Szerző: Urban Bolta
Fotók: Urban Bolta
Helyszín: Gasometer / Bécs / Ausztria
A koncert dátuma: 2010. november 19.
Látogatók száma: 2500
Jegyár: 25€ (elővétel) / 32€ (a koncert napján)
Egy álmos, ködös szombat délutánon négy legbátrabbunk indult útnak Bécsbe, ahol a fiatal ausztrál Airbourne ismét lerombolta a színpadot. Védjegyük a vad (de azért gyermekien ártatlan) rock’n’roll buli a színpadon. Mi négyen valószínűleg magunk vagyunk a legékesebb bizonyíték arra, hogy az Airbourne-koncertek iránti függőségtől nem lehet csak úgy megszabadulni: márciusban ugyanez a négy ember utazott el az akkori bécsi koncertjükre (a beszámoló itt olvasható). A függőség elmélete ebben az esetben nagyon egyszerű: aki egyszer látta ezeket a fiatalembereket élőben, az nyugtalanul alszik, ha a következő turnéjukat kihagyja.
A tavaszi körutat az Öreg Kontinensen az Airbourne a meglehetősen ismeretlen amerikai Taking Dawnnal együtt nyomta le, amely a műfaja eléggé átlagos képviselője, így az amerikaiak koncertje gyorsan feledésbe merült. A novemberi turné az előzenekarok szempontjából összehasonlíthatatlanul vonzóbb: az ausztrálok előtt ugyanis a Black Spiders és az Enforcer melegítette a közönséget.
A Black Spiders már júliusban fellépett a londoni High Voltage fesztiválon, de akkor időpont-ütközés miatt nem sikerült elkapnom őket, így a pótvizsga még édesebb volt. Az angolok csak 2008-ban kezdtek el rúgni a port, de azóta a stoner színtér követőinek körében már megszokott névvé váltak. A zenéjükben a látszólag összeegyeztethetetlen rock’n’roll lendület találkozik a lassú, sötét, Black Sabbath- vagy Led Zeppelin-riffekkel, a játszott Meadow pedig a mélabús ének és a lassabb gitárok miatt még a grunge felé is elkanyarodott. A Black Spidersnek egészen három gitárosa van, amire a jövőben érdemes lenne építeniük; egyelőre a nagy létszámhoz képest a gitárvonalak túlságosan meghatározatlanok, kevéssé különülnek el egymástól. A zenekar kabalája a dobos, aki a háttérben egyedi technikával, szemét kimeresztve folyton körbefürkész. Nagyon korrekt stoner kezdés az estének!
Másodikként az Enforcer lépett színpadra, a fiatal svédek, akik 2004 óta játszanak együtt, bár az átlagéletkoruk mindössze 22 év körül mozog. A színpadot a Midnight Vice című rombolóval vették be kompromisszumok nélkül, ez az idén megjelent „Diamonds” lemez nyitódala, amelyet ezekben a hónapokban játszanak a koncertjeiken. A svédek az NWOBHM korszakából merítenek ihletet, abból az időből, amikor a szigetországban a heavy metal uralkodott. A dinamikus fellépés, tele színpadi bukfencekkel, kinyújtott nyelvekkel, vállvetve végzett „headbangelés”sel és végső soron dallamos, óiskolás heavy metallal azonban nem pörgette fel teljesen a Gasometert, mert úgy tűnik, a testhez simuló bőr és az óiskolás hozzáállás nem igazán jött be a tinédzser közönségnek. Az Enforcer eddig megjelent mindkét albumának dalai élőben is tízesre vizsgáznak, engem személy szerint csak az zavar, hogy az énekes és a dobos túlságosan glamesre van kifestve. Az Enforcer bebizonyította, hogy nem hiába reménykedünk mindannyian, akiknek a hetvenes és nyolcvanas évek zenéje a kedvence, én pedig várom azt a napot, amikor a svédeket önálló fellépésen, teljes hosszúságú szettel láthatom majd.
