Előadó: Friedman, Marty
Kiadó: Mascot Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 3/5
Amit a punk mozgalom a dalszerzőknek jelentett, azt jelenti a „hangszóró” a világ összes gitárosának. És ami a „Loudspeaker” albumon vár rád, az egy igazi gitáros „Blitzkrieg” a hangfalaidra, amelyek a végighallgatás után biztosan nem maradnak sértetlenek. Na jó, viccet félretéve, azért annyira nem lesz durva. A lendület és az erő valószínűleg annak is köszönhető, hogy több japán zenész közreműködik az albumon, és hogy Marty Friedman már jó ideje Tokióban él, a fanatikus japán társadalom kellős közepén. A Loudspeaker a megjelenése után rögtön a tiszteletre méltó 20. helyre került a japán Top 20-ban. A hivatalos megjelenés első napján szó szerint elkapkodták, és 10.000 példányban fogyott el. Az első limitált kiadás, a most előttünk lévőtől eltérően, a „Static Rain” című szám énekes változatát tartalmazta, ezen a kiadáson viszont egy instrumentális verzió váltotta fel.
Ha visszatekintünk, hamar kiderül, hogy rengeteg hard rock zenekar számított Japánban megasztárnak, és a legnagyobb koncertlemezek közül is néhány éppen Japánban született. Gondoljunk csak a Deep Purple-re, a Cheap Trickre, a Dokkenre és a többiekre. Nem titok, hogy amikor a DP elvesztette Blackmore-t, ideiglenes pótlásnak Joe Satrianit választották, éppen azért a nagy státuszért, amellyel már a felkelő nap országában rendelkezett. Sok egykori rókagigász pedig kifejezetten a japán piacnak köszönhetően vészelte át a nyolcvanas évek végét és a kilencvenesek elejét, amikor a hard rock részben hanyatlóban volt, és még ma is szépen megél belőle.
Ha magával az albummal foglalkozunk, a Loudspeaker intróját az „Elixir” adja, és a figyelmes hallgatónak rögtön megsúgja, mit kínál a lemez. Erőteljes, hangos gitárok húzós ritmusszekcióval, amely olykor szemérmetlenül kacérkodik a régi punk rock iskolával. A „Street Demon” felvezetése is ilyen, és könnyen összevethető lenne a Sex Pistols „God Save the Queen” című számának felgyorsított változatával. Míg a „Paradise Express” dobjai afféle törzsi ritmust tartanak, Marty gitárja arabos színezetű pentatonikát játszik, ami őszintén szólva nagyon bájosan szól.
A Megadeth tagjaként összesen több mint 10 millió albumot eladó Marty a régi szebb napjai után végre biztosan vágyott egy kompromisszumok nélküli, hangos és agresszív rocklemezre, amelyen megmutathatja gitáros variációit. Bár a tudását korábban sem rejtegette (ezt a kiadott Guitar Schools-sorozat is bizonyítja…), Marty nagy dobása a Loudspeakeren néhány neves vendég segítségével jól sikerült.
A japán címet viselő „Sekai ni Hitotsu Dake no Hana” jó bizonyíték erre. És bár a „Glycerine flesh” talán még jobb példa, sőt dallamosabb, country hangulatú szám, az előbbi mindenképpen őrültebben japán. Ebben Marty az összes basszusvonalat is maga játssza fel, billentyűkön pedig különleges vendégként Jens Johanssen bukkan fel, akit leginkább az egypetéjű ikertestvérével közös Malmsteen-féle zenekarból, a Rising Force-ból ismerhetünk. A Friedman/Colson/Masaki trió power trióként működik, ami különösen a brutális „Stigmata addiction” című számban érvényesül, ahol Marty ismét megmutatja tudását egy káprázatos gitárszólóban.
A „Viper” duettjét nem más egészíti ki, mint az illuzionista Steve Vai. Az eredmény néhány varázslatos, kísérletező gitárszekvencia, és csak idő kérdése, mikor bukkan fel Friedman Vai és Satriani mellett valamelyik (legalábbis japán) G3-turnén. Már korábban, a „Black orchid” című számban is megjelenik egy újabb gitármester, aki részt vett a említett G3 projektben. Ő az „álomgitáros” John Petrucci, aki 52 másodpercnyi fáradhatatlan gitárszólóval tölti meg a számot. A szóló hosszát az album füzete is szőrszálhasogató pontossággal megemlíti.
Az én ízlésem szerint a lemez legfurcsább száma ismét csak a soknyelvű „Coloreas mi vida”. Nemcsak hogy különc énekhang van benne, de a basszusvonalat nem más játszotta fel, mint az egykori Japan basszusgitárosa, Mick Karn. Mick Karnt pedig aligha kötnéd össze Marty Friedmannal, ugye? Furcsa keverék, az biztos. A szám stílusa dallamosan leginkább Santanához áll közel. Ha szereted a Santana-védjegyet, ez neked való.
A záró „Devil take tomorrow” gyönyörű vonósaranzsot tartalmaz, amely szépen átöleli és lezárja az albumot egy ütős, dallamos hangzással, ami nekem személy szerint a lemez fő hangja.
A gyors és ütős rockszámok mellett a Loudspeaker alapjában véve némi leplezett érzelmességgel is szolgál. Összhangban Japán kegyetlen visszafogottságával – a felkelő nap országának kulturális-folklorisztikus hagyománya nyilván igen ragadós dolog, hiszen gyorsan megfertőzte magát Martyt is. Emellett Marty Japánban zsűritag az „Uta sta” című tévéműsorban, amely az „American Idol” japán változata. (Szlovéniában még nincs ilyen összehasonlítható tévéműsorunk.) A „Tokyo Philharmonic Orchestra” együttesével pedig Marty jelenleg saját tévémusical-zenéjén is dolgozik. Szorgalmas és tehetséges fickó, nincs mit szépíteni! És aligha kétséges, hogy téged is magával ragad a zenészek közti kémia a Loudspeakeren, amikor kompromisszumok nélkül nekimegy az otthoni hangrendszered membránjainak.
Felállás
Marty Friedman – gitár, basszusgitár
Billy Sheehan – basszusgitár
Masaki – basszusgitár
Mick Karn – basszusgitár
Ikuo – basszusgitár
Ryuichi Nishida – dob
Jeremy Colson – dob
Tetsu Mukaiyama – dob
Vendégzenészek:
John Petrucci – gitár
Steve Vai – gitár
Jens Johanssen – billentyűk
Producer
Marty Friedman
Számlista
1. Elixer
2. Street Demon
3. Black Orchid
4. Paradise Express
5. Untitled
6. Glycerine Flesh
7. Stigmata Addiction
8. Viper
9. Static Rain
10. Coloreas Mi Vida
11. Devil Take Tomorrow
