Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Thrills, The
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 52:30
Értékelés: 2.8/5
Hogyan is skatulyázzuk be a The Thrillst? Ír bandaként? Lázadókként? Művészekként? Zeneileg megihletett csapatként? Mindez igaz lehet, mondaná az ember, a fejében pedig közben felvonul a többé-kevésbé Grammykkal és hasonló díjakkal megkoronázott alkotók egész palettája. Ebből a középpontba tolt fenomének alkotta spektrumból az ezredforduló után a The Thrills névre hallgató émelyítő édesség is kicsorog. Aztán rájövök, hogy a zene eme fejezetét eddig sikeresen elkerültem, és fogalmam sincs, mit képzeljek a The Thrills név mögé. Vagy ha átfogalmazom a kérdést, ami amúgy elég homályos: „Kik a fene a The Thrills, és egyáltalán kiket izgat fel?” Ha a rocknak van egy vonzó sötét oldala, a napfényben fürdő, világos spektrum gyakran korántsem olyasmi, amihez a szervezet ellenkezés nélkül, azonnal hozzászokna. A válaszhoz, hogy a srácoknak hogyan és miért sikerült, nemrég egy válogatás szolgált kulcsul: a 2002 – 2007 felsorakoztatja az összes kislemezt, amelyet ez a dublini jelenség kilőtt az éterbe és a közönség fülébe.
Egyetérthetünk abban, hogy elég megerőltető a brit poppal versenyezni úgy, hogy az ember ne váljon émelygőssé, ismétlődővé és kifulladttá. De ha az alapvetően elálmosító, közepestől lassúig terjedő tempójú muzsikálás receptjéhez hozzáadjuk a Beach Boys-félék szörfös pillanatainak napsütötte látszatát, mintha csak az örökké melankolikus, szájharmonikával felövezett Neil Young énekelné őket, akkor ösztönösen eljutunk az első közelítéshez, hogyan szól az ír ötös. A fő tápláléka nyilvánvalóan a nosztalgia, amely a hatvanas évek hangzásának, az akusztikus zenének és a popnak valamiféle hibrid keverékét nyomja az erekbe, a háttérben pedig érezni, hogy a srácok szívesen hallgattak country-t, R.E.M.-et és The Beatlest is. És mekkora a tényleges történelem százalékos aránya abban, amit a fiatalok mindössze három albumon összeszőttek? Egyáltalán nem meglepő, hogy az oroszlánrész az együttes legtermékenyebb időszakának jut: a 2003-ban majdnem Mercury-díjjal megkoronázott debütálásnak, a So Much For The City-nek. A szörfös optimizmussal átitatott nyitó One Horse Town az első sokk a szervezetnek. Conor Deasy énekes lélegzetvétel nélküli, levegőtlen, kifulladt hangjának eszképista kavalkádja pedig láthatóan betalált az új kori bulizóknak a szigeten (és Európa-szerte is), hiszen a tenor, a magasra tolt tökök és a meglehetősen hermetikus szövegek csak a bulik, a gondtalanság és a hamis boldogság neonfényével amúgy is átszínezett szivárványos eget képesek megvilágítani Nija tündérországa fölött.
https://www.youtube.com/watch?v=k6itTL2BR1Y
Whatever Happened To Cory Haim? Nem tudom, de erre az amúgy butácska kérdésre a vidám kis dal nem ad választ. A fennkölt hangszerelésből, a popos táncosságból és a megállíthatatlan édeskésségből ítélve viszont nem történt vele semmi túl borzasztó és tragikus… A húrok, amelyeket a hipszterek új generációja penget, láthatóan kevésbé aggódnak a világ állapota miatt. Mindazonáltal be kell vallanom, hogy izzó és ragadós banjójátékával és orgonáival elsőként a Big Sur ragadott meg. A dal, amely a The Monkees-félék pelyheiből táplálkozik, láthatóan szélesebb tömegeket is meggyőzött, hiszen éppen ez az a szám, amellyel a The Thrills felkerült a Top 20-as listára. És azt is felismerem, hogy a The Thrills bizonyos értelemben természetesen vonzó volt, mert a koszos garázsrockerek áradatában kifejezetten hiányzott egy kis glamúr, csillogás, flitter, olyan pop, amelyben több van, mint a dús fekete fenék riszálásában, a felturbózott basszusban és a szexről szóló szövegekben. A The Thrills ártalmatlanságával és a Morrissey-re, Neilre meg valamiféle Oasis-ra való asszociációival (néhányan közben még Phil Spectort is hallották bele) afféle friss mentolos cukorka volt az amúgy minden negatívumtól jóllakott folk szájában.
