Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Ljubljana / Cvetličarna MediaPark / Szlovénia
A koncert dátuma: 2011. március 14.
Látogatók száma: 600
Jegyár: 25,00€
A svéd power metal szenzáció, a Sabaton, amelynek népszerűsége az elmúlt néhány évben meredeken emelkedik, nálunk már fellépett, igaz, kissé szégyenlősen, most viszont először foglalták el a Cvetličarna színpadát headlinerként, a World War Tour 2011 keretében.
Ezúttal dicséret illeti a szervezőket, amiért az első előzenekarnak egy hazai bandát hívtak meg, a postojnai Divine Illusiont, akik zeneileg is egész jól illettek a csomagba. A Divine Illusiont nem ijesztette meg a megszokottnál szélesebb közönség, és alig több mint fél óra alatt magabiztosan, kizárólag saját számokat mutattak be a Genetic EP-ről. Dicséretes, hogy a srácok így döntöttek, hiszen a saját anyaguk több mint elég jó, és ezzel a lépéssel talán még egy-két rajongót is szereztek, mert a jelen lévő közönség legalábbis nekem nem tűnt olyannak, amelyik rendszeresen járna hazai zenekarok koncertjeire.
A Sabatonnak ezúttal semmiképp sem lehet szemére vetni a zenei ízlését, hiszen meghívására a legendás francia heavy metal csapat, a Nightmare lép fel előzenekarként a turnén, akik a franciaországi Grenoble-ból érkeztek. A banda harmincéves pályafutásra tekinthet vissza, és bár tizenkét évig szünetelt (1987-1999), hét kiváló stúdióalbumot tudhat magáénak, tele ütős heavy/power metallal. Igazi élvezet volt végre minőségi előzenekart hallgatni, mert a fülünket a headlinerek előtt általában zenei korcsok kínozzák, amelyeknek – ritka kivételekkel – a garázsukban kellene maradniuk a pályafutásuk végéig. A Nightmare szerencsére teljesen más tészta: háromnegyed óra alatt becsületesen felmelegítették a színpad előtt már szép számmal összegyűlt közönséget. Az energikus, karizmatikus frontember, Joe Amore több mint sikeresen mozgatta meg és lelkesítette a közönséget, amely lelkesen követte, az alacsony termetű énekes pedig dinamikusan kihasznált minden centimétert a színpadon. De ez az élénk bohóckodás sem használna a zenekarnak, ha a torokból nem jönne igazi hang, Joe viszont többszörösen bizonyított vulkáni hangjával, amely a heavy metal legnagyobb nevei között is megállná a helyét. Tisztán hallatszik, hogy Joe olyan hangokon nőtt fel, mint Ronnie James Dio, Geoff Tate, Bruce Dickinson és Biff Byford. Fenomenális terjedelméhez, amely a Dióhoz méltó epikus dallamoktól a Biffre emlékeztető kissé koszos rockvonalakon át egészen a Dickinson-féle magasra sikoltott „air-raid” szirénákig ér, hozzátett még valamit Chris Boltendahl, a hörgő énekes nyerseségéből és durvaságából is. Egyedi és fantasztikus hangjával kompromisszumot nem ismerő tábornokként állt hangszeres serege élén, amely a változatos, romboló power metal vonalakat lőtte és vágta, és ezek pontosan a helyükre kerültek. A Nightmare jól használta ki a rá szabott időt, és a diszkográfiájuk szinte minden albumán végigvezetett minket, különös hangsúllyal a még mindig aktuális Insurrection (2009) lemezre, a csúcspontot pedig a néhai Diónak adott fenomenális tisztelgés jelentette, a fantasztikusan előadott klasszikus, a Holy Diver, amelyben főleg Amore ragyogott, és bebizonyította, hogy igazi énekes! A Nightmare pokolian jó és rendkívül kellemes meglepetés volt, mert ilyen minőségi előzenekart csak ritkán kapunk, magabiztos és igazán energikus fellépésükkel pedig bizonyára nagy szívességet tettek maguknak, és szép számmal szereztek szlovén rajongókat.
