Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Placebo
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 2013
Játékidő: 47:22
Értékelés: 3/5
Nem állítom, hogy valaha is odáig lettem volna Brian Molko és társasága nyafogós sagáiért, de be kell ismerni: a akkoriban fiatal brit trió, melynek frontembere egy olyan fiú volt, aki több nőiességet sugárzott, mint férfias erőt és libidót, a fájdalommal és a széthullottság meg a kínlódás filozófiai témáival szinte magától értetődően nőtt hozzá a kilencvenes évek alternatívjának minőségi alapjaihoz. Megszületett a hihetetlen Without You I’m Nothing, aztán a Black Market Music, majd a drogok és az identitásvesztés az együttes lényegét kezdték ki mélyen, a korrózió első jelei láttatták magukat, így a Sleeping With Ghosts, a Meds és a Battle For The Sun nem tudott megérinteni, de még csak megcsapni sem ahhoz, hogy átfogó képem legyen erről a mára már szinte nosztalgikus, teljesen más világról, emberekről és korról. Sőt, a tavalyi B3 EP éppenséggel visszatérés volt a régi, kényelmes ösvényekre, és bizony reméltem, hogy az album, amely a legutóbbi stúdió-nagylemez, a Battle For The Sun szenvedő fénykereséséhez képest követi majd őket, visszavezet a zsenialitás régi útjaira. A válasz és a valódi erő empirikus bizonyítéka idén érkezett meg a Loud Like Love képében, amely megosztja a közösséget, a rajongókat, és mindazokat is, akik a Placebót egykor éppen frissessége, élessége és eredetisége miatt becsültük. Valójában a hetedik lemez, ha csak felületesen hallgatod, teljesen szolid alternatív iparosmunka, amelynek zeneileg simán be lehet dőlni és végig lehet hallgatni, szövegek és líra tekintetében viszont kisülés és az esszencia hiánya lett a vége, az, ami fáj és mélyen vág – még mélyebben mindazokat, akik a fiatal Molkóban a fájdalom, a szexualitás, az androgünia, a szadomazochizmus és a narkotikus kikapcsolás kavalkádját csodálták; most, hogy az úr betöltötte a 40-et, apa és férj lett, elhagyta az egykor dekadens ösvényeket, valahogy hiányzik belőle a régi lényeg.
Ez a szemrehányás, amelyet az új, hivalkodó bárkán tett út után bárki biztosan kimondhat, az viszont igaz, hogy a szintetizátorhangokkal teli, melankolikusan megjátszott pop után maradt legalább néhány tartópont, amelyekbe a Placebo kapaszkodhat – a srácok fennállásuk huszadik évfordulójára (ez a jubileum ugyanis 2014-ben esedékes) a Placebo nevű koncepciót képviselő sztereotípiák másolásának mesterei lettek, a „klasszikus Placebo” újrahasznosításával azonban elvész az a vezérfonal, amely miatt annak idején olyan szívesen és csábítva nyúltunk Molko briliánsaihoz, és még dicsérni is tudtuk őket. A Special Needs, az Every You Every Me ereje és áthatóképessége már nincs meg, minden más szolid munka, de már nem érint meg úgy, ahogy régen. Az együttest 1998-ban Todd Haynes a David Bowie-ról szóló, a zene rovására menő lírai csúcsművében, a Velvet Goldmine-ban a zenei dobogóra állította a T-Rex találékonyságának egyedüli igazi örököseiként. A Placebo aztán belesüllyedt saját kis világának bebetonozott premisszáiba, amely ellenállt a rádiós lejátszásnak, és egyre üresebbé és értelmetlenebbé vált. A nyitó Loud Like Love megmutatja Adam Noble produceri munkájának értékét, aki egy kis melegséget lehelt a lemezbe, életet viszont a túlélő Placebo-melankóliába nem tudott lehelni. Az R.E.M.-re emlékeztető, Billy Corgan gitárjátékának elemeit hordozó felvezetés után olyan folytatás jön, amely a hangulat fennsíkját nem emeli extázisba. A drámai bonyodalom, ami valójában nem is az (legfeljebb nyers visszatérés a már hallott és lejátszott múlt talajára), az önparodisztikus, a múlt árnyaival játszadozó játék leheletét pedig a Placebo végleg kimosta. A Scene Of The Crime OK Computeres beütése csupán szonikus, a szövegek pedig olyasmik, amiket az ember szándékosan elengedne a füle mellett, ha nem Molko magas hangja jelentené az együttes esszenciáját. De mi van, ha a palackból kiszabadult szellem tényleg elvesztette egykori ütőerejét, és már nem tudja elég erővel összeszedni magát ahhoz, hogy megismételje az érzések tornádóját, amelyet egykor megéltek, láttak, és sokan csodáltak?
