Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Uriah Heep
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2018
Játékidő: 53:29
Pontszám: 4/5
Az Uriah Heep ma a rock’n’roll legendái közé tartozik. Nemcsak úttörő zenekar, amely a rock néhány alapvetését lefektette, hanem szó szerint legenda. Az eredeti tagok közül a remek gitáros, Mick Box tart ki a csapatban, akinek a nélkülözhetetlen jelenléte nélkül a banda aligha bírta volna ilyen sokáig a rock’n’roll világtérképén. A »Living the Dream« szerénytelenül fogalmazva a zenekar 24. stúdióalbuma. És valóban. Az elődje, az »Outsider« (2014) az ötlettelenség és a kifáradás jeleit mutatta, ezért sokan jogosan (és teljes tisztelettel) utalhattak rá, hogy ideje lenne a legendáknak végre nyugdíjba vonulniuk és összepakolniuk a bőröndjeiket.
Szó sincs róla. Négy év után a híres brit artrockerek egy remek folytatással térnek vissza a színpadra, zenei meséjük újabb fejezetével. A »Living the Dream« végre ismét igazi, minőségi csatlakozást jelent a »Wake the Sleeper« (2008) című albumhoz. Az album tehát minőségben legalább az említett lemez szintjén van. Az Uriah Heep az utóbbi időben megint szüntelenül koncertezett. A fellépéseket valójában csak tavaly nyár végén zárták le, aztán beültek a stúdióba, és igen gyorsan fel is vették az új stúdióalbumot. Ez idő alatt Phil Lanzon billentyűs is kiadott egy kiváló szólóalbumot, ami bizonyára hozzájárult ahhoz is, hogy az Uriah Heep az új zene írásakor szerzői értelemben rugalmasabb lett, Mick Box pedig végre kiaknázta Dave Rimmer basszusgitáros dalszerzői tehetségét is. Ő a legfrissebb tag az Uriah Heepben.
Az Uriah Heep így új dalcsokrot rakott össze, amelyet nagy zenei vonzerő és könnyű befogadhatóság jellemez, ugyanakkor a komponálásba visszahozták a progresszív rockos hajlamok egy részét is, ami a dalokon belüli számos motívum egymásra fűzésében és az egyes szerzemények nagyobb változatosságában mutatkozik meg. Akad néhány fertőzően epikus, bombasztikus pillanat, amely meggyőzőségével és frissességével még a kiváló »Sonic Origami« (1998) és a »Sea Of Light« (1995) emlékét is felidézi. Ebből a szempontból különösen „mérgező” az album harmadik száma, a Take Away My Soul, amely egyből egy hihetetlenül ragadós refrénnel nyit, és egy kivételes Box-szólóval zár. Ebben a érzéki mester másfél perc alatt, jellegzetes és mérföldekről felismerhető stílusában – a wah-effektet ravaszul elhelyezett (nyöszörgő) pull-offokkal kombinálva – igazi finálé-kreszendót hoz létre, tele első osztályú drámai színházzal. A Take Away My Soul a Grazed By Heaven után az új album második kislemeze, a dal szerkesztett változatáról viszont levágták a végét, a meghosszabbított Box-szólót, hiszen ebben a verzióban a rádiós lejátszásra szánták. Jogos döntés.
Az Uriah Heep mindig is védjegyszerű varázslatáról volt híres, és az új albumon is jelen van ez végig. Valójában hangzásban nem tereltek új irányba semmit. A dalszerzésben enyhén a kilencvenes években megjelent albumaik stílusa felé fordultak, de nem túlzottan. Éppen jó arányban. Továbbra is úgy szólnak, mint az utolsó három stúdióalbumon: tehát tüskés gitárriffek, rendkívül testes Hammond-vonalak, a remek Russell Gilbrooke ágyúdübörgésű ritmusai