Magenta: Masters Of Illusion

0 156

Kiadó: Tigermoth Records
Megjelenés dátuma: 2020. 7. 1.
Producer: Robert Reed
Az album hossza: 62.13 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 10/10


A „Masters Of Illusion” a walesi progresszív rockzenekar, a Magenta új stúdióalbuma. Az együttes a két évtizednél valamivel hosszabb pályafutása alatt fokozatosan a brit szigetek egyik legnagyobbra becsült formációjává nőtte ki magát, amely a hetvenes évek szimfonikus progresszív rockjának hagyományára építi a zenéjét, és elsősorban a Renaissance, a Camel, a Yes és a Genesis ihleti. Az énekesnő a kivételes Christina Booth, akinek a hangját a műfaj ma egyik legvonzóbb és legkarizmatikusabb női hangjaként tartják számon. A hangjával tollpehely-könnyedséggel születik meg a misztika, és kelnek életre az érzelmek, amelyek a hallgató fantáziáját a legrejtettebb zugokban is felébresztik. Most sincs ez másként. De haladjunk sorjában.

A Magenta ezúttal is érdekes történetekről gondoskodott, amelyek az új album hat dala mögött állnak. Hat karaktert, azaz legendás filmszínészt választottak, akik az alakításaikkal réges-régen népszerűvé tették a horrorfilmeket. Az üzenetek azonban nem ezeknek a színészeknek egy adott forgatókönyvben játszott szerepével foglalkoznak, hanem a magánéletükből merítenek ihletet. Így a nyitó Bela Bela Lugosié, aki a harmincas években megalkotta Drakula gróf feledhetetlen figuráját, az A Gift From God Christopher Lee-é, aki tehetségekkel megáldva akár operaénekes is lehetett volna, a Reach for the Moon pedig Creighton Chaney-é, aki arról ismert, hogy el kellett játszania a híres apja által megformált szerepet, és emiatt ragadt rá a Lon Chaney Jr. becenév. Ezt követi a Snow, amely Ingrid Pitté, majd a The Rose, amelyet Peter Cushingnak ajánlottak, míg a legambiciózusabb mű, az albumot záró, majdnem tizenhét perces kompozíció a hírhedt Vincent Price alakját állítja a középpontba. Utóbbi története a közte és a „Witchfinder General” rendezője, Michael Reeves között a forgatás idején kialakult feszült viszony körül forog, ami valószínűleg azt eredményezte, hogy Price éppen ebben a filmben nyújtotta pályája legjobb alakítását. A szövegeket Robert Reed és a testvére, Steve írta, akik az album koncepcióját is kitalálták.

Bár a Magenta valahogy a neoprogresszív műfajhoz kötődik, legalábbis papírforma szerint, a Genesis hatása nagyon jól „tompítva” van a dalok karakterében, és egy pillanatra sem válik annyira uralkodóvá, hogy a „progresszív” jelző elé egyáltalán oda lehetne tenni a „neo” előtagot.

Ilyen telt hangtájat nem könnyű találni, mint amilyet a „Masters Of Illusion” kínál. A banda igazán grandiózus hangzást alkotott, amelytől libabőrős leszel. Christine Booth a finom érzékenységével időnként alig egy araszra közelít Kate Bush múlhatatlan alakjához. Az átélt megszólalás árnyalatai egyenesen elbűvölő élményt nyújtanak, egyúttal neki sikerül belelehelnie a dalokba azt, amit az együttes külön keresett. A színpadias filmesség pillanatát, hangulatát.