A Gasometer ezalatt szépen megtelt, így az Airbourne a színpadra lépve a bécsi komplexum szépen betöltött nézőterével találkozott, amelyet többnyire pelyhedző állú rajongók és kiskorú barátnőik töltöttek meg. Ausztria paradicsom minden olyan zenekarnak, amelynek a szórakozás áll az első helyen, legyen szó az Airbourne-ról, a Volbeatről vagy akár valamelyik punkosabb csapatról, ezért nem csoda, hogy Szlovénia északi szomszédja a elsősorban szórakoztató zene fesztiváljainak igazi fellegvára, a két főesemény a Nova Rock és a Frequency fesztivál.
Az ausztrálok másfél órás fellépésüket a Raise The Flag című számmal kezdték, és ezzel kihirdették, hogy ez az este elsősorban a márciusban megjelent „No Guts. No Glory.” albumnak szól (a kritika itt olvasható). A pörgős basszusgitáros, Justin Street és a ritmusgitáros, David Roads a megszokott pályájukon dinamikusan rohangált a színpadon, ezzel megszelídítve annak méretét, az énekes, Joel O’Keeffe pedig mogorva tekintettel, szikrázó szemmel és mosollyal az arcán játszotta a rosszfiú szerepét. A Hellfire és a Chewin’ The Fat után már jött is az est első csúcspontja, a Diamond In The Rough, gyilkos, többszólamú, himnikus refrénnel. Az Airbourne megbízhatóan működött a színpadon, minden kézben volt, minden mozdulat összehangolt. A srácok gyorsan tanulják az összes színpadi trükköt, így minden váratlan kellemetlenséget a saját hasznukra tudnak fordítani, még egy olyan furcsaságot is, mint a feléjük repülő sörös pohár. Joel ökllel „elkapta”, visszaütötte a közönségbe, mutatóujjával arra a helyre mutatott, ahonnan jött, és filmes stílusban hozzátette: „I got you! (Megvagy!)”.
A Girls In Black, a Bottom Of The Well és a Cheap Wine & Cheaper Women után a koncert gyorsan átcsúszott az utolsó szakaszába, a Gasometerben pedig a hőmérséklet már a forráspontot közelítette. A közönség az Airbourne-t már régen a magáénak tekintette, az állandó együtténeklés és hajrázás, sőt a időnkénti „mosh pit” is a fellépéseik védjegyévé vált, ahogy az aktuális album számainak hűséges követése is, amelyek márciusa óta alaposan beleivódtak a rajongók fülébe.
A „habon a cseresznyét” a várt zárás hozta, a Runnin’ Wild és a Stand Up for Rock ‘N’ Roll, két kifejezetten összekovácsoló, himnikus dallamú szám, amilyenekre még maga az AC/DC sem lenne szégyenkezve! A négyes büszkén felemelt karjai a színpadon, néhány elhajított pengető és némi összeölelkezés, és már vége is volt. Bár zeneileg az Airbourne nem találja fel újra a spanyolviaszt, különösen az aktuális lemezt tekintve, a fellépésük a színpadon és a színpad előtt tapasztalható kivételes mozgásenergia miatt megér egy misét, a híre pedig terjed, mint az árhullám, ezért a lelkedre kötöm: ha a szóbeszéd hozzád is eljut, ülj fel az acélparipádra, és vágtass el, hogy te magad is meggyőződhess erről a fiatal ausztrál jelenségről.
Fotók: Urban Bolta
Setlist
Black Spiders: 1. Si, El Diablo 2. Stay Down 3. Just Like A Woman 4. Kiss (Tried to Kill Me) 5. St. Peter 6. Meadow 7. Blood Of The Kings Enforcer: 1. Midnight Vice 2. Mistress from Hell 3. On The Loose 4. Diamonds 5. Scream of the Savage 6. Walk With Me 7. Take Me to Hell Airbourne: 1. Raise The Flag 2. Hellfire 3. Chewin’ The Fat 4. Diamond In The Rough 5. Blonde, Bad And Beautiful 6. Girls In Black 7. Bottom Of The Well 8. Cheap Wine & Cheaper Women 9. Born To Kill 10. No Way But The Hard Way 11. Too Much, Too Young, Too Fast —————– 12. Runnin’ Wild —————– 13. Stand Up for Rock ‘N’ Roll
Képgaléria
