Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Porcupine Tree
Kiadó: Lava Records
Megjelenés: 2002
Játékidő: 68:20
Értékelés: 5/5
Az „In Absentia” minden túlzott aggály nélkül kijelenthető a Porcupine Tree, a modern progresszívrock-újítók és artrock-megújítók legfényesebb gyöngyszemének. A zenekar hetedik stúdióalbuma, amelyre a frontember, a briliáns multiinstrumentalista, énekes és producer, Steven Wilson a mai napig a legbüszkébb lehet, kétségkívül egyik csúcspontja nagyszerű zenei pályafutásának. A Porcupine Tree az „In Absentia” lemezen a korai pszichedelikus/spacerockos, majd a későbbi art/poprockos korszak után a hangzásában immár a harmadik jelentős evolúciós lépcsőfokot is megtette, és erősen közelített ahhoz, amit általában progresszív metalnak szokás nevezni. Ebben több tényező is közrejátszott.
Elsősorban az, hogy Wilson barátsága Mikael Åkerfeldttel, a svéd progmetal zenekar, az Opeth főnökével, nyilvánvalóan a határozottan metalosabb hangzásvilág felé terelte. Az artrock zsenije, Wilson 2001 és 2003 között producerként nem kevesebb mint három Opeth-stúdióalbumon dolgozott közre, és ezalatt alaposan magába szívta a zenekar bizonyos hangzásbeli hatásait – ez fordítva is igaz, vagyis Åkerfeldtre is, akivel hamarosan nagy barátok és hosszú távú zenei munkatársak lettek. Steven lelkesedését a progmetalosabb irány iránt tovább fokozta az akkoriban megszülető, kissé poprockosabb Blackfield projekt is, amelyben az izraeli zenésszel, Aviv Geffennel dolgozott együtt. Geffen, aki az „In Absentia” két számában vokálozott, nem szerette a metált, Wilson viszont a „Stupid Dream” (1999) és a „Lightbulb Sun” (2000), vagyis a Porcupine Tree két korábbi albuma után már eléggé megelégelte a poprockos hatásokat, és határozottan keményebb hangzás felé akart elmozdulni.
A harmadik tényező, amely a progmetal felé billentette a mérleget, és döntően hozzájárult az „In Absentia” általános hangzásbeli ragyogásához, a dobos cseréje volt. Miután a Porcupine Tree szerződést írt alá az amerikai Lava kiadóval, amellyel érezhetően megnőtt a piaci elérésük, az eredeti dobos, Chris Maitland úgy döntött, távozik, mert nem állt készen megtenni azt a következő lépést, amely a Porcupine Tree-t hirtelen kirántotta a korábbi eléggé homályos ismeretlenségből, és sokakat először figyelmeztetett a létezésükre. A helyére a technikailag csiszoltabb Gavin Harrison érkezett (a Renaissance egykori koncertdobosa, ma már a King Crimson tagja is), akinek soha nem esett nehezére váltogatni a különböző zenei stílusok között a jazz fusiontől a progmetalig, és aki elődjénél jóval keményebben püfölte a dobfelszerelést. Harrison és a basszusgitáros Colin Edwin valóban gyilkos ritmusszekciót kezdett alkotni, amelyre nemcsak a legtöbb progmetal zenekar lehetett volna féltékeny, hanem a modern jazzrock-fusionisták is.
Az „In Absentia” hivatalosan nem koncepcióalbum, bár a szövegek többsége sorozatgyilkosokról és „hivatásos” pszichopatákról szól, és azon tűnődik, mi vezette őket szörnyű tetteikhez – ez Wilson régi kedvenc témája. Sokaknak első pillantásra kissé bizarrnak és elég furcsának tűnik ez, hiszen Steven nyugodt, eléggé introvertált és kulturált értelmiségi, nem holmi arcára mázolt festékkel üvöltöző metalszörnyeteg, de az emberi szörnyűségek iránti vonzódása sokkal érthetőbbé válik, ha tudjuk, hogy a sorozatgyilkosok kutatása közben mindig azok a pszichológiai szempontok érdekelték, amelyek kegyetlen tetteikhez vezettek. A többi szöveg a modern, megvadult, turbókapitalista világot bírálja, és közben a gyermeki ártatlanság elvesztését siratja. A legtöbb szerzemény hangulata kifejezetten melankolikus, olykor egyenesen megrázóan jéghideg és hátborzongató, bár Wilson és társai gyakran mutatják meg romantikus és időnként nosztalgikus oldalukat is. A zenével együtt az „In Absentia” egyes szövegei rendkívüli erővel képesek az empatikus hallgatót – nevezzük így – a tudatosság magasabb szintjére ringatni, ami a Porcupine Tree-nek többé-kevésbé már a korábbi albumokon is sikerült, de ilyen intenzíven még soha.
