Helyszín: Ljubljana / CUK Kino Šiška / Szlovénia
A koncert dátuma: 2014. 10. 24.
Látogatók száma: 200
Jegyár: 18,00€
Múlt pénteken a Kino Šiška szervezésében állt meg nálunk a new yorki riff-minimalista Helmet. A koncert a Betty album megjelenésének huszadik évfordulójára szervezett turné része volt. A lemez 1994-ben jelent meg, és a Helmet diszkográfiájában a harmadik egymás után, a banda jelenleg összesen 7 albumnál tart.
A zenekar 1989-ben alakult, 1990-ben adták ki az első albumukat, az igazi áttörést azonban csak a „Meantime” hozta meg, a Betty elődje. Az induló felállásban Page Hamilton gitározott és énekelt, mellette ott volt a gitáros Peter Mergede, a basszusgitáros Herry Bogdan és a dobos John Stanier. Később a Helmetben sok tag váltotta egymást, így mára az eredeti csapatból csak Page Hamilton maradt.
A koncert úgy fél tízkor kezdődött, a zenekar színpadra lépésével, előzenekar nem volt, így már az első gitárcsapásnál megkaptuk a Helmet rezgéseit, ők viszont már az első számnál, a „Meantime” lemezről játszott He feels bad-nél keserű szájízt hagytak maguk után. Nemcsak a hangzás tett nekik rossz szolgálatot: az egész egy kifulladt motor szagát árasztotta, amelynek a létfontosságú alkatrészei ¾-ét kicserélték, az alap pedig már eleve annyira elhasznált, hogy a legjobb lenne múzeumba tenni. A meglehetősen kisszámú közönség egyébként nem tűnt válogatósnak: itt-ott megmozdult egy fej, a klasszikusok kezdőakkordjainál pedig fel-felhangzott egy-egy lelkes kiáltás.
A setlist első része a Betty és a Meantime számaiból állt, a középső szakasz az Aftertaste albumnak szólt, a zárás pedig az első lemezről, a Strap it on-ról vegyített válogatás volt. A nagyon gyenge indulás után a hangulat egy fokkal feljebb kapaszkodott, Page Hamilton fáradtsága azonban végig arra emlékeztetett, hogy több energiát már nem fogunk kapni. Az énekhangokkal kísérleteztek: bizonyos sorokat egy lo-fi mikrofonon keresztül énekeltek, de a jó szándék ellenére ezek még így is elég meggyőzetlenül szóltak. Időnként a zenekar egy-egy másik tagja is bekapcsolódott vokálban, de együtt inkább csak a fusizás szivárványát hozták létre.
A ritmusszekció, vagyis a dobok mögött Kyle Stevenson és a basszusgitárnál Dave Case, az egész koncert alatt valahogy a saját útját járta, a dobok pedig, amelyeket az eredeti felvételeken egy kicsit „behind the beat” játszottak a más groove-érzet kedvéért, Kyle kezei alatt az eredetihez képest úgy hatottak, mint egy elefánt sétája a konyhában.
A koncert kesernyés-édes előadást kínált egy egykor kiváló alműfajról, amelyet ma már csak az megöregedett ikonok tartanak életben. A szervező részéről az egész, mint mindig, nagyon jó szinten zajlott, azt viszont érdemes lenne megfontolni, hogy egy ilyen bandához a jövőben előzenekart is hívjanak.
Képgaléria
