Szerző: Primož Novak
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Gasometer / Bécs / Ausztria
A koncert dátuma: 2014. 11. 23.
Látogatók száma: 2000
A bécsi Gasometer fennállása alatt a rock- és metálszíntér számos neves előadójának adott otthont. Három év után ismét visszatért a Machine Head, amelynek eddig mindig sikerült kiárusítania a termet. Ezúttal viszont zárva maradt az erkély, ennek valószínűleg az volt az oka, hogy nem a legszerencsésebben választották meg az elő-zenekarokat. De az erkély ide vagy oda, a Gasometer így is tele volt feketével.
A turnén első előzenekarként eredetileg a Devil You Know lépett volna fel, a Killswitch Engage egykori énekesének, Howard Jonesnak az új bandája, de sajnos kénytelenek voltak lemondani. Helyettük a belga Diablo Boulevard játszott, akik stílusukkal sajnos nem nyűgöztek le. A déli rock és a hard rock gyengébb keverékét hozták, ráadásul meglehetősen meggyőzetlenül. Másrészt egyszerűen nem illettek a társaságba, hiszen a Machine Head mellett általában modernebb, inkább core-os irányokat követő bandák szoktak lépni fel.
A Darkest Hournál fordult a kocka. A zenekar a legutóbbi, önmagáról elnevezett albumát népszerűsítette (a kritikát ITT olvashatod), amely az túl kommersz hangzás és a metalcore-ral való kacérkodás miatt összességében nem kapott túl jó kritikákat. Szerencsére a banda inkább az agresszívabb dalokra helyezte a hangsúlyt, bár nehéz lenne azt állítani, hogy mindenki megkapta a kedvencét, főleg a régebbi rajongók. A Darkest Hour tagjai szépen összeszokottak, a gitárosok ugyan becsúsztatnak egy-egy hibát, Travis Orbin dobos viszont kétségkívül bebizonyította, hogy élőben is ötletes és rendkívül pontos. Az énekesnél, John Henrynél kicsit megakad a dolog: a teljesítménye ugyan energikus, a nyers vokálja is erős, de a dallamos éneknél, amely rekedtesen szólt, hallani lehetett, hogy koncerten nincsenek ott a stúdió szépítései. Az új dalokból álló csokor és néhány negédes sláger – például a Love as a Weapon – után a Darkest Hour két, a régi rajongók ízlésének megfelelő számmal zárt: a The Sadist Nation és a With A Thousand Words To Say But One hangzott el. A Darkest Hourról elmondható, hogy tisztességesen letudta a fellépését, de nem lehetett igazán élvezni, mert maga a hangzás nem volt kímélő a fülnek, a sok zúgás pedig a főszereplőknek sem tett jót.
A Machine Head koncertjével kapcsolatban mindig magasak az elvárások. A zenekar már vagy egy évtizede hírhedt a vad koncertjeiről és a remek összeszokottságáról. A színpad díszítése, amelyen természetesen kiemelkedett az MH-logó, jelezte, hogy az MH érezhetően jóval tehetősebb zenekar lett. Ebben amúgy semmi rossz nincs, kisebbfajta látványosságra lehetett számítani.
A hangfalakból közvetlenül a kezdés előtt Ozzy Osbourne legendás száma, a Diary of a Madman szólt. Amikor leoltották a villanyt, és a zenekar színpadra lépett, vonósokkal induló nyitányra számítani lehetett, amely átmegy a Now We Die-ba, az új album, a Bloodstone & Diamonds nyitódalába (a kritikát ITT olvashatod). Nagy meglepetésre azonban a Machine Head nem ezzel a számmal csapott le, hanem két hangot játszottak el, amiből kiderült, hogy egy hosszú, kíméletlen koncert kezdődik. Az Imperium következett, amely tiszta őrületbe kergette a közönséget, amikor mindenki együtt énekelte: „Hear me now!” Az első sorok már a moshpitben voltak, a többiek pedig, összepréselődve, mint a szardíniák, énekkel és különféle fészkelődéssel vettek részt a bulin. Az őrült Imperium után a zenekar nem engedett a tempóból. Jött a Beautiful Morning, a közönség pedig megint egy emberként ordította: „Fuck you all!” Ezt el kell ismerni: a zenekarnak kétségkívül szenvedélyes rajongói vannak, akik minden pillanatban torkaszakadtából énekelték a refréneket és a hardcore-os hangulatú egysorosokat, amelyekről a banda híres. A dalok között pedig többször felharsant a közös ordítás: „Machine fuckin’ Head!”
A harmadik számnál a zenekar végül az új album népszerűsítése mellett döntött. A nyitódal, a Now We Die kétségkívül jó fogadtatást kapott, bár nem olyan hangosat, mint az elején. Az újdonságoknak mindig kell egy kis idő, mire a rajongók vérévé válnak. A Now We Die-jal az is bebizonyosodott, hogy a zenekar remek formában volt, a 2012-es Metalcamp fáradt állapotához képest. Az új basszusgitáros, Jared MacEachern is kiválóan pótolta Adam Duce-t, bár még kell neki egy kis gyakorlat. Jared végig besegített háttérvokálban Phil Demmel gitárossal együtt. Az összeszokottság csúcson volt, Flynn hangja kitűnő állapotban szólt, az erő egyszerűen nem fogyott ki belőle, a gitáron kevés volt a hiba, Dave McClain dobos pedig a megnövelt cuccával ismét megmutatta, hogy rendkívül pontos és erős játéka miatt akár kibernetikus szervezetnek is lehetne nevezni. A Flynn/Demmel duó szólói is meggyőzőek voltak, főleg Demmel találékony, dallamos szólói.