Ezen az estén azonban csak egy zenekar számított, ami kristálytiszta volt már akkor is, ha körülnéztél a teremben, hiszen nehéz volt olyan pólót találni, amelyen ne virított volna a Sabaton felirat. Nehéz elhinni, hogy a banda alig néhány év alatt ennyire kibővítette a rajongótáborát. Emlékezzünk csak: a Sabaton 2007-ben a Grave Digger és a Therion előzenekaraként lépett fel, és akkor kevesen ismertük ezt a bandát. Ma, négy évvel később a Sabaton kiterjedt világturnéval és irigylésre méltó számú hűséges rajongóval büszkélkedhet, akik láthatóan még elég fiatalok. Ha ezek a rajongók a jövőben is kitartanak a zenekar mellett, a Sabatonnak nincs mitől tartania. A koncert végére pedig az is világos, miért van ez így, mert energikusabb és pozitívabb hangulatú koncertet nem fogtok egykönnyen találni. A színpad alá szorult közönség már akkor megvadult, amikor a hangszórókból felharsant az Europe klasszikusa, a The Final Countdown, amely már jó ideje a zenekar színpadra lépésének intrója. És amikor a terepszínű egyenruhás Sabaton felvonul a színpadra, a közönség végleg elveszti a fejét. A srácok elégedetten, széles mosollyal az arcukon tankolnak a tankokba, felkötik a szuronyokat, és kíméletlenül belevetik magukat a második világháború viharába. A Sabaton ugyanis – legalábbis a power metalhoz képest – elég klisésen mesél a második (és az első) világháború véres összecsapásairól, és a zenekar fő varázsa éppen ebben a témában rejlik. A szövegek, amelyek szép tisztelgések a világ csatamezőin életüket hagyó katonák előtt, ugyanis remekül megalapozzák a zenét, amely gazdag, teli, ragadósan dallamos, és agresszív, amikor kell. A Sabaton karizmával és nagy energiájú hozzáállással egy pillanat alatt megtölti a közönséget fertőző energiával, amely a színpadról főleg a karizmatikus frontember, Joakim Broden hangszálaiból árad. Az epikus, magasra szálló, azonnal megjegyezhető refrénekhez a közönség hozzáteszi a maga ordító hangját, és sorra robbannak az energiák. A rajongók tenyerükből esznek a zenekarnak, amikor az ilyen, a háború borzalmaival megfűszerezett power metal rombolókat szolgálja fel nekik, mint a Cliffs of Gallipoli, az Attero Dominatus, a Panzer Battalion és a többiek. Egyetlen szám sem marad ki, és a rajongók szinte fanatikusan, Joakimmal együtt éneklik a háborús verseket. A szimpatikusan hülyéskedő Joakim a számok közti beszólásokban is remekel, a hangszeres alap pedig rendkívül stabil a torokhangú éneke alatt. Sőt, a zenekar ezúttal hihetetlenül jól teljesített, mert a dobos, Daniel Mullback épp a ljubljanai koncert előtti napon szakította el az Achilles-ínját, és a helyére bátran beugrott a Nightmare dobosa, David Amore, akinek így csak egy jó napja volt arra, hogy megtanulja az anyagot. Mégis kitűnően teljesített, az átvezetéseket úgy lőtte, mint a Stukák, a lábdobokat pedig úgy taposta, mint egy B52-es bombázó. A gitárosnál is ideiglenesen friss erő állt be a Sabatonban, Frederic Leclercq lőtte a vonalakat, aki egyébként a nintendo-metalos Dragonforce basszusgitárosa. A zenekar a lelkes közönségtől felszítva még többet préselt ki magából, a zárásra pedig a romboló klasszikust, a Primo Victoriát, valamint a metalnak szóló szórakoztató, hülyéskedő tisztelgést, a Metal Medley-t kínálta, a Metal Machine és a Metal Crüe párossal, amelynél a kedélyes Joakim a közönség közé dobta a széttépett nadrágját is, és megmutatta a combját. Néha a gonosz, ordító hörgés és a sátán éneklése helyett jólesik valami könnyedebb is, és a Sabaton pontosan ez – egy nagy buli. És ha a fiatalok velük kezdenek metalt hallgatni, és a remek szövegek nyomán talán még a közelmúlt történelmének hőseiről is tanulnak, annál jobb.
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist
SABATON: The Final Countdown / March To War (taped intro) 1. Ghost Division 2. Uprising 3. White Death 4. Cliffs of Gallipoli 5. 40:1 6. Rise Of Evil 7. Attero Dominatus 8. The Price of a Mile 9. Saboteurs 10. Panzer Battalion —ráadás— 11. Coat Of Arms 12. Primo Victoria 13. Metal Medley NIGHTMARE: 1. A Thrill Of Death 2. The Gospel Of Judas 3. Eternal Winter 4. Messenger Of Faith 5. Holy Diver 6. Wicked White Demon 7. Cosmovision 8. Legions Of The Rising Sun 9. Trust A Crowd
Képgaléria
