Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Matching Mole
Kiadó: Beat Goes On
Megjelenés: 1972
Játékidő: 40:02
Értékelés: 4.5/5
A népszerű progresszív rock mozgalomból, a közkeletűen canterburynek nevezett irányzatból kinőtt zenekarok közül a Matching Mole volt kétségkívül a legesélyesebb jelölt a legviccesebb név és a legcsípősebb humor díjára, ami nem kis teljesítmény egy olyan műfajban, amely a zenei-szövegbeli tréfamesterek egész hadát felvonultatta.
A Matching Mole 1971-ben jött létre az eredeti Soft Machine-dobos és alkalmi énekes, Robert Wyatt projektjeként, nem sokkal azután, hogy Wyatt kilépett a Soft Machine-ből, és kiadta első szólólemezét, „The End of an Ear” címmel. Az új formáció felépítésében segített még a Caravan billentyűse, Dave Sinclair, valamint Phil Miller gitáros és Bill MacCormick basszusgitáros, akik a Quiet Sun soraiból érkeztek. Az önmagáról elnevezett debütalbum néhány számán vendég billentyűsként Dave MacRae is feltűnik elektromos zongorán, ő váltotta Sinclairt a második Matching Mole-albumon, a „Matching Mole’s Little Red Record” (1972) című lemezen. A zenekar neve egyébként a Soft Machine paródiája: a Machine Molle a Soft Machine francia fordítása.
Wyatt, aki az albumon az összes melotronszólamot is eljátszotta, megrögzött baloldaliként a szövegeiben általában a fekete, vécés és kocsmai humor vékony máza alatt hívja fel a figyelmet bizonyos társadalmi problémákra. Egyedi hangját, amelyet a legkönnyebben tompa falsettóként lehetne leírni, a suhancos csintalanság és a szinte gyermeki naivitás keveréke járja át. Remekül megragadja ennek a zenésznek és embernek a filozófiáját, aki szívesen robbantana ki társadalmi forradalmat ónkatonákkal és lego-kockákkal. Az album stílusát leginkább rock, jazz fusion, szimfonikus hangzás, pszichedélia, avantgárd és folk rendkívül agyafúrt kollázsaként lehetne leírni.
A nyitó szerelmi ballada, az „O Caroline”, amely Wyatt akkori barátnőjével, Caroline Coonnal való szakításának állít emléket, az album legdallamosabb, legkönnyedebb, és messze a legismertebb szerzeménye. Érdekes, hogy ez egyike annak a két számnak a lemezen, amelyet nem Wyatt írt. A szövegek viszont mind az ő munkái, és ezekkel majdnem ugyanolyan mértékben remekel, mint az énekléssel és a dobolással. Az „Instant Pussy” már jóval kísérletezőbb alkotás, rengeteg ritmikai és gitáros improvizációval, közben pedig Wyatt vokalizációival, amelyek az aljnövényzetben eltévedt ember kiáltásaira emlékeztetnek (milyen találó egy dal címéhez).
Ez a szellemes szám váratlanul és közvetlenül ömlik át a melankolikus „Signed Curtain”-be, ahol Wyatt „megfázott” falsettóval lepi meg a hallgatót, egy kellemes zongoradallamra fűzve. A „Part of the Dance” az album legambiciózusabb darabja, ahol nem hiányoznak a szellemes jazz-improvizációk, a drámai melotronhullámok és az a ritmikai változatosság, amely nagyon emlékeztet a Soft Machine bevett gyakorlatára, ahogy maga a briliáns kompozíció hangulata is. A következő instrumentális szerzemény, az „Instant Kitten” remek párja az „Instant Pussy”-nek, számos elágazó, vérmes hangulatú gitárszólóval. Sinclair orgonájának köszönhetően a kompozíció hangulata erősen idézi a Caravanes időszakát.
Az album a viszonylag ártatlan kezdet után számról számra kísérletezőbb és nehezebben hallgatható lesz, de annál ízletesebb a progresszív rock és a jazz fusion gourmand-jainak. A pszichedelikus-jazz fusion „Dedicated to Hugh, but You Weren’t Listening” a nemrég elhunyt Soft Machine-basszusgitárosnak, Hugh Hoppernek, Wyatt egykori fegyvertársának szóló tisztelgés. Ez a játékos improvizációkból szőtt komplex kollázs sok változatos basszusgitár-szövést, néhány derekasan „felvágott” gitárfutamot és rengeteg mesteri dobátmenetet tartalmaz. A mélyen kísérletező „Beer as in Braindeer” tökéletes avantgárd robbanás, a megzabolázhatatlan ritmikai és gitáros improvizációk igazi jégesőjével, valamint pszichedelikus billentyűs díszítésekkel.
A záró „Immediate Curtain” az avantgárd kísérletezés csúcsa, amely felveszi a versenyt a Soft Machine vagy a King Crimson legfurcsább és legkiszámíthatatlanabb alkotásaival. Utóbbira különösen a melotron drámai és hátborzongató hangulatot idéző használata emlékeztet a kompozíció második felében, amitől sok hallgatónak még ma is felmered a szőr az egész testén.
A Matching Mole bemutatkozó albuma a canterbury klasszikusai közé tartozik, és megvan benne ennek az egyedülálló zenei mozgalomnak minden védjegye: a rock, a szimfonikus hangzás és a jazz agyafúrt fúziója, a féktelen kísérletezés és a csiklandós humor, amelynél nem nehéz elképzelni, ahogy a szemüveges vakondok a pofácskájukat dörgölik. Igazi kár, hogy ez a kiváló, ám sajnos rövid életű zenekar mindössze két albumot adott ki, amelyek ettől még a canterbury legjobb termékei közé tartoznak, ahogy a legtöbb projekt, amelyben Robert Wyatt részt vett.
1973-ban egyébként készülőben volt a harmadik Matching Mole-album, szinte teljesen megváltozott felállással, hiszen Sinclair és Miller addigra már távozott, hogy segítsenek megalapítani a kereskedelmileg sikeresebb Hatfield and the North-ot. Wyatt az új Matching Mole-lal, amelyben MacCormick mellett az egykori Curved Air-billentyűs, Francis Monkman és a jazz fusion szaxofonos, Gary Windo is játszott, nekilátott a harmadik stúdióvállalkozás megtervezésének, amikor egy váratlan tragédia egyik napról a másikra mindent megváltoztatott, és örökre elsüllyesztette a zenekart. 1973 júliusában Wyatt egy buliban kizuhant az ablakon, és derékból lefelé lebénult, emiatt végleg vége lett a dobosi karrierjének, ahogy a Matching Mole-nak is.
Felállás
Robert Wyatt – dob, ének, zongora, melotron
Dave Sinclair – billentyűs hangszerek
Phil Miller – gitár
Bill MacCormick – basszusgitár
VENDÉGZENÉSZ:
Dave McRae – billentyűs hangszerek
Produkció
Matching Mole
Számlista
1. O Caroline
2. Instant Pussy
3. Signed Curtain
4. Part Of The Dance
5. Instant Kitten
6. Dedicated To Hugh, But You Weren’t Listening
7. Beer As In Braindeer
8. Immediate Curtain
