pedig csak a fémvágás magas hangja szakította félbe. Bevallom, a koncert előtt a bandát névről kívül alig ismertem, de a hipnotikus, ismétlődő hangszeres részek, amelyeket szinte „Slayer-like” riffek és szólók szőnek át, a hatalmas hangfal, amely egyszerre hangzik úgy, mint a vasércbánya és a ravnei vasmű megzenésítése, a számos filmidézet (és az allgegenwärtige bushizmusok), amelyek zseniálisan olvadnak bele a zenei alapba, valamint a bandavezér egyedi alakja kétségkívül a fesztivál egyik csúcspontját jelentették. Jourgensen, aki magas kalapban, zakóban és a kötelező Lennon-napszemüvegben vonult a színpadra, vokális tombolása közben úgy hat, mint a forradalom hírnöke, egy újkori messiás, a 99%-os mozgalom Jézusa. Nem hiányzott sem az USA mély bírálata az idősebb és a fiatalabb Bush korából (Alnak különösen szúrja a szemét Dubbya, akinek a Ministry diszkográfiájában egy egész albumtrilógiát szenteltek) a LiesLiesLies-szal, az N.W.O.-val (tiltakozás az Öböl-háború és az idősebb Bush politikája ellen), sem az örökzöld himnuszok, a The Last Sucker, a Psalm 69, a Just One Fix, a végére pedig a politikai korrupciót kritizáló Thieves („Gunnery Sergeant Hartman” karakterének idézeteivel, akit Kubrick Full Metal Jacketjében felejthetetlenül formált meg R. Lee Ermey: „Get up! Get on your feet!” „You will not kill!” „I can’t hear you”)! Mintha tízetonnás vontató ment volna át rajtunk, a dobhártyánkat meg pneumatikus kalapácsok hangolták volna be.
Az est második headlinereként a szomszédos színpadon a norvég szimfonikus black metal banda, a Dimmu Borgir foglalta el a helyét, őket eleinte érdeklődéssel néztem, de az érdeklődésem már három szám után lankadt. Az unalmas, kiszámítható és mesterségesen bombasztikus szimfonikus hangzás sehogy sem akart a fülembe férni, azt viszont mindenképp el kell ismerni a Dimmu Borgirnak, hogy rendkívül profi, uralja a színpadot, és nagyon teátrális. A pompázatos, epikus pompa könnyebben lecsúszna Ščegi idegesítő morgása nélkül, ami az új számokban még zavaróbb; leginkább Galder (Old Man’s Child) tündökölt fenomenális gitárvonalaival, amelyek jobb hangulatot teremtenek, mint az a sok felesleges kvázi szimfonikus szemét. És még krieg bajusza is van!
A csütörtök estém a svájci veteránokkal, a Samaellel zárult, akik éjfélkor csillagok közé vitték a tudatállapotot. A Samael nagy energiájú show-t, földönkívüli tematikát hozott, főleg pedig Vorph karizmatikus jelenlétét, aki a közönséget az első másodperctől az utolsóig ismét különösebb gond nélkül a markában tartotta. A Samael még mindig magasan szárnyal a tavaly megjelent, igen sikeres Lux Mundi lemez szárnyain, de olyan szettet hoztak, amely gyakorlatilag a zenekar teljes alkotói időszakát átfogta. A My Saviour, a Rain, a Slavocracy, a Soul Invictus és a Baphomet’s Throne volt a szett csúcspontja, amelyet a Samael némileg kiszámíthatatlanul az új lemez The Truth is Marching On című számával zárt, de a lépés hatásosnak bizonyult, mert a szám meglehetősen nagy és nyilvánvaló főhajtás a zenekar black metal gyökerei előtt, annak ellenére, hogy ezek ma sikeresen és bőségesen olvadnak össze elektronikus elemekkel. Bár nagyon szerettem volna még a Nile-t és az Arcturust is látni, a térdem és a szemem nem értett egyet velem, és kivonszoltak egy megérdemelt pihenőre a sátorba, hogy erőt gyűjtsek a másnapra.
Setlist
ARKONA:
1. Az’ (Intro)
2. Arkaim
3. Ot serdca k nebu
4. Goi, Rode, Goi!
5. Slav’sja, Rus’!
6. Zakliatie
7. Stenka na Stenku
8. Yarilo
CROWBAR:
1. The Cemetary Angels
2. All I Had (I Gave)
3. High Rate Extinction
4. Planets Collide
MINISTRY:
1. Ghouldiggers
2. No W
3. Rio Grande Blood
4. LiesLiesLies
5. 99 Percenters
6. Watch Yourself
7. Life is Good
8. Waiting
9. Relapse
10. The Last Sucker
11. Psalm 69
12. N.W.O.
13. Just One Fix
14. Thieves
DIMMU BORGIR:
1. Spellbound (By the Devil)
2. In Death’s Embrace
3. Dimmu Borgir
4. Gateways
5. Ritualist
6. Vredesbyrd
7. The Serpentine Offering
8. Puritania
9. Progenies of the Great Apocalypse
10. Mourning Palace
Képgaléria