A kompozíciókat oboa, duda, mandolin és szaxofon fűszerezi. Az utóbbit a Tiger Moth Tales multiinstrumentalistája, Pete Jones szólaltatja meg, a szaxofon és a Moog szólóinak párbeszéde pedig a címadó albumeposzban  a lemez egyik csúcspontjának számít. Rengeteg az akusztikus kiegészítés is (tizenkéthúros gitár), ami csak megerősíti a zenekar első számú gurujának, Robert Reednek az „orkesztrális” látnokiságát. A előző, „We Are Legend” (2017) című albumhoz képest, amelyen a Magenta modern hangzást keresett, és a zenei környezet korszerűbb csomagolásában próbálkozott, a „Masters Of Illusion” lemezen ismét kikacsintottak a progresszív rock óriásaira, valamint az alakjukra és a munkásságukra. A hangzást újra felturbózták a Moog, a mellotron és a Hammond-orgonák bevonásával, amelyek a zongora és a szintetizátorok hangja mellett tárt kapukat nyitnak a kompozíciók nagyvonalú, progresszívan epikus szimfóniákká formálásának, tele hirtelen motívumugrásokkal, ragadozó drámai színpadiassággal, a misztika, a melankólia, a vágyakozás és az ünnepélyesség pillanataival. Ehhez jön még Chris Fry ezoterikus gitárjátéka (a stílusa hasonlít a Marillion Steve Rotheryjére), aki Andy Latimertől, Steve Hackett-től és David Gilmourtól merít ihletet, és kész a varázslat. A Magenta egyúttal zeneileg kivételesen befogadható. Valójában ezen az albumon is, ahol ismét ambiciózusabban fellazították az aranzsékat és a szerzést, megőrizték a fülnek való rendkívüli hajlékonyságot. Nem csak az örökké elkényeztetett, nehezen kielégíthető zenei gurmandoknak szól, hanem ezzel a megszólítással komolyabb akadályok nélkül ébreszthet  érdeklődést a kevésbé igényes hallgatókban is, akik a „progresszív” szó hallatán általában gyorsan odébbugranak. A hangzást pedig briliánsan egészíti ki a kontrasztos basszus, amely a „csörgő Chris Squire-esztétikával”, kinetikus dinamikával telve szüntelenül a zeneiség maximális hozamát keresi, ezzel mélyítve a progresszív rock aranykorának retró-nosztalgikus elemét. Ez az album megér egy fejhallgatós hallgatást. Sőt, voltaképp elengedhetetlen. Teljesen lassan kúszik a fülbe, de ha egyszer beleült, nem tudsz ráunni. Az album zeneileg különösen fertőző pillanataiban a popos báj is kiemelkedik, ahogy az a Snow-ban vagy a Reach For the Moonban (a refrénben) érzékelhető, amelyek könnyedén felkerülhettek volna a Magenta „Home” albumára is.

Az album szétfeszíti a kreatív ihlet és az óriási ötletgazdagság, aminek nem látni a végét. Éppen ez különösen lenyűgöző. Az aranzsírozás fellazítottságának, a kifejezett zeneiség folyamatos fenntartásának, a misztika megteremtésének és az ezen a kompakt, kiérlelt (sokoldalú) zenei testen belül minden szereplő fenomenális érzékelésének briliáns keveréke az, amit a bárhogyan is a „progresszivitás” jelzőhöz kötődő műfajban keresni szoktak. A zenekar első frontvonala Robert Reed, Chris Fry és a kivételes Christine Booth tengelyén – a csapat kreatív magjaként – továbbra is a végső erő, amely az új, rendkívül lenyűgöző és elbűvölő stúdióteljesítménnyel is megállíthatatlanul hajtja tovább a Magenta hipnotikusan vonzó mágnesességét.

Szerző: Aleš Podbrežnik

Számlista:
01. Bela (11:16)
02. A Gift from God (8:30)
03. Reach for the Moon (9:27)
04. Snow (6:04)
05. The Rose (11:18)
06. Masters of Illusion (16:38)

Felállás:
Christina Booth – ének
Robert Reed – billentyűs hangszerek, mandolin, akusztikus és elektromos gitár, háttérének
Chris Fry – akusztikus és elektromos gitár, háttérének
Dan Nelson – basszusgitár
Jonathan ‘Jiffy’ Griffiths – dob, ütőhangszerek

Vendégzenészek:
Karla Powell – oboa a 4. szám kivételével az összes dalon
John Mitchell (Arena, It Bites, Frost*, Lonely Robot) – ének a 2. dalban
Troy Donockley (Nightwish) – duda az 5. dalban
Pete Jones (Tiger Moth Tales) – szaxofon a 3. és az 5. dalon


Magenta – Bela (hivatalos videó)
Magenta – A Gift From God (feat. John Mitchell) (hivatalos koncertvideó)
Magenta – Masters Of Illusion (borító)

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik