Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Metallica
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 54:45
Értékelés: 5/5
A Metallica maga az istenség! Na jó, legalábbis a nyolcvanas években a metál vitathatatlan despotái voltak, és ez korántsem túlzó dicséret, hanem egy sor kivételes lemez érdeme. Ezeken ott volt a tehetség, az ihletettség, és főleg az, hogy az akkor még fiatal srácokban volt némi híja az arrogáns langyosságnak, amit manapság szolgalelkűen tálalnak a naiv ifjúság fülébe. Hagyjuk is! Inkább szenteljük magunkat annak a lemeznek a húsos, zsírosan gazdag szövetéhez, amely sok kritikust szólni sem hagyott, mi, kicsit idősebb (vagy legalábbis idősebbnek mutatkozó) keményebb hangok rajongói pedig élvezettel adhattuk át magunkat korunk legnagyobb metálbandája csordaszerű dicsőítésének. Egy olyan zenekar zsinórján rángattak minket, akik a világot a kezükben tartották, a világot elvarázsoló mestermű pedig a Master Of Puppets. A Metallica apró lépések helyett mindössze három óriási ugrással lett a metálvilág központi tengelye.
Kétségtelen, hogy a metál nem lenne olyan, amilyen, ha a négy srác nem a csillogó frizurák, a tonnányi értelmetlen bőr és a pózer handabandázás helyett döntött volna úgy, hogy a zenei képességei csiszolására koncentrál – nem sokkal az 1983-ban napvilágot látott Kill ‘Em All kivételes áttörése után.
https://www.youtube.com/watch?v=_z-hEyVQDRA
A zenekar lelke fokozatosan, kemény koncertmunkával formálódott ki. James Hetfield kifejlesztette a maga jellegzetes ritmikus viszonyát a gitárhoz, amellyel férfias szerelmi kapcsolatban él, és ezt egy kivételesen érdes baritonnal támogatta meg. Abban az időben egy kezed ujjain megszámolhattad szinte az összes szólistatehetséget, aki a gyorsujjú játszadozás és a szonikus maszturbáció helyett olyan szólókat tudott a füledbe önteni, amelyek ott is maradtak. A Metallicának megvolt ez a zsenije, a neve pedig Kirk Hammett volt (és ma is az). A dobok mögött a kiváló mennydörgő és provokátor, Lars Ulrich bizonyított, a pokoli négyes metáltrendszabója pedig a basszusgitáros újító, Cliff Burton volt. Ez a lemez pedig kolosszális monumentum, amely a nem sokkal később buszbalesetben tragikusan elhunyt Burton hattyúdalaként állítja előtérbe a thrash metal klasszikus minden erényét, és időtlenül, édesen ég ma is – több mint negyedszázaddal később.
https://www.youtube.com/watch?v=VzD0cOqOsmY
Az előző kivételes lemezhez, a mindössze két évvel korábban a zenei közösséget megrázó Ride The Lightninghoz képest a szövegek, az epikusan súlyos zene és a zsíros produkció terén léptek előre, a Metallica harmadik lemeze pedig egészen a listák csúcsára jutott, noha a rádiók alig játszották. A Metallica felülmúlta önmagát azzal, hogy nem fékezte a harmonikus düh és szívósság áradatát, amely a hangszórókból már a Battery akusztikus intrójának nyitó csemegéjével megdördül, és beharangozza az epikus, progresszív thrash világában tett, 55 perces isteni zarándoklatot. A lemez minden dala végig meggyőző, és a maga nemében csúcsteljesítmény. A Battery édesen romantikus hangulattal indul, majd az akusztikus felvezetés elhalása után egy gallon szívből jövő kerozint zúdít a lángokra. A dal úgy váltogatja a tempót, mintha Hetfield és a társai új gyorsulási rekordot akarnának felállítani. „Lashing out the action, returning the reaction / Weak are ripped and torn away / Hypnotizing power, crushing all that cower / Battery is here to stay / Smashing