Mastotool-látványosság Jesolóban

 Múlt csütörtökön átruccantunk a határ túloldalára – pontosabban: zarándokútra indultunk egy olasz kisvárosba, turisztikai központba és fürdőhelyre, Velence szomszédságába. Az ok elég egyszerű volt: bejelentették a Tool koncertjét, az Angyalok városából érkező prog-art-alter metal jelenségét. Idén már játszottak a mi tájainkon is, így sokan nem is mentek el újra meghallgatni őket. Ami viszont vonzott, az a nyitózenekar volt. Az atlantai Mastodon eddig meglehetősen távoli név volt: sokan csak lemezről csodálhatták, akinek kicsit mélyebb volt a pénztárcája, az a messzi Amerikában ellenőrizhette a varázsukat. Vagy valamelyik koncerten, fesztiválon Európa legészakibb szegletében. Most viszont mindkét banda egy ugrásnyira játszott a szlovén határtól. Nem volt kérdés. Kivéve azoknak, akik idén már alaposan kiürítették a zsebüket, és számukra újabb húszezres elfogadhatatlan kiadás lett volna. Hmmm…

A csütörtöki nap esős időt ígért. A szél felhőtömegeket görgetett maga előtt. A kétely is ott motoszkált bennünk, hogy tényleg lesz-e koncert, vagy ez is csak újabb húzás a Toolék médiajátékaiban. Sokszor ígérnek valamit, aztán mégsem történik meg. Mégis összegyűlt egy csapat felfokozott hangulatú fiatal a ljubljanai Hala Tivoli előtti parkolóban, akik sikeresen megszabadultak az efféle aggályoktól. Egykor megérkezett a busz, amit a koncertfreak ígért, és miután mindenkit megszámoltak, végre elindult az út. Az út zökkenőmentesen telt, az első ismerkedések és viták után pedig – természetesen – a hangszórókból elhalt az utolsó dallam a Los Angeles-i nagyágyúk és az atlantai meglepetés utolsó lemezéről, és fél öt körül tényleg megérkeztünk Jesolóba. A csarnok, ahol a koncertnek lennie kellett, a Palasport, fényeivel és az ajtók előtt álló kis rajongótömeggel dacolt az esős szürkeség melankóliájával. Alig parkoltuk le a buszt, az utcán már gyülekeztek is, mint a keselyűk, az első pólóárusok. A többé-kevésbé jó minőségű pólóknak és pulóvereknek egy közös nevezőjük volt: kizárólag Tool-pólók hamisítványait lehetett kapni. Mastodont sehol sem láttunk. Pech. Az ajtókat csak hétkor akarták nyitni, így jött a kötelező sör meg még egyéb, aztán a várakozás. A kapuk a bejelentett időpontban végre kinyíltak, és a kötelező csomagellenőrzés, valamint a felvételi és fényképezési tilalomra figyelmeztető szórólapok osztogatása után bejutottunk a csarnokba, amely amúgy 5.000 látogatót fogad be. Az első benyomás nem keltett túl jó kedvet. Rajongó mindössze úgy 800 vagy 1.000 lehetett. A színpadon ott állt az összes felszerelés, hátul pedig hatalmas vászon pompázott a Mastodon legutóbbi lemezének, a Blood Mountainnek a képeivel. Szép látvány. Még pár pillanat, és tényleg kezdődött is.

Kialudtak a fények, és a félhomályban (az elején pont nem volt szerencsénk a fényshow-val…) bevezető zene, beszélt sample és gongok hangjára lépett színpadra a Mastodon. Brann Dailor, Bill Kelliher, Troy Sanders és Brent Hinds első ránézésre egészen mások, mint amilyennek az ember elképzelné őket. A végtelen turnék életéhez szokva készen álltak a merényletre, és arra, hogy meggyőzzenek minőségükről, amely a kezdetektől mostanáig vastag, kövér betűkkel van beleírva a történetükbe. A nyitódal, a „Mortal Soil” teljes erővel csapott le. A erőszakos és nehéz ritmus kifinomult egyensúlyát magabiztosan, kompromisszumok nélkül hangosan darálták. Az olasz zenerajongó tömeg viszont semmi. A meglehetősen statikus hangulat azonban nem zavarta meg a zenekart. Troy Sanders, a szakállas basszusgitáros, aki jókora adag torokhangot is ad, és Brent Hinds, a bozontos, szintén mikrofonnal felfegyverzett gitáros rutinosan lenyomta a magáét. A ritmusszekció igazi csemege volt. Brann Dailor hardcore-os, tetovált külseje ellenére a jazzdobolás áll hozzá a legközelebb, de pontos és kompakt sortüzekkel tölti meg a dallamos futamokat. A legkevésbé feltűnő éppen a másik gitáros, Bill Kelliher volt. A statika statikával fizet vissza. A Mastodon túlzott odafigyelés nélkül a közönségre letudta a magáét, a közönség pedig a színpad előtt földbe gyökerezve – nem tudom, talán a messiás érkezésére várt. Szabadjára engedték az összes démonukat. A „Wolf Is Loose” fenomenálisan szólt, a többi dal kiválasztása is ötletes volt. Jött ugyanis a legutóbbi lemezről a dallamos díszítés, a „Crystal Skull”, amelyet az ugyanarról az albumról való ágyúdörejekkel kötöttek össze: „Capillarian Crest”, „Colony Of A Birchmen”, „Circle Of Sysquatch” és „Sleeping Giant”. Az utóbbi valósággal epikusan dörgött, és felkavarta minden zenét szerető élőlény csendes szenvedélyeit. Jött a „Megalodon”, a Leviathan című előző album mesterműve, a nagy finálé desszertje pedig a „Hearts Alive” volt, aztán vége. A színpadról való távozás visszavonhatatlan volt. Valójában semmit sem lehet felróni nekik. A szettjüket nagyon magabiztosan és koherensen játszották le. Talán nem annyira lelkesen, mintha egy kicsit élénkebb fogadtatásban részesültek volna. Játszhattak volna még egy-két dalt a Remissionről – nekem főleg a Mastodon-„sláger”, a „March Of The Fireants” hiányzott, de azt már csak legközelebb hallom, amikor önálló koncertet adnak, amelyet teljesen önállóan is végigjátszhatnak. Azt is lehetne hánytorgatni, hogy talán kicsit túl hangosan szóltak, ezért kicsit meghatározatlanul, és hogy túl rövid ideig játszottak (csak 45 percet), de a Mastodon mindenképp több figyelmet érdemel, mint amennyit eddig kapott.

