Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Threshold
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2012
Játékidő: 75:39
Értékelés: 5/5
A Threshold, a brit progresszív metal bajnokai, kétségkívül különc figurák a rockszíntéren. A naprendszerben, a galaxisban egyaránt. Az 1993-as kultikus »Wounded Land« albumukkal széles sávot törtek maguknak ebben a közegben, ahol megteremtették a zenei kifejezésmód művészi és öntörvényű egyediségét. Minden egyes lemezzel egyre mélyebbre ásott ez a művészi, saját utat járó kifejezésmód.
A »March Of Progress« a Threshold összesen kilencedik stúdióalbuma. Teljes öt évig tartott, mire a zenekar kiadta magából. Ez az első új lemezük azóta, hogy az eredeti énekes, Damian Wilson visszatért a csapatba, és az első az új gitáros, Pete Morten mellett. Pedig nem is annyira ez az utóbbi felállásváltozás, mint inkább Damian Wilson visszatérése jelent fordulópontot a zenekarnak. A fickó ugyanis a csapatnál töltött időszakban, a »Wounded Land« és a »Psychedelicatessen« megjelenésekor különleges vokális megközelítésével és egyedi hangszínével jelentősen alakította a zenekar eklektikus kifejezésmódját, a rajongók pedig egészen a visszatéréséig nem igazán heverték ki a távozását.
2007-ben, a »Dead Reckoning« megjelenése után Andrew »Mac« MacDermott énekes elhagyta a zenekart. A fickó tavaly augusztus elején tragikus hirtelenséggel elhunyt egy váratlan vesekomplikáció miatt, amely még váratlanabbul mondta fel nála a szolgálatot. A MacDermott-tal készült albumok különleges kifejezőerőt hordoznak. Ezzel az énekessel a zenekar nem pusztán megtartotta a pozícióját a színtéren, hanem végig fejlődött is. A kissé kevésbé meggyőző, de még mindig nagyon színvonalas »Subsurface« (2004) után a »Dead Reckoning« minden bizonnyal a zenekar pályafutásának legsötétebb és legkeményebb albumának számított, MacDermott pedig még egyszer megmutatta nagyszerűségével és vokális egyediségével, hogy a Threshold kiforrott figurája és karizmája. Miután eldöntötte, hogy távozik, a Threshold-nak tulajdonképpen nem maradt más választása, mint hogy Damian Wilsonhoz forduljon segítségért. Mindkét énekes, MacDermott és Wilson is abszolút különc, a Threshold zenei szelleme pedig a közös nevezőjük, és senki másé az énekesek közül, hiszen mindkettejüknek nagyon hasonló a stílusa, csak a hangszínük különbözteti meg őket: Wilson még valamivel magasabb fekvéseket is el tud érni, de nem képes olyan markáns agressziófokozásra a középső hangfekvésekben, ami MacDermott specialitása volt. Mindketten kiválóan megállnák a helyüket bármelyik klasszikus felfogású heavy metal vagy power metal zenekarban is.
A »March Of Progress« más album. Más, mint bármi, amit MacDermott-tal felvettek, sőt, mint bármi, amit a Threshold a mai napig rögzített. Lépés egy új mezőre, egy új zenei horizont új mezejére. Nagyon kiegyensúlyozottnak hat, kevésbé „odacsapós”, mint az elődje. A Threshold még mindig megőrizte melankolikusan komor arcát, a brit szigetek számtalan zenekarának jellegzetes arcát. Ne értsetek félre: a »March Of Progress« minden pillanatában tetőtől talpig igazi Threshold-album. Ugyanakkor az album címének megfelelően érezhetően „progresszívebb”, mint a MacDermott-os elődök, sőt, ennyi kísérletezést a Threshold még soha nem engedett meg magának a pályafutása során. A »March Of Progress« lemezen sikerült megőrizniük a teljes kompaktságot és az ultramelodikus dallamosságot, és bőségesen újra megspékelték mindezt a drámai színház és a bombasztikusság elemével. Ez az album azonban lassabban kúszik be a fülbe, mint ahogy az a korábbi Threshold-lemezekre egyébként jellemző.