A dalválasztásban akadtak állandó elemek, de egy-két meglepetés is. A negyedik szám, a Bite The Bullet a Through The Ashes Of Empires albumról kicsit feledésbe merült, de ez a rövid, groove-os szám kétségkívül hiányzott.
Rövid lecsendesedés következett: a zenekar eljátszotta a Locustot, amely nyugodtan indul, aztán a szokásos MH-s középtempóban folytatódik ütősen, a szólórészben pedig még egyszer megmutatkozott a Flynn/Demmel gitárduó remek összhangja. Ezután visszaugrottunk 1999-be a The Blood, The Sweat, The Tears című számmal a The Burning Red albumról, amelyen a zenekar behódolt a nu metal divatnak. Erről a számról azonban nem igazán lehet azt állítani, hogy zavaró lenne, mert nincs telítve Flynn hiphopos soraival. A következő számnál viszont a közönség, amely az első két albumra esküszik, jogos okot kapott az őrjöngésre. Hiába állandó eleme a repertoárnak, a Ten Ton Hammert mindig öröm hallgatni.
A setlista a turné alatt változott, így Bécsre is tartogattak némi meglepetést. Bár nem premierről volt szó, a bemutatott újdonság, az In Comes The Flood így is nyalnivaló volt. Az új album egyik legkiemelkedőbb száma, jó visszhangot kapott a rajongóktól, az MH pedig valószínűleg ezért vette fel utólag a repertoárjába.
Ezután a zenekar elhagyta a színpadot, Flynn pedig akusztikus gitárral tért vissza, és eljátszotta a Darkness Within első akkordját, de ezzel egy hosszú beszéd vette kezdetét arról, hogyan hallgatott tinédzserként Black Sabbathot és füvezett, és hogyan kapott ebből ihletet, hogy metálbandában kezdjen játszani. Megemlítette hosszú évek óta tartó barátját, Phil Demmelt is, akivel a kultikus thrash metal csapatban, a Vio-Lence-ben játszott. A sok szövegelés után – ami ezúttal nem is volt olyan sok – a közönség végre megkapta a Darkness Withint, amely hangos énekléssel visszhangzott az egész teremben, és egyben a torta tetején a cseresznye volt: a Machine Head tud olyan koncertet adni, amely mindenki szívébe belevésődik. Flynn szövegelése ellenére el kell ismerni, hogy remekül kommunikál a közönséggel, és őrjöngésre ösztönzi. Frontember a szó igazi értelmében.
A szünet után a zenekar eljátszotta a Bulldozert a nu metal Supercharger albumról. Ez a repertoár záp tojása, amelyet Flynn és társai sajnos nem hajlandók kihagyni. A keserű szájízt azonban a banda gyorsan helyrehozta az új, thrashes Killer & Kings című számmal, ahol a remek fényjáték és a refrénnél a füst volt a kiemelkedő. A moshpitben a közönség már fáradtnak látszott, Flynn pedig a koncert alatt többször is odadobott egy teli pohár bort, hogy együtt koccinthassanak. Maga Flynn is egyre részegebb lett a koncert vége felé, de szerencsére végig lehetett vinni a bulit.
A közönség fáradtsága leírhatatlan volt, de a legendás Davidiannel, amellyel általában zárni szoktak, egyszerűen muszáj volt tombolni. A terem közepén valószínűleg a koncert legnagyobb circle pitje bontakozott ki, a közönség pedig hangosan támogatta a szám refrénjét: „Let freedom ring with a shotgun bell!” A legkeményebbet az MH pont a végére tartogatta. Következett az Aesthetics of Hate, amelyet William Grim újságírónak ajánlottak, aki bemocskolta a néhai Pantera-gitáros, Dimebag Darrell nevét. A zenekar kíméletlenül a közönséggel a debütalbum örökzöld számát, az Old-ot is eljátszotta, amitől szinte az egész terem ugrálni kezdett.
A koncert végül elérkezett a záró részhez, amely kétségkívül epikus volt. A zenekar úgy döntött, ezúttal modernebb slágerrel zár, méghozzá a The Blackening albumon szereplő Halóval. Az erős, groove-os riffet Flynn sokszor kísérte jellegzetes mondatával: „Headbang, motherfucker!” Az MH megpróbálta epikussá tenni a befejezést, de a konfettiágyú már kicsit kínosnak és egy ilyen zenekarhoz nem illőnek hatott. Ha azonban meghúzzuk a vonalat, a Machine Head remekül hozta a fellépését, komolyabb hibák nélkül. Játszhattak volna ugyan még egy-két számot a Burn My Eyes-ról, tekintve, hogy az album idén fújta el a huszadik gyertyáját.
Ha már klisékben beszélünk: a Machine Head úgy öregszik, mint a bor, az évekkel csak jobb lesz. Egyébként manapság egyre kevesebb olyan banda van, amely másfél óránál tovább képes ilyen intenzív zenét játszani. Sok zenekar manapság egy jó óra után lelép a színpadról, a Machine Headnek viszont majdnem két óra kell, hogy rendesen bemutassa az anyagát.