Azt is meg kell említeni, hogy egyes számokban gyakran tisztán érződik a legendás King Crimson szerzői ethosza, nemcsak a számtalan pokoli gitárpasszus miatt, hanem főként a kultikus billentyűs, Richard Barbieri (ex-Japan) mellotronhullámai miatt, amelyek epikus hangulatot ébresztenek, és hidat vernek a progresszív rock romantikus, aranykora és a lázadó hangulatú modern progmetal közé. A King Crimson egyébként a Pink Floyd mellett mindig is Wilson fő hatása és kedvenc progresszívrock-zenekarainak egyike volt. Amellett, hogy a Porcupine Tree hangzása az „In Absentia” lemezen jóval keményebb és egy fokkal kompaktabb lett, megőrizte magas artrockos, kísérletező jellegét is, így sikerült eltalálniuk azt a pontos egyensúlyt, amellyel rengeteg új követőt szereztek, és a régiek többségét is megtartották. Az egész albumon hallatszik, hogy Wilson ekkor új szintre lépett, nem csupán dalszerzőként, akinek páratlan érzéke van az eklektikus, összetett eposzok és a slágergyanús, tömör szerzemények megalkotásához, hanem gitárosként is. Az eléggé átlagos gitárosból fokozatosan az intelligens és érdekes gitárfrázisok nagy újítója lett, és a múlttal ellentétben ezúttal gyakrabban a szólózásban is átveszi a kezdeményezést.
Nagyon nehéz, valójában lehetetlen lenne kiemelni egyes számokat az „In Absentia” lemezről, hiszen mind kivétel nélkül, a maguk módján, kiválóak, és egyformán megérdemlik a figyelmet. Már a felforrósított nyitóbomba, a „Blackest Eyes”, a progmetal és az artrock hiperintenzív keveréke, amely nem jelent meg kislemezként, de tisztességes rádiós lejátszást kapott, tudatja a hallgatóval, hogy ez az album valami különleges. Wilson és társai rendkívüli érzéke, hogy a gyönyörű mellotronhullámokra és az akusztikus gitár gyengéd, szinte légies akkordjaira épülő artrockos finomságot ötvözzék a progmetal energiájával, ahol a brutális gitárpasszusok és a vad dobfordulók uralkodnak, azonnal gazdag gyümölcsöt terem. Steven dallamos hangjában pont megfelelő adag romantikus ártatlanság és lázadó elkötelezettség van ahhoz, hogy a hallgatót egy pillanat alatt lenyűgözze kivételes elbeszélő és vallomásos erejével.
A briliáns kelta gyászének, a „Trains” a Porcupine Tree eddigi történetének egyik legjobb teljesítménye, és újabb szemléletes bizonyítéka Steven szerzői zsenijének: hogyan kell tökéletes dallamot, szívszorító alaparanzsmant és finom üzenetet létrehozni. Ez a csodálatos eposz, amelynek kivételes – sajnos soha meg nem jutalmazott – slágerpotenciálja van, gyönyörű kelta akusztikusgitár-aranzsmánnyal büszkélkedik, amelynek intenzitása a többi hangszer belépése után, főleg a mellotronhullámok megjelenésével csak fokozódik. Az egészben a romantikus, nosztalgikus és végtelenül epikus hangulatot Wilson fantasztikus éneke mélyíti még tovább, amitől könnyen végigfut a hideg az ember hátán. Itt a hallgató hangosan kimondhatja: „ez az”, ez a tökéletes híd a King Crimson „In The Wake of Poseidon” (1970) típusú stúdióklasszikusainak hatása alatt álló progrock-klasszicizmus és a 21. századi progmegújulás között, amelyben a progmetal és az alternatív rock hatásai keverednek.