A hangulatok ismét teljesen megragadóak, úgy hatnak, mint csak kevés dolog, hozzájárul ehhez természetesen Wilson vokális játékának kivételes, érzékeny átélése is, ami egyenesen briliáns. A fickó, aki a Threshold-tól távol töltött idő alatt a Headspace, az Ayreon és a Star One projektjeinél „szolgált”, az évek során megőrizte minden kifejezőerejét, érettebbé mélyítette, a versszakokba pedig hipnotikus életteliséget és fertőző magabiztosságot lehelt.
Hogy a »March Of Progress« valóban a zenekar pályafutásának legprogresszívebb albuma, azt az ütős nyitány, az Ashes még nem sugallja, pedig a középső hangszeres résznél, ahol először lobban fel igazán a progresszíven széttört ritmusok és a gitár és a billentyűk párbeszédének briliáns szólózása, már megcsillan. Ez jelent meg kislemezként, bemutatkozó számként is, és triviális dallamvonalak jellemzik, természetesen a Threshold-aranyzsás híres szerkezetébe öltöztetve: a központi vokál melodikus értelemben teljesen kihasznált, tekintélyt parancsoló fekvésben szól, masszív gitár-rifffal öleli körül, a dallamokat pedig a vokális vonalak harmonizálása egészíti ki, amelyeket vokóderrel is megtámogattak. Tehát fülbemászó nyitány, ahogy azt a hithű „prog metalosoktól” várni lehetett. Tele Threshold-drámával és a megkövetelt ütőerővel, ami borsódzást okoz a gerinc mentén. Zenei kifejezés szempontjából azonban az album folytatása egyre érdekesebb, használhatjuk akár az izgalmas szót is. Ezt a jóval teátrálisabb Return Of The Thought Police vezeti fel, amelyben a tipikus „thresholdos” refrén veszi át az uralmat, míg a Staring At The Sun utána az első igazi progresszív szépség, amely először figyelmeztet komolyan arra, hogy a »March Of Progress« a zenekar új zenei dimenziója felé vett kitérő.
A Staring At The Sun-tól kezdve a dalokat egyre több váratlan motívumváltás, tempóváltás terheli, és a csábító dallamosság és bombasztikusság bőséges kínálata ellenére a kiszámíthatatlanság eeleme minden eddiginél hangsúlyosabb, sőt, bizonyos fokig a spontaneitás is. A nyugodt, hangulatos részeket, ahol különösen Wilson vokális kifinomultságának finomsága érvényesül, riffágyúzás-áradatok követik, amelyek teljesen tolakodás nélkül és rendkívül összeillően új hangzásvilágokat teremtenek, és új hangulati állapotok felé vezetik a hallgatót (például a Coda). Ez egy olyan album, amit hosszabb ideig fedezel fel. Lassan húzod fel a csalafinta és mesteri alkotás fátylait. Lassan hatolsz a lényegéig. Ez az album lassabban kúszik be a fülbe, de ha egyszer „megragad”, akkor teljes erővel ragad meg. És nem fog kijönni a CD-lejátszóból. Ez tény. Ha legalább egy cseppet is értő füllel hallgatsz zenét, és szereted, ha önmagadat is kihívások elé állítod, hogy meddig juthatsz el.
A Colophon felépítése és kibontakozása igazi progresszív odüsszeia, és a »March Of Progress« egyik legizgalmasabb pontja, amely a Threshold-ot pályafutása során először még az Arena prog rockereivel is összehozza. Az utóbbiak lemezről lemezre keményebbek, az új Threshold-album viszont egy hajszállal kifinomultabb, kiegyensúlyozottabb, ugyanakkor progresszívebben fűszerezett. Először a pályafutásuk során tehát értelmes párhuzam kínálkozik a Threshold és a neo-progresszív Arena között. Vagyis két brit szigeti zenekar között. Mindez a billentyűs hangszerelések eddig egyetlen Threshold-albumon sem tapasztalt változatossága mellett, amelyek a progresszív oldalt ingerlik. A The Hours leveszi a Colophon által hátrahagyott kísérletezés súlyát, lenyűgözően hat viszont a mintavételezett programozott hurkok kiváló beépítése, amely erősíti a dal bombasztikus hangulatát. Az album egyik legszebb himnusza.
