Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Lake & Palmer
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 41:03
Értékelés: 1.5/5
A „Love Beach” az Emerson, Lake & Palmer (röviden ELP) legendás progresszívrock-triójának legrosszabb albuma, és azon teljesen félresikerült stúdiómunkák egyike, amelyről sokkal jobb lett volna, ha sosem látja meg a napvilágot. Arra a kérdésre, hogy az ELP miért vette fel egyáltalán ezt a „záptojást”, a válasz sokat elárul ennek a lélek és „tökök” nélküli, félkész produktumnak az égbekiáltó (nem)minőségéről: kizárólag a zenekar akkori kiadói kötelezettségei miatt készült el, hiszen az Atlantic Records-nak a szétválás előtt még tartoztak egy stúdióalbummal.
A „Love Beach” annyira rossz, hogy kár rá sok szót vesztegetni, hiszen az ELP rajta saját maga gyenge paródiájaként szól. Már az is sokat elmond, hogy a „Love Beach” 1992-ig, a „Black Moon” megjelenéséig az utolsó olyan Emerson, Lake & Palmer-album volt, amelyen mindhárom legendás zenész közreműködött; közvetlenül a megjelenése után szétváltak, és (nem túl sikeres) szólókarrierbe kezdtek. Ebből is látszik, mennyire kevés motiváció és érdeklődés volt új szerzemények írására akkor, amikor a trió a kiadó kívánságára a bahamai stúdiójába utazott.
Keith Emerson, Greg Lake és Carl Palmer a hetvenes évek végére torkig voltak egymással, apatikusak és kiégettek voltak (manapság egy ilyen albumot, egymástól teljesen elszigetelve, biztosan interneten keresztül vennének fel), jó szerzői ötlet meg sehonnan sem akadt. Így végül a billentyűs varázsló Emerson fejezte be a felvételeket, ő végezte a produceri munkát, és ő hagyta el utolsóként a Bahamákat, hatalmas megkönnyebbüléssel, hogy végre vége az egésznek. Hogy a legendás trió tagjai még ma is milyen rossz véleménnyel vannak a „Love Beach”-ről, sokat elárul Palmer szarkasztikus megjegyzése: „az ELP az album borítóján úgy néz ki, mint a Bee Gees diszkócsillagainak gyenge másolata”.
Lake ezúttal is a King Crimson egykori sorstársát, a költő Peter Sinfieldet hívta segítségül a szövegíráshoz, aki a „Brain Salad Surgery” (1973) óta régi ELP-munkatárs. Sinfield szövegei sem voltak sokkal jobbak a hírhedt zenei tartalomnál: a kivételesen koncepciózus „Memoirs Of an Officer and a Gentleman” egy „derék” angol tiszt emlékeiről szól, tehát nem kizárólag romantikus jellegű, de a többi szám puszta szerelmi litánia, amelynek semmi köze Peter legjobb korszakának metafizikai, apokaliptikus, sci-fi, történelmi és mitológiai szövegeihez.
Az album az elejétől a végéig nem rendelkezik valódi művészi vízióval, amely legalább egy kis érzelmi nyomot hagyna a hallgatóban, miközben mindhárom hangszeres mester a „Love Beach” számainak többségén szinte teljesen hamisan szól. Még a billentyűs megalomán Emersonnak sem volt kedve a várt szinten improvizálni. Valamivel több szólóenergiát csak a „Canario”-ban, valamint a záró szerzeményben, a fentebb említett „Memoirs Of an Officer and a Gentleman”-ben mutat, amely a 20 perces epikus hossza ellenére már csak paródiája egykori szuperepikus darabjaiknak, amelyek aranybetűkkel írták be magukat a progresszív rock történetébe. Abban a korszakban (a hetvenes évek végén), amikor a 20 perces kompozíciók egyre ritkábbá váltak, Lake és Sinfield koncepciós szvitet alkotott egy szánalmas, szerelmes tisztről, aki a frontról ír leveleket a kiválasztottjának, a háború végén pedig VI. György király és Churchill előtt tiszteletbeli díszmenetet kap jutalmul.
Ennek a négytételes szvitnek az első része, a „Prologue/The Education of a Gentleman” – ahol hiányoznak az átmenetek az egyes „fejezetek” között – nem rossz, mert Lake a kívánt szinten énekel, Palmert pedig sajátos dobkombinatorikája teszi lenyűgözővé. A második rész, a „Love at First Sight” teljesen klasszicista, zongorára épülő, így Lake éppen eléggé odatett vokálja és Palmer ütőhangszeres díszítései mellett szintén szilárdan szól. Innentől azonban sajnos erősen lejtmenetbe kerülnek a dolgok, mintha hirtelen teljesen kifogytak volna az ötletekből. A harmadik rész, a „Letters From the Front” teljesen hamis, fej és láb nélküli, a „Honourable Company (A March)” pedig puszta unalmas induló, amely a Mikulás ünnepi felvonulására emlékeztet.
