Kiadó: InsideOut Music
Megjelenés dátuma: 2020. 6. 26.
Produkció: Arne Neurand
Az album hossza: 52.58 perc
Műfaj: Post-Rock / Progressive Rock
Értékelés: 9.5/10
A Long Distance Calling, a münsteri székhelyű német kísérleti rock kvartett idén június végén rukkolt elő hetedik nagylemezével. A zenekar az évek során rendkívül nagy megbecsülésre tett szert, főleg a régi kontinensen, ahol erős rajongótábor áll mögötte. Nem csoda. A Long Distance Calling ugyanis abszolút önálló világ. Karakteres, eklektikus zenei természetet ápolnak. Ha mindenáron műfaji keretet kell rájuk aggatni, nagyjából a post-rock és a progresszív rock újszerű, kihívó keverékének nevezhetjük a stílusukat, amelyben bőven jut hely a műfajok közti kacérkodásnak is. Ha nem ismered a zenekart, az eddigiek alapján valószínűleg már le is szűrted, hogy a Long Distance Calling az szokatlanságáról híres kvartett, az avantgárd terepére azonban nem merészkedik.
A „How Do We Want To Live?” új történet, új fejezet a zenekar fejlődésében. Újabb művészi vállalkozás, amely a kétségkívül remek elődjéhez, a „Trips”-hez (2018) képest jelentősen más. Rétegzettebb, mozgalmasabb, és a hangzáspasztellek összjátékában színesebb is. A banda ezúttal előtérbe helyezte az alapvető rockos tartásának és a korábban még ki nem próbált elektronikus hangoknak a szintézisét.
Az album még a járvány kitörése előtt született. A mögötte álló témával olyan jóslat, amely a pandémia kitörésével beteljesedett. Az egyik dal címe egyenesen Immunity. Kollektív vagy egyéni immunitás? Valamit ki kell fejlesztenünk. De mivel szemben? A vírussal, vagy a technológiai fejlődéssel, amellyel etetnek minket, és tárt karokkal fogadunk, miközben valójában eladtuk a lelkünket az ördögnek? Inkább finomítok. Cserébe lemondunk az alapvető szabadságjogainkról? Innen már nem messze van, hogy helyettünk gépek gondolkodjanak. A mesterséges intelligencia leváltja a racionalitásunkat. Tökéletesíti, és „félredobja” az emberi egyént.
A zenekar az idők során megérezte, hogy a technológia szélsőséges fejlődése akár utópiához, akár disztópiához vezethet. Hol a határ, és meddig hagyja az egyén, hogy az alapvető emberi jogait megnyirbálják a technológiai vívmányoknak való közönyös behódolás kedvéért, amelyeket a biztonság és az (el nem) leplezett kontroll csomagolásában tukmálnak ránk naponta? Ezért ez az album a mesterséges intelligenciának szól, amely lassan beszivárog az emberiség életmódjába. Valamibe, amiről egykor sci-fi forgatókönyvek szóltak. Szóval. A főként instrumentális album üzenete amolyan ébresztő és riadó. A zenekar azt szeretné, ha a hallgató nemcsak hallgatná, hanem a téma kapcsán intenzívebben el is kezdene gondolkodni. A saját fejével. Hol az a határ, amikor azt mondja majd: „Elég volt!”, és egyáltalán megtalálhatja-e még ezt a határt az összekuszált információs környezet kavalkádjában, amellyel manipulálják? Az a pont, ahol egyéni szinten újra szembenézhet küldetése elemi ősvalójával. Mikor lesz elég az egyéni szabadság eladásából a katarzis, a szenzáció és az eksztázis érzéséért, amellyel az egója a közösségi hálókon táplálkozik?
A számokat hideg narrációk kísérik, digitális robotizáló prizmán átszűrt effektekkel. Minden érzelemtől megfosztva. Csupasz információt közvetítenek, bár a Long Distance Calling ezen túl is megy, de erről később. Bár a nyitó Curiosity pt. I sejteti, merre tart a dolog, egészen a Hazard című számig, amelyhez a zenekar a Curiosity pt. II-n át jut el (a Run Like Hell-lel „floydizmusokkal”, amelyekből később is rengeteg akad a lemezen), a „Trips”-hez képest a művészi kontraszt még nem annyira markáns. A masszív gitárfalak időnként tobzódó burjánzása megvan. A zenekar azonban pályafutása során soha nem látott mértékben vegyíti a frazeálást a cerebrális, kifinomult, érzékeny, tripszerű elektronikus-digitális hangzáspasztellek felé tett kitérőkkel. Ettől a zene egészében még a hetvenes években megjelent krautrock jelenség utódjának egyértelmű felhangját is megkapja. Nem mintha a zenekar ezt korábban időnként ne nyújtotta volna, de ezúttal fokozta ezt a megközelítést. A Voices ezúttal egyértelműen az egész album művészi gyújtópontja. Nem azért, mert a leghosszabb. Egyszerűen azért, mert pontosan azt testesíti meg, amit a zenekar az új albumon üzenni akart. Megrázó videó tartozik hozzá, filmes produkcióként rendezték, a főszerepben ember és gép (egy mesterséges intelligencia, amely az érzelmeket is gyorsan tanulja), és mindenképp nézd meg lent, mert a hideg futkos majd tőle a hátadon. Különösen a záró képsor ráz meg. A filmes forgatókönyv és a zene összeolvadásánál jobban tulajdonképpen nem is működhetne. A szám körről körre növekszik, a zenekar hangzáspasztellt pasztellre rakva mélyíti a hangulatot, egészen a záró crescendóig, amikor az erotikus „slide” gitárszóló motívuma árasztja el. Ember és mesterséges intelligencia tökéletes egyesülése ez a zenei művészet vallomásos stílusában. Hétköznapjaink minden szféráját körbejárja, a szexualitásunkat is beleértve, és egy ilyen produktum az Egyesült Államokban valahol bizonyára különösebb vita nélkül azonnal kemény cenzúrába ütközne! A Long Distance Calling főleg ebben a számban döntött le minden tabut. A gyengéd, tripszerű struktúrák kontrasztjai, a dinamikus gitárjáték felugrásaival és az aktív ritmikus textúrákkal végig egymásba úsznak, és a videó képeivel együtt hangsúlyozzák az ellentéteket, érzéseket ébresztenek a hallgatóban és a nézőben. Ezért ragadja meg és rázza meg a szám ennyivel intenzívebben. A videó megtekintése ehhez kötelező (lent).
Ehhez az elvhez a zenekar az albumon többször is visszatér. A motívumok post-rockos ismétlődése és a hangzásrétegek fokozatos egymásra rakása markáns reverb- és delay-effektekkel párosul, ami fokozza a hangkollázsok vibrálását. Ez pedig a megragadó atmoszféra alapvető generátora, amely beszippant egy különös zenei világba, amelyből csak az album végén „ébredsz fel”. Hipnózis! Ha sikerül kikapcsolnod a racionalitást, ebben a történetben biztosan abszolút győztes leszel.
A zenekar mindenképpen meg akarta tartani az organikus hangzáspasztellek fölényét a hangzásvilágok teljes megalkotásában, és ez teljes mértékben sikerült is neki. A ritmikus szerkezetek élők és organikusak, a gitár a frazeálásban mindenképp megőrizte a zenekar korábbi stúdiómunkáinak felismerhető, eleven analóg auráját, ahogy a snare dob mély és áthatoló hangzását is. A ritmikus és motivikus ismétlődés vázát mesterien dramatizálja a sokféle gitárszerkezet és a színes díszítések bevonása, amelyek tökéletes kontraszttal olvadnak össze az elektronikus hurkokkal, a dobok pedig gyakran szintén festői átvezető betétekkel gondoskodnak a mozgalmasságról. Ezek közül művészileg merészen a Sharing Thoughts emelkedik ki. A Beyond Your Limits az egyetlen vokális szám, vendégénekese Eric A. Pulverich a Kyles Tolone-ból, aki briliánsan teszi a dolgát. Zeneileg ez a szám nem hoz újat, az ének beépítése viszont üdvözlendő lépés, mert fenntartja az album dinamikus alakulását.
A zene megőrzi a zenekarra jellemző melankolikus tartást, hiszen a kompozíciók mollban bontakoznak ki, de fejlődésük során kifejezetten muzikális hangot tartanak meg, ezért a zene, vagyis az album egy szempillantás alatt a fülbe mászik. A Fail /Opportunity a melankólia érzetének fokozásában különösen érzékeny, éppen a vonósok beépítése miatt.
A zenekar nem „tömi tele” az albumot szintetizátorozással. A hangzáshurkokat nagyon ravaszul szövi bele a komponálás hangzásgravúrájába, és az organikus vonások esztétikáját ez sosem veszélyezteti. A Long Distance Calling közben végig ügyesen lavíroz a digitális és az analóg összeolvasztásának aranyközépútján, és ez volt a zenekar alapvető célja e kiváló alkotás megszületésekor is. A záró rész kifejezetten sötét. A True/Negative valójában a gondolkodók szerepét átvevő gépek meneteléseként hat, a záró Ashes elejét pedig Hugo Weaving híres beszéde kíséri, amely a „Mátrix” első részéből származik, amikor Smith ügynök szerepében Neónak mesél az egyetlen élőlényről a Földön, amely az emberen kívül ugyanazt a mintát használja a túléléshez. A vírusról. Prófétai.
Ez az az album, amellyel a Long Distance Calling bebizonyította, hogy zenekarként művészi értelemben még mindig fejlődik. Új zenei térségekbe merészkedett, olyan szerkezeteket épített a zenéjébe, amelyeket korábban nem próbált ki. Úgy tette ezt, hogy megőrizte egész művészi tartását, és a saját vallomásos eklektikusságát új, érettebb szintre emelte. A zenekar érettségben új dimenzióját érte el művészi tartásának, és jelezte, hogy a fejlődése messze nem zárult le. Ezért érdekes lesz figyelni, hová röppen majd a Long Distance Calling a jövőben.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Curiosity (Part 1)
2. Curiosity (Part 2)
3. Hazard
4. Voices
5. Fall/Opportunity
6. Immunity
7. Sharing Thoughts
8. Beyond Your Limits
9. True/Negative
10. Ashes
Felállás:
David Jordan – gitár
Florian Füntmann – gitár
Jan Hoffmann – basszusgitár
Janosch Rathmer – dob
Vendégzenész:
Eric A. Pulverich – ének a 8. számban