Az albumot a That’s Why We Came csillapítja le, ahol ismét teljes mértékben megmutatkozik Wilson telivér, érzéki vokális kifejezőereje, amely a melodikusság és bombasztikusság kivonataként, a transzcendentális hangulat jegyében, a billentyűk kivételes tartásának köszönhetően, amelyek fantasztikusan élnek együtt a gitárok masszív riff-falával, az album egyik legszebb és legkiforrottabb kompozícióját hozza. Olyan kompozíciót, ahol a progresszív és a hallgatható szempontok tökéletesen megértik egymást. Az album záró része, a Don’t Look Down, a Coda és főként a fantasztikus progresszív epikus szvit, a Rubicon pedig bizonyíték arra, hogy a Threshold az alkotás új dimenziójába lépett át, hiszen itt az album további kísérletezéssel gazdagodik, amilyet a Threshold még soha nem engedett meg magának a pályafutása során. Ha a Don’t Look Down még „banálisan” prog metalos olvasmánynak minősíthető, az utána következő ötperces Coda nemcsak az album egyik legsötétebb pillanata, hanem a legkiszámíthatatlanabb alakulású dal is. Egy refrénnel nyit, amely először csak két perc intenzív motívum-felforgatás után ismétlődik meg, de ezek a dal minden pontján megtartják a kompaktságot.
Ha van dal, amelyik nyer az albumon, az a Rubicon. Ez valóban rendkívül progresszív alkotás. Szimfonikus progresszív epikus szvit, amiről az igazi prog metal rajongó álmodik. Ütős, a hangzásspektrumban az építőelemek elosztását tekintve teljesen kihasznált, szétfeszítik a sokféle hangulati állapotok, tempóváltások, kivételes dallamok, a hangulat pedig tele van melankóliával és komorsággal! A Threshold most egy pillanatra sem hagy levegőhöz jutni! Több mint tíz perc progresszív mennyország zárja ezt a valóban kivételes albumot.
Megéri megszerezned a mennyiségileg korlátozott kiadást, amelyen ott van a remek bónuszdal, a Divinity, ahol a zenekar a mintavételezett hurkok integrálásához való kiváló érzékét is megmutatja (bevezető a versszakba, versszak). A dallamosan megragadó refrén még azt a felvetést is kiváltja, hogy ez a dal ideális lett volna kislemeznek. Így hát a Rubicon epikus, végletekig teátrális lezárása ellenére a Divinity afféle kötelező epilógus a »March Of Progress« meghallgatásához. Még egy fantasztikum tehát.
A »March Of Progress« hiba nélkül kivitelezett album. Tökéletes. Öt év szünet, öt év ötletgyűjtés, a felállás átszellőztetése, Damian Wilson visszatérése a Threshold csapatába. Fantasztikus új album. Minden szempontból kihívó, a legprogresszívebb Threshold-lemez a mai napig, a legváltozatosabb. A briliánsan színes szólózás plejádja, természetesen mindebben visszafogottan! Az album minden lépésén.
A »March Of Progress« mérföldkő, amellyel a Threshold alkotói eposzának új korszakába lép. Közben megtartottak minden védjegyüket, amelyek ezt a zenekart mindig is a rockglóbusz különleges helyére állították. Tulajdonképpen a »March Of Progress« újabb lépés e kivételes brit szigeti zenekar öntörvényű művészi egyediségének elmélyítése felé. Se több, se kevesebb. Szívből ajánlom ezt az albumot mindenkinek, aki tud örülni a progresszív kihívás és az himnikus dallamos csiszoltság zenei egyesítése varázsának! Kiváló produkcióval megfűszerezve! A »March Of Progress« az idei év egyik legszebb rockalbuma, és ebben a nagyságában komolyan kihívja a új Rush fantasztikus stúdiós leszármazottját is.
Felállás
Damian Wilson – ének
Karl Groom – gitár
Pete Morten – gitár
Richard West – billentyűk
Steve Anderson – basszusgitár
Johanne James – dobok
Produkció
Karl Groom & Threshold
Számlista
01. Ashes
02. Return Of The Thought Police
03. Staring At The Sun
04. Liberty, Complacency, Dependency
05. Colophon
06. The Hours
07. That’s Why We Come
08. Don’t Look Down
09. Coda
10. The Rubicon
11. Divinity (bónuszdal)