A „Lips Of Ashes”, a szörnyűségekről szóló dalok egyike, rögtön megrázza hideg, szinte jéghideg atmoszférájával. A Porcupine Tree itt intelligens módon, drámai többszólamúság és számtalan finom szintetizátortextúra révén fokozatosan építi az intenzív hangulatot, miközben Mr. Wilson egyszerű, mégis rendkívül újító és finom gitárfrázisokkal ejt rabul. A „The Sound of Muzak”, amelyben a brit artrockos veteránok számos érdekes effektet és vokódert is bevetnek, újabb csodálatos híd az eposz, a finomság és a brutalitás között. A sötét, titokzatos hangulat másodpercről másodpercre fokozódik, de mindig egy kivételesen szép és finom refrén koronázza meg, amelyet gyönyörűen ölel körül az epikus mellotronhullámzás. Steven itt még egy rövidebb gitárszólót is megenged magának, ami nem éppen valami virtuóz mestermunka, de szépen feldobja és megmozgatja ennek a csodálatos kompozíciónak az összetett, kiszámíthatatlan és egyúttal epikus természetét.
A tompa és sötét hangulatú „Gravity Eyelids” a nyitányban úgy szól, mint egy feszült thriller zenéje, amelyet a legendás Stephen King egyik novellája ihletett, ami nem meglepő, hiszen Wilson zenei pályafutása elején tévéreklámokhoz írt zenét, vagyis kivételes potenciál van benne a filmzeneszerzésre is. A brutális gitárpasszusok és az őrjöngő dobfordulók még mélyítik a romboló és feszült atmoszférát, miközben Barbieri a billentyűkön nem spórol a számtalan digitális effekttel, amelyek tovább mélyítik az általános orwelli légkört. Wilson melankolikus éneke mellett éppen annyi szimfonikus aranzsmán van, hogy az irigylésre méltó finomság is megmaradjon. A „Wedding Nails” című instrumentálisban, ahol pentatonikus színezetű gitárskálák uralkodnak, a Porcupine Tree fiúi az első másodperctől teljes erővel csapnak le brutális gitárfrázisokkal és vad dobstampedékkel. A végeredmény pályafutásuk egyik legkeményebb alkotása. Ennek a szokatlan, mégis szórakoztató brutalitásnak ellenére az egyes átmenetekben még mindig jut idő számos avantgárd improvizációra, amely a jóval pszichedelikusabb-avantgárdabb múltjukra emlékeztet.
A „Prodigal” az „In Absentia” összes száma közül talán a legjobban az előző album, a „Lightbulb Sun” stílusára emlékeztet, mert elég sok poprockos, sőt pszichedelikus hajlamot tartalmaz, amelyek időnként erősen a régi, jó Pink Floyd szellemét idézik. Az akusztikus gitár romantikus dallama tökéletesen egyesül a hatalmas mellotronfüggönyökkel, majd több rövidebb improvizáció következik, amelyek éppen megfelelő módon vannak elhelyezve ahhoz, hogy ne bontsák meg ennek a kiváló szerzeménynek az általános dallamos szerkezetét; a kulcsszerepet itt is Wilson nosztalgikus éneke játssza, amely a hallgatót egy pillanat alatt egy másik valóságba kapcsolja át. A briliáns „.3” nyitányában, egy újabb számban, ahol erősen érződik a King Crimson és legendás gitárosuk, Robert Fripp hatása, főleg Edwin basszusgitáros mutatkozik be szólistaként, míg Barbieri ezúttal teljesen zenekari hangulatú billentyűs változatosságával kápráztat el, és a hallgatót újra teljesen beburkolja a mellotronfüggönyökbe. Wilson finom gitárimprovizációkkal hűségesen követi, és a végeredmény fenséges, végtelenül epikus hangulat, amely egy pillanat alatt borzongást fut végig a hallgató hátán.