A tempó a szájharmonikás ihletésű, ismétlődő Santa Cruz (You’re Not That Far) után a The Irish Keep Gatecrashing táncos csípősségével gyorsul fel, ami valójában főhajtás a Strokes előtt. Szaftosabban, koszosabban, füstös klubhangulatban szól a szexi Hollywood Kids, amely nem szégyelli a genetikai kódját, ami egészen a cowboyok marhavölgyéig nyúlik vissza, de ízléssel és stílusban. Egy kis világfájdalom láthatóan jól áll nekik, hogy pedig van a történetben valami velős és ízletes, azt az bizonyítja, hogy a srácok idővel láthatóan több férfiasságot növesztettek, és a remegő napsugarakat kevésbé csiszolt, füstös esti megvilágítású árnyalatokra és organikus érzékenységre cserélték. Ezt bizonyítja a figyelmen kívül hagyott Teenager lemez, amely olyan számokkal szolgált, mint a Midnight Choir, ami olyan édesen csorog át a dallamos és korántsem félmegoldásos Don’t Steal Our Sun melaszos mályvájába, mintha Paul, Ringo, John és George rácsúsztak volna a country csalijára, és broadwayi sztenderdek írásába kezdtek volna. A mandolin, az akusztikus hangzás, az organikus és nyers hattyúdal pedig inkább az albumra, a Teenagerre illik. Naivan, de éppen elég álmodozón és ihletetten szól a Restaurant, libabőrt a Faded Beauty Queens csal elő, amelyben a mandolinra az R.E.M. edzett ásza, a minimalista Peter Buck tette rá az ujjait, a karcos torzítás koszos alapzenéje pedig kifejezetten koszosnak, vagánynak és mindenképp tetszetősnek hat. A melankolikus örömutazás aztán egyre sötétebb, halványabb lesz, és a katatón álmosság és gondtalan beletörődés állapotába vezet…
A nap nem megy le, a kamaszos csillogás sem hagyja el az ötöst, csak a fénysugár formája és ereje változik. Valami ilyesmit tükröz az americana hangzása, amely most az amúgy tökéletesen felkészült szigetlakók ajkáról, húrjairól és fejéből szivárog. Mégis kissé bizarr olyan dalokat hallgatni, amelyek átkozottul Counting Crows-szagúak, nem is beszélve a már említett „bűnösökről”, akik az édes, szentimentális hangzásért felelnek. Nem szeretem az olyan bandákat, mint a Coldplay vagy a Fleet Foxes, és őszintén szólva a The Thrills sem az ideális cipőpárom, amit minden áldott nap felvennék. Be kell azonban ismerni a srácoknak, hogy tudnak hallgatható zenét csinálni. Ha a mérce a pop ízléses adagolása, az közelebb áll mindazok lelkéhez és füléhez, akik szeretik a húros hangszereket, az ujjak sétáját a fehér és fekete billentyűkön, és csak egy kis kikapcsolódásra vágynak a nem túl megerőltető, intellektualizmustól mentes zene hangjai mellett. Ekkor a rövid kiruccanás megválasztása egyértelmű: az ilyen gyors nassoláshoz a veszélytelen és fárasztásmentes dublini fiúk is megfelelnek, akik a The Thrills névre hallgatnak. Akkor miért érzem magam olyan furcsán, amikor a vigasztalásnak szánt nekrológot, az immár elhunyt banda halotti énekét kapom? Talán éppen azért, mert a nagy örömben van valami szomorú módon meglehetősen megromlott? Amikor a srácok kicsit több lelket vittek a dalokba, az eladási mutatók estek, ezzel pedig jött a kiűzetés a kiadói paradicsomkertből, nemsokára pedig a zenekar feloszlása, amely hivatalosan már az elmúlt három éve szünetel. Én pedig azt kérdem: a napsütötte pillanatokról, gondtalanságról, bulikról, örömről és fellelkesülésről szóló történetsorozatot őszinteséggel vagy számítással írták? Szükség van-e egyáltalán válaszra, hiszen válaszként csak a kérdés ismétlődik: „Kik a fene voltak a The Thrills?”, és kiket lelkesítettek valójában? A hangsúly csak az idő múlásán és azon van, hogy minden múlandó…
Felállás
Conor Deasy – ének, szájharmonika, akusztikus gitár
Daniel Ryan – gitár, basszusgitár, banjo, mandolin, vokál
Padraic McMahon – gitár, basszusgitár, vokál
Kevin Horan – zongora, orgona, vokál
Ben Carrigan – dob és ütőhangszerek
Produkció
Tony Hoffer, Dave Sardy & The Thrills
Számlista
- One Horse Town
- Whatever Happened To Cory Haim?
- Big Sur
- Santa Cruz (You’re Not That Far)
- The Irish Keep Gatecrashing
- Hollwood Kids
- The Midnight Choir
- Don’t Steal Our Sun
- Restaurant
- Faded Beauty Queens
- I Came All This Way
- Not For All The Love In World
- Nothing Changes Around Here
- Plans