Félórás szünet. A sör és a levegő kicsalt kifelé, a technikusoknak úgyis fel kellett készíteniük a színpadot a fő attrakcióra. Ezalatt az alternatívok száma erősen megnőtt. Mintegy négyezer Toolra szomjazó olasz, maroknyi szlovén és horvát 21:15-kor megérte a kinyilatkoztatást. Sötétség, és megkezdődött a közös meditáció bevezetője. Ideje volt, hogy a lehető legközelebb verekedjük magunkat a színpadhoz. Negyedik sor. Jó lesz a rálátás! Színpadra lépett a Tool egyetlen angolja, Justin Chancellor, Danny Carey a dobok mögé ült, a színpad bal oldalán megjelent a minimalista és kísérletező gitáros, Adam Jones, majd a kétlábú extravagancia – az énekes és első számú szarkasztikus Maynard James Keenan. Ezúttal félmeztelenül, arcán hatalmas gázálarccal… Az eretnekvadászat az Ænima albumról a „Stinkfist” című dallal kezdődött. A szenvedélyes közvetlenség lelkesedési hullámot váltott ki. A csarnok már az első versszaktól Maynarddal együtt énekelt! A vásznakat gondos esztétizálás és videóvetítések világították meg, amelyek miatt a Tool-koncert inkább többérzékszervi sámánrituálénak, közös hipnózisnak és látványosságnak tűnik, amilyet például a Pink Floyd is tudott csinálni. A feszültséget a „Forty-six & 2”-vel fokozták, majd jött a „Jambi”. Elhiszem, hogy sok énekes igencsak fel lenne dobva attól, hogy bár a dalait talán nem játsszák olyan sűrűn a rádiók, több ezer ember kívülről tudja minden szövegedet. Maynard meglehetősen hűvös maradt. Magától értetődő, hogy behódoltok a bájnak és a filozófiának, nemde? A transzcendens hangulatot a Lateralusról való „Schism”-mel vitték tovább. Következett a „Lost Keys” és a „Roseta Stoned”. Az első mosh pitek az egész csarnokban elkezdődtek. Az ok az Undertow-s érv, a „Sober” volt. A zárás statikában és sípolásban, amely az offenzíva leállítására szólított fel. A Tool leült a dobok előtti emelvényre. Öngyújtókat vettek a kezükbe. Lángok gyúltak az egész csarnokban. A csillagos ég imitációjaként az öngyújtók lángjai a pillanat intimitásának és erotikájának érzetét keltették. Maynard megkéri a közönséget, hogy a következő számnál ne fényképezzenek vakuval. Mellesleg – a figyelmeztetés ellenére villogtak a fényképezőgépek. A biztonságiak lelkiismeretesen elkoboztak legalább tíz fényképezőgépet. Ennyit csak én számoltam meg. Eljött az este csúcspontja. Epikus búcsú az elhunyt anyától, egyben meghívás a voyeur-szerű betekintésre Maynard gyászának pillanataiba, a veszteség miatt, meg filozofikus kérdezgetés az élet és a halál értelméről. A „Wings for Marie (Pt 1)” és a „10.000 Days (Wings Pt 2)” egybekapcsolva intenzív, megrázó és őszinte volt. Zöld lézerek hasították a sűrű sötétet, és hálót szőttek a nézőtér fölé. Nincs ember, aki ne esett volna fogságba. Angyalok szálltak az égbe. Folytatni kellett a transzcendenciával. A „Lateralus” és a „Vicarious” megadta a nagy finálé előhírét. A kétórás maratont a záródal, a frázis és a kritika, az „Ænima” zárta le. Mosson el mindannyiunkat! Vége és kataklizma. Felgyúltak a fények, és kitárták a sebezhetőségünket. A fények felfedték a nagyságukat és a pusztítást, hiszen ennél többet most nem kapunk, legközelebbig biztosan nem. Kérdés, mikor lesz az. A Toolnál ez időközönként történik. Valójában csak annyit mondhatok, hogy már a bolognai koncert után szóhoz sem jutottam. Jesolóhoz képest az csak halvány előjáték volt, amely sejtetni engedte, hogy nagyok. Annak megerősítése azonban, hogy képesek tömegeket extázisba és közös orgazmusba vinni, empirikusan csak most született meg. Fáradtan és kimerülten csak mosollyal az arcunkon ültünk fel a buszra, és a tektonikus törésvonalak mozgásából fakadó rezgéseket számoltuk. Ezoterika, a transzcendencia filozófiája és mindenekelőtt a végső határokig vitt esztétizálás! Kell-e még egy ok, hogy legközelebb is megmerjétek kockáztatni a zarándoklatot a Tool nevű szent helyekre?