A brutális-szédítő progmetal miniatűrben, a „The Creator Has a Mastertape” című számban ismét felszínre törnek az avantgárd hajlamaik, főként a barbár hangvételű dobfordulók, a romboló gitárfrázisok és Wilson vokóderhasználatának fokozása révén, amivel az utóbbi kissé egy kiborgra emlékeztet. Itt jól hallhatók Wilson Opeth-tel való együttműködésének nyomai, de az őrült jellege csak az ő sajátos szerzői kertjében teremhetett. A posztapokaliptikus ballada, a „Heartattack in Layby” újabb rendkívül megrázó és melankolikus pillanat, amikor Wilson a zongorához ül, és olyan siratót énekel, ami a pusztában kiáltó hangjának tűnik, aki már rég feladta a reményt a modern, megőrült világgal kapcsolatban. Itt főleg a hatalmas többszólamúság nyűgöz le, amely még tovább fokozza a hátborzongató és sötét atmoszférát, amiből az „In Absentia” lemezen egyébként bőven akad.
A „Strip The Soul” újabb összetett és átlagon felül ütős remekmű, ennek a csodálatos zenekarnak a kiváló artrockos eklektikájáról ad képet. A progmetalos ütőerő, amelyből nem hiányzik a vokóder alterrockos használata, ismét ideális összhangban van a számtalan avantgárd improvizációval. Ennyi brutalitás és avantgárd hiperrealizmus után, amely a 21. század eleji neoorwelli társadalom elpusztult maradványait provokálja, mindenképp jólesik egy pillanat az elmélkedésre és a kegyetlen valóságtól való pihenésre. Ezt a záró epikus remekmű, a „Collapse The Light Into Earth” nyújtja, egy mellotronos csemege és az album legintimebb pillanata, ahol Mr. Wilson egy egyszerű, de roppant hatásos zongoradallam fokozásával és kivételes énekével valóban varázslatos és hipnotikus atmoszférát teremt. Az epikus hangulat a hatalmas mellotronfüggönyök zenekari finomságának bevonásával csak tovább erősödik romantikus intenzitásában, és diadalmas lezárást ad ennek a kivételes albumnak.
A Porcupine Tree az „In Absentia” albummal, amely az elejétől a végéig sakkban tartja a hallgatót, talán pályafutása legnagyobb remekművét alkotta meg, és kétségkívül a progresszív rock hosszú történetének egyik legjobb pillanatát. Mr. Wilson és társai ezzel végre megvalósították Steven rendkívül ambiciózus víziót, elérték a zenekarként szükséges stabilitást, és végleg a modern progresszív rock vezető újítóivá értek. Ez volt az első album is, amellyel szélesebb körben is felhívták magukra a figyelmet, sőt Németországban és Franciaországban bekerültek a slágerlisták végére is, ami messze elmaradt a megérdemelt kereskedelmi sikertől, mégis fényévekkel jobb volt a korábbi ismeretlenségnél. Wilson pályafutása során később (illetve ma is) számos kiváló alkotást hozott létre, nemcsak a Porcupine Tree tagjaként, hanem szólóművészként és számos mellékprojekt tagjaként is, de maga is elismeri, hogy az „In Absentia” a mai napig különleges helyet foglal el a szívében.
Felállás
Steven Wilson – gitár, zongora és ének
Richard Barbieri – billentyűk
Colin Edwin – basszusgitár
Gavin Harrison – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
John Wesley – vokál (1,4,7), gitár (1)
Aviv Geffen – vokál (4,7)
Dave Gregory – zenekari aranzsmanok (8,12)
Produkció
Steven Wilson
Számlista
1. Blackest Eyes (4:23)
2. Trains (5:56)
3. Lips of Ashes (4:39)
4. The Sound of Muzak (4:59)
5. Gravity Eyelids (7:56)
6. Wedding Nails (6:33)
7. Prodigal (5:32)
8. .3 (5:25)
9. The Creator Has a Mastertape (5:21)
10. Heartattack in a Layby (4:15)
11. Strip the Soul (7:21)
12. Collapse the Light Into Earth (5:52)