Brian kipréselte magából a depresszió, a lehangoltság és a sötétség utolsó atomjait, a Too Many Friends pedig a megjátszott »My computer thinks I’m gay« sorral kétségbeesetten próbálja megfogni a még megmaradt régi, hithű alternatívosokat, akik valaha teljesen hittek neki, most, alig két évtizeddel később pedig … A Facebook és az internet korában, amely élőbb az életnél (hol vagy, ha nem vagy fenn a közösségi hálókon?), a világfájdalmas operett-tánc terepét az aszfaltdzsungelből a saját, személytelenített világ hűvös menedékébe, négy fal közé kellett áttenni. A valóságtól való technológiai elidegenedés és az újkori lét üressége egyenesen árad a meglehetősen triviális Too Many Friends-ből, aztán a Hold On To Me című számmal „megtörténik” a fájdalom érzéki kisajtolása, ahol a kicsi és törékeny Molko kérdésekkel és érzékenységének megmutatásával próbál újra rányomni bélyeget a világ vásznára, amelyen egykor sokkal feltűnőbb nyomot hagyott, csak most az alaphangok puhábbak, zeneileg pedig letisztultabbak. Molko nem pompázatos módon idézi meg a démonokat, de azért szívesen tér vissza a saját énje legsötétebb zugainak egykor önpusztító kutatásának síkos talajára. A Rob The Bank gitáros, ironikus visszatérés az Every You And Every Me idejébe, az egész pénzügyi univerzummal való leszámolással és hazai dühvel teli káromkodásokkal csak megközelítőleg, visszhangként vagy egy felvétel elmosódott másolataként közelíti meg a régi erő kontúrjait. Az A Million Little Pieces-ben Molko a lényeghez közelít a »Now I feel I’ve lost my spark/No more glowing in the dark,« sorral, és én itt csak egyetértek vele, aztán hallgatom tovább, de nagyon kevés újat hallok. A szonikus mélységű, de igazi lelki kivonat nélküli zongoraballadát az Exit Wounds kissé indusztriális, hűvös dobolása követi. A minimalizmus csak úgy elsiklik mellettünk, a Placebo pedig lépésről lépésre újrateremti önmagát, fájdalmasan sztereotip módon. Az U2-s Purify nem önt éppen szükséges üzemanyagot a kihunyó erő lángjaira, a Begin The End pedig a maga végességével még jobban megbetegíti az egykor rezonáló lélek zugait. »Knock me off my feet like heroin/There’s no fortress left to defend,« vallja Molko, a nihilista testetlenség védőbástyái után pedig csak annyit lehet megjegyezni, hogy az üresség zavaros vizein való navigálás korunk egykor esszenciális költőinek és a lélektelenségnek több kárt hozott, mint hasznot. A radioheados Bosco záró számként csak az i-re teszi fel a pontot, amely végig ott lebeg. A dekadens vesztes Strega már nincs itt, helyette emlékek, nosztalgia és a múlt egyéb limlomja maradt, amely akadályozhatja az előrelépést a virágzás irányába, persze az ember könnyen azt is megkérdezheti magától, nem a kihalás és az elvirágzás korát éli-e a Placebo fája?
A Loud Like Love egyébként szolid alternatív munka, amely nem öli ki a kedvet a zenehallgatástól, lírailag és lényegét tekintve viszont elég sok mindent nélkülöz abból, amiért a lemez a „legjobb album eddig” címet kaphatná. Molkónak és társaságának ki kell lépnie az agyonrágott témákkal és mintákkal való játszadozásból, amelyeket saját, már dicsért és szeretett, rusztikus régi katalógusukból lopnak maguktól, a múlt költőisége és őszintesége pedig most valahogy krónikusan hiányzik, a vérszegény, világfájdalmas mesterkéltség pedig nem olyan adu, amelyre magam is tennék, és elhinném, hogy az ötlet és a megtépázott lélek túlélése e tett után egyáltalán valószínűsíthető. A Placebo olyan tablettává vált, amely valaha tudott ütni, táncra, mozgásra, kiégésre késztetni, ma viszont már nem hagy nyomot a lelken. Nomen est omen, nemde?
Felállás
Brian Molko – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Stefan Olsdal – basszusgitár, gitár, zongora, billentyűs hangszerek, cimbalom, vokál
Steve Forrest – dob, ütőhangszerek
Vendégzenészek:
Bill Lloyd – billentyűs hangszerek, basszusgitár
Fiona Brice – vonósok, vokál
Fabian Waltmann – samplerek
Producer
Adam Noble
Számlista
1. Loud Like Love
2. Scene Of The Crime
3. Too Many Friends
4. Hold On To Me
5. Rob The Bank
6. A Million Little Pieces
7. Exit Wounds
8. Purify
9. Begin The End
10. Bosco