Az egyes szerzemények annyira ihlettelenek, hogy minden lépésnél érezni: a triót, egyszerűen szólva, teljesen hidegen hagyta, milyen lesz a „Love Beach” végső zenei arca és kereskedelmi sikere. Lake még mindig kiváló énekes volt, társai pedig továbbra is megszállottak a hangszereiken, ám a nyitó szerelmes power balladán, az „All I Want Is You”-n már nem érezni azt a kémiát és energiát, amely egykor összekötötte őket, és amelynek segítségével a legjobb műveiket létrehozták. Lake csak végigénekli az érzelmeket, Palmer a várt erő felével püföli a dobokat, Emerson pedig a billentyűkön már csak a magas hangokra esküszik.
Még rosszabbul sikerült a címadó szám, amelyben Emerson a teljesen hamis dallam és az erőltetett refrén között idegesítően ismétlődő módon kísérletezett kedvenc szintetizátoros játékszerével. Az olyan szerzeményekről, mint a lélektelen „Taste Of My Love” ballada és a harmadrangú bluesrock-korcs „The Gambler”, kár részletesen írni, mert a legendás trió történetének legrosszabb darabjai közé tartoznak. Egész tisztességesen szól viszont a „For You”, amelyben Lake elég finoman, melankolikus futamok sorozatával mutatja meg gyakran elfelejtett gitártehetségét, bár az énekteljesítményből hiányzik az a tűz, amely legjobb vokális teljesítményeit ékesítette.
Hangszerelés szempontjából még a legjobban a kereskedelmi irányultságú instrumentális „Canario” sikerült, amelyet kislemezként is kiadtak, és amely – ironikus módon – a „Fantasia para un Gentilhombre” szvit egy darabjának feldolgozása a spanyol klasszikus zeneszerző, Joaquín Rodrigo eredeti szerzeményéből. Itt ugyanis mindhárom hangszeres összehangoltan mutatja meg nagyra becsült improvizációs erényeit. Emerson improvizációs orgiái a moog modularon a várt szinten vannak, Palmer valóságos dobos-kataklizmát rendez, Lake pedig néhány rendkívül zamatos basszusgitárvonalat mutat be. Az is sokat elmond, hogy ez az egyetlen „Love Beach”-szám, amelyet Palmer ma is gyakran játszik szólókoncertjein: igen ritka világos pont az albumon.
A „Love Beach” a legendás trió karrierjének egyik legszégyenteljesebb fejezete: a kiadóval kötött szerződés kötelezte őket arra, hogy a várhatónál jóval gyengébb stúdióalbumot vegyenek fel, amin ma már jobb nevetni, mint sírni. Sokáig a „Love Beach” viselte a legrosszabb ELP-album címét, de 1994-ben „veszélyesen” megközelítette az „In The Hot Seat”. Miután mindhárom zenész a nyolcvanas években szólókarrierbe kezdett, Emerson és Lake pedig Cozy Powell-lel 1986-ban Emerson, Lake & Powell néven megpróbált feléleszteni valamit az egykori varázslatból (ami legalább részben sikerült), és a 3 nevű projekt is említést érdemel, a progresszív rock mindhárom nagyurának újraegyesülésére csak 1991-ben került sor. A biztató (újabb) kezdet után az egész (ismét) elromlott, és (újabb szétválás) következett, de az már egy másik történet.
Felállás
Keith Emerson – billentyűs hangszerek
Greg Lake – ének, gitár, basszusgitár, szájharmonika
Carl Palmer – dobok, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
Peter Sinfield – szövegek
Produkció
Keith Emerson
Számlista
1. All I Want Is You (2:35)
2. Love Beach (2:46)
3. Taste Of My Love (3:33)
4. The Gambler (3:23)
5. For You (4:28)
6. Canario (From Fantasia Para Un Gentilhombre) {J. Rodrigo} (4:00)
7. Memoirs Of An Officer And A Gentleman (20:16)
– 1. Prologue / The Education Of A Gentleman (5:33)
– 2. Love At First Sight (5:37)
– 3. Letters From The Front (5:20)
– 4. Honourable Company (A March) (3:46)