through the boundaries / lunacy has found me / cannot stop the Battery / Pounding out aggression / turns into obsession / cannot kill the Battery / Cannot kill the family / Battery is found in me” – ez az a csemegeszöveg, amellyel Hetfield azonnal megvesz, a végtelen IGEN mellett pedig újabb érv a fenomenális, jó helyre tett szólók sora. A megalkuvás nélküli vonulat a kor bombasztikus slágerében, a címadó Master Of Puppetsben folytatódik. Szinte felfoghatatlan, hogy a Metallica nyolc és fél perc dühvel ajándékoz meg minket. „Master of Puppets I’m pulling your strings / Twisting your mind, smashing your dreams / Blinded by me, you can’t see a thing / Just call my name, ’cause I’ll hear you scream / Master” – dörög James dühös hangja, aki nagy prédikátorként számol le a függőségekkel és azzal, hogy az embereket a modern önkéntes rabszolgaság bilincseibe fogják. A szív a második refrén után ugrik nagyot, amikor Hammett és Hetfield egyetlen hatalmas dallamos kolosszussá olvad össze, és édes gitárhangok sorozatát okádja. A szöveg sötét felhangokat kap, és újra eljön az ideje a rémséges, sötét démonok sorával való dühödt leszámolásnak, hogy teljesen megfeledkezzünk az időről. A dal hossza ellenére egy pillanatra sem vontatott, szinte túl gyorsan véget ér, te pedig egyszer csak a Shadow Over Innsmouth című novellában találod magad, amelyet a baljós és démonian vonzó író, H.P. Lovecraft tolla írt. The Thing That Should Not Be lassú, közepesen gördülő tempóval vág a lényegbe, hogy a Metallica bemutassa Lovecraft harcának teljes klausztrofóbiáját a sötétség földöntúli lényeinek légióival. A megváltás kulcsa a belső fényünkbe vetett hit. „Not dead which eternal lie / stranger aeons Death may die / drain you of your sanity / face The Thing That Should Not Be” – hív leszámolásra a szentségtelen kísértetekkel, hogy elvitorlázzunk Ken Kesey „Száll a kakukk fészkére” című regényébe. Az isteni gitárok, a súlyos és simogató basszus és a dobok gyönyörű rezonanciájának tökéletes kombinációja újabb vignettát varázsol a Welcome Home (Sanitarium) kábítószerektől kitisztult mentális horizontjából. „Welcome to where time stands still / No one leaves and no one will / Moon is full, never seems to change / Just labeled mentally deranged / Dream the same thing every night / I see our freedom in my sight / No locked doors, No windows barred / No things to make my brain seem scarred”d here, Greeting Death / He’s yours to take away” – fokozza a felemelő érzés szépségét, az agy táplálása után pedig jön a fül és a lélek tápláléka is, vastag zenei rétegekkel. A Metallica kínálatának kevésbé központi, de korántsem leggyengébb darabja a Disposable Heroes, amely nyolc percen át fokozza az acélos szorítást Ulrich igazán kiváló dobolásával, a háborúellenes hangulat pedig ahelyett, hogy virágot tűznének a katonák sapkájára, egy közvetlenebb, férfias felhívást választ a középső ujjak felmutatására, a rendszer kritikájával, amely fiatal, egészséges fiúkat használ fel rothadó eszméi védőbástyájául. „Soldier boy, made of clay / Now an empty shell / Twenty one, only son / but he served us well / Bred to kill, not to care / Do just as we say / Finishe – előrevetíti a jövőt, és a One-t is még annak ideje előtt. A folytatásban sem lohad a szenvedély, mert jön a Leper Messiah, amelyben a Metallica teljesen friss dallamvilágot mutat, és azt, hogy a kritikát ügyesen tudja ötvözni a jó szövegírással. Ideje meghajolni a leprás megváltók előtt, hogy részesülhessünk a lemez egyik fő briliánsában, az hihetetlen hangszeres számban, az Orionban, amellyel a srácok minden korábbi, végletekig felcsigázott várakozást felülmúlnak. Nyolc percnyi, felesleges energiapazarlás nélküli, szavak nélküli érzelemáradat, ami többet mond el, mint sok tudástár. A szám felépítése összetett, gerincét Burton minimalista, de hatékony basszusa tartja, torzított, megáramozott intergalaktikus pályán. Pár hang tektonikus törésvonalként ragasztja egybe a kivételes szólók és a brutális dinamika sorát egyetlen egységes tömbbé, így a dal közepén a basszusgitáros szólógeniség egyik legjobb kitörésének lehetünk tanúi. Megszakad a szívünk, ha belegondolunk, hogy ez a rendkívüli zenei látnok és költő mindössze néhány hónappal a lemez megjelenése után elhunyt, az Orion pedig a legszebb főhajtás a modern metál e fontos megalapítójának élete és munkája előtt. Az utazás záróakkordja a thrash klasszikusának gyöngyszemében, a Damage, Inc.ben sűrűsödik össze, ahol a szilárd gitárstaccato mellett a dán dobtehetség, Lars Ulrich ragyogott. Az ötperces stampedó mindent összezúz maga előtt. „Fuck it all and fucking no regrets / Never happy endings on these dark sets / All’s fair for Damage Inc. you see / step a little closer if you please” – hívja az első sorokba a legbátrabbakat, a fáradozás pedig az utolsó refrénig és a rémes gitárriffek utolsó kicsengéséig megtérül. A riffek a Flemming Rasmussen kifinomult produkciójának is köszönhetően dörögnek édesen. Rasmussen ugyanazt tette a Metallicáért, amit Rubin a Slayerért.
https://www.youtube.com/watch?v=6stlBbXCD7I
A hősi múlt monolitja, a ropogósan gyönyörű Master Of Puppets egyfajta választóvonalat és búcsút jelent a undergroundtól, amelyet az And Justice For All lemez követ. A Metallica soha többé nem volt olyan szilárd, mint abban az évben, amikor Burton elköszönt a fizikai világtól – legalábbis jellemben és lélekben nem, hiszen az évek, amelyek anyagi jólétet hoztak, megfosztották a zenekart az értelemtől, a dühtől és, ami a legrosszabb, az őszinte, lelkes zenélés örömétől, ezért tekinthető a Master Of Puppets az eredendő ihletettség és a színtiszta zsenialitás utolsó előtti felvonásának. A Metallica itt az őszinte szívósságával, a kemény munkájával, főleg pedig a metálba vetett őszinte hitével alapkövet rakott le a zenészek jövő nemzedékei számára. Fiatalok voltak, forrtak az ambíciótól, igen, kissé naivak is, de olyan romboló zenei ötletek készletével rendelkeztek, amelyek miatt legalábbis az én zenei világom és hallgatási percepcióm soha többé nem lehetett ugyanolyan, mint korábban. A Metallica katarzist, művészetet, transzcendenciát, éltető erőt és értelmet hozott a mindennapjaimba, ezért az megbecsülhetetlen ajándékért – a későbbi csalódások ellenére is – csak őszintén köszönhetem meg nekik, és azzal, hogy őrzöm az emlékét azoknak az időknek, amikor a metál istenei még a földön jártak, rituálisan és még ma is elég gyakran elmerülök ifjúságom klasszikusának, a Master Of Puppets lemeznek a hanghullámaiban. Minden más csak sápadt közelítés és rothadt pótlék lehet!
Felállás
James Hetfield – ének, ritmusgitár, akusztikus gitár
Kirk Hammett – szólógitár
Cliff Burton – basszusgitár, vokál
Lars Ulrich – dobok
Produkció
Metallica & Flemming Rasmussen
Számlista
1. Battery
2. Master of Puppets
3. The Thing That Should Not Be
4. Welcome Home (Sanitarium)
5. Disposable Heroes
6. Leper Messiah
7. Orion (Instrumental)
8. Damage, Inc.
