Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Co.Da
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2013
Játékidő: 11:35
Értékelés: 2.5/5
A konvencionális slágerességet árasztó alternatív rock megosztó dolog azok körében, akik ritkán hallgatnak rádiós zenét, és kevés olyan nagymenő akad, aki meg tud felelni Beethoven elképzelésének a zenészről mint isteni gyermekek világra hozójáról és a tiszta ihlet hírnökéről. Ennek ellenére nem érdemes mindent leírni, amit Szlovénia és Európa túlproducált garázsai kínálnak, de az Atlanti-óceán túlpartjáról sem szabad megfeledkezni. Most azonban maradnék közelebb az alpesi tájhoz, és mondanék egy-két mondatot a ljubljanai Co.Da második lemezéről, amely két évnyi munka után hozta világra második EP-jét, a Force That Threads The Watert. Képes vajon ez egy-két lépéssel följebb tolni a zenei minőség mércéjét az elsőszülött EP-hez, a Dawn Of The Blackhez képest? Azonnali ítéletet nem mondanék.
A szlovén kreatív szcénát az önprodukció és az önpromóció mostani korszakában gyakran állítják minőségi összehasonlítások elé, amelyeket a kilencvenes évek és az ezredforduló arzenáljából merítünk. Az első lemezt olyan nevekhez mérték, mint a SOAD, az Alice In Chains és még ki tudja, kik, a keményebb hangzás további fokozódását várva pedig magas elvárásokkal ültem le egy olyan lemez elé, amely formailag nagyon hasonlít az Audioslave ajándékaira. A Revelations ritmusainak és dallamvilágának megismétlése helyett azonban most a hallgatói telítettség egészen más spektruma nyílik meg. A Co.Da kreatív elmék társasága, amelyek már csaknem fél évtizede kísérleteznek a hanggal és a ritmusokkal, a Sheeva, a Highway, a Tito In Ekšn és hasonló kereskedelmi tapogatózások után azonban a Co.Da egyelőre még meglehetősen ismeretlen a szlovén zenei égbolton. Most, a nyers első indulás után eljött az ideje a felesleg kiszűrésének és új zenei posztulátumok megfogalmazásának. Ha az első lemezen megszoktad a magas oktánszámú gitárokat és a nyersebb éneket, ami azért nem süllyedt túl mélyre a torokhangú metálrutinba, a második lemez könnyebb sokkot jelenthet a szervezetnek, sőt egy kis hideg zuhanyt is, hiszen a Co.Da újragondolta a kifejezésmódját. A lemez érezhetően kereskedelmibb, érezhetően lágyabb és érezhetően kevésbé progresszív, mint reméltem.
A négy dal ugyanabban a csomagban a meglehetősen ígéretes Prelude-dal nyit. A lágy gitárkontúrok és az ujjak meg a húrok szerves érintkezésének álmodozó fraktáljai puhán és gyengéden bontják szét a sötét felhőket, akár a tavaszi nap tapogatózó sugarai, az érzelmességet fokozó nyitány után viszont én robbanékonyabb csúszdázást vártam, a Stone helyett azonban egy inkább mainstream versszak–refrén sor jön, amely a belső tűz túlcsorduló kitörését sajnos nem hozza el. Damjan éneke elég puhányra sikerül, a gitárok pedig, bár a maguk helyén kidolgozottak, csiszoltak és stratégiailag elhelyezettek. Éppen a túlzott megfontoltság az a tényező, ami miatt a fiatal ötös tehetsége nem sugárzik teljes fényében. Miután a ljubljanai Dirtswitch hangjai megráztak, a Co.Da vizein is előrelépést vártam, de a hangzásbeli elégedetlenség partjain ragadtam. A Stone idő előtt és igazi katarzis nélkül ér véget, a jóval dallamosabb These Cold Roses pedig nem adja hozzá az egészhez a magasabb sebességfokozatba kapcsoláshoz szükséges áttörést. Dicsérném a gitárok, a basszus és a kicsit kevésbé kalandvágyó dobok pedáns ritmikáját (utóbbiaknál lehetett volna több lendület és izmos hús), a HIM-esen álmodozó ének viszont nem rendelkezik elég alappal ahhoz, hogy teljesen át tudjam adni magam az ötletek szónikus áradatának. Valami hasonlót már a The Tide is elkövetett velem… Háromnegyednél pedig jöhet az i-re a pont. Az album záró erején, a címadó favoriton, a Force That Threads The Water-ön érezni valamivel több nyerseséget, de a producerek szike, szűrői és szelekciója lenyesett a felvételről minden nyerseséget, rondaságot és felesleges zsírt, amelyek még jobbá tehették volna a végeredményt.
Nehogy félreértés legyen – a Co.Da jó, nagyon profilos zenei tehetségek, akik tudnak dalt írni, van zenei tudásuk, de ezúttal hiányzik egy gramm bátorság, amivel igazán el tudnám hinni az óceánokat kettéválasztó erőt. A gitárok ugyan a lemez legerősebb részei, de az egész tánc túlságosan terhelt a formával, és sajnos túl kevéssé kalandos. Nincs meglepetésfaktor, minden kissé túl nagy kiszámíthatóság szerint bomlik ki. Az egyensúly és az átkozottul jó artikuláció ellenére sok marad kiénekletlenül, és túl sok az „óvatoskodó” vonás, a második EP pedig túl erőtlen és langyos. Azzal vigasztalom magam, hogy ez csak egy gyenge pillanat, és ez a zenei visszafogottság után hamarosan kapunk egy tízméteres hang- és merészséghullámot, amely minden elképzelést elsöpör, és ezt az édeskés konvencionális utóízt könyörtelenül kiveri a szánkból. A Co.Da ezt a már felvett és hallott, terjedelmes katalógus alapján kétségkívül képes megcsinálni, de ezúttal az érzelmek hurrikánja sajnos elkerülte a hallgatói partomat, és csak gyengéden súrolta. A tenger csak enyhén hullámzott meg, Mózes pedig nem hasította kettéhasítva a tömeget. Remélem, legközelebb több lesz az elszántság, a féktelenség és a kalandvágy, a megtisztított torzítások alkimista grammonkénti adagolása helyett pedig több brutális mágia lesz jelen, még ha ennek az árán a lemez nem is pörög majd a kereskedelmi rádióállomásokon…
Felállás
Aleš Hrastnik – dob
Damjan Šaršanski – ének
Edi Biscone – gitár
Matej Krč – gitár
Uroš Dobčnik – basszus
Produkció
Edi Biscone
Számlista
- Prelude
- Stone
- These Cold Roses
- Force That Threads The Water
