Loose in the Air

 A brooklyni The Double zenekar különösen izgalmas keveréket tálal: bizonytalan, tántorgó zajt, szétfolyó, a popot súroló dallamokat és olyanokat, amiket könnyen elkezdünk fütyörészni. Igaz, nem minden nap. Csak a felhős napokon és a ködös reggeleken. Folk-noise duóként 2002-ben vették fel az első lemezüket, a Loose Crochet-t, aztán a felállás kibővült a mai formációvá, amely két további stúdiós teljesítménnyel is büszkélkedhet: a Palm Fronds (2004) és a Loose in the Air (2005) lemezekkel. A gördülékenyebb dallamok, a billentyűk és a fojtottan szóló dobok elektronikus-organikus zenei kémiája egy sérülés következménye volt: Jeff McLeod dobos ekkoriban a hagyományosabb dobolással szerzett kézsérülést.

A technikai újdonságok kivirágzásával, olyan programokkal, mint annak idején a Pro-Tools, a felvétel és az önálló produkció olcsóbb lett, mint valaha. Ugyanakkor az ilyen zenélés nyitott lehetőségei végzetes sebet is ejthetnek azon, hogy korábban ötletekkel és a zaj gazdagságával dúsították a zenét. Könnyű megfeledkezni arról a sajátos célról, hogy olyan atmoszférát teremtsünk, amilyet korábban nem kaphattunk meg. A zenei diskurzus egész kulisszája könnyen kétdimenzióssá válik, és elszáradnak belőle mindazok a nedvek, amelyeket a zenész tényleges fizikai jelenléte adna, amikor a hangszeréből kisajtolja a legvégsőket is. A kísértésnek a The Double is engedett. Az első lemezeken az alacsony felbontású, lo-fi produkciót képviselték, de a változást sikerült új üvegbe önteniük, ami valóban megállja a helyét. Az új megközelítés ugyan megpuhította és fel is szabadította a zenekart, mégpedig úgy, hogy a hallgatónak tényleg az az érzése, hogy erre a kényszerűen megszelídített zajosságra törekedtek is. A korábbi két album, vagy legalábbis a négyfős felállású első, a Palm Fronds gondosan adagolt, kifinomult zajából a klasszikusabb, csiszoltabb megközelítés állapotába csúsztak. Elég váratlanul, ha a másik két terméket nézzük, a hagyományos indie rock szféráiba siklottak, amelyet erősen átjár valamiféle The Smiths-, Morrissey- vagy akár a Butthole Surfers megszelídített változatának íze. Így szólnának a Sonic Youth, ha kifogynának a zajos lövedékekből és a disszonanciasortüzekből. Vannak azért fényes pillanatok is a lemezen, ahol sejteni lehet, hogy nem áldozták fel teljesen a korábbi irányvonalaikat. A nyitó Up All Night egy szinte jazzes dallam szerkezetébe ízlésesen szövi bele az elektromos sztatika baljós hangulatát, ami mesterien olvad össze az Idiocy című noir-pop-noise csemegével, amelyet minden Pixies-rajongónak ajánlunk. Ha valami kiemeli a The Doublét és az albumukat, az mindenképp a dallamérzékük, amelyről a lemez elejétől a végéig nem mondanak le. Azt, mennyire fűtöttek tudnak lenni rockolás közben, a What Sound It Makes The Tunder jelzi, de abból egy kicsivel több élesség és ütőerő hiányzik. Bár szép pillanatokból nincs hiány, a Loose in the Air inkább egy vignettaszerű díszítőelemekből álló gyűjtemény benyomását kelti, mint összefüggő albumét. Lehet, hogy mindez csak azokat az új irányokat jelzi, amelyeket az ütős hangzás dzsungelében való egyedi úttörés közben választottak, és amelyet a jövőben még ki tudnának hozni. A Loose in the Air melankolikus borogatás vagy tapasz mindazoknak a nosztalgikusoknak, akik hiányolják a nyolcvanas évek elektronikáját és a nem épp extatikus táncra késztető popot, de megfelelő háttér egy nem túl megerőltető könyv olvasásához vagy a gondolatok kiürítéséhez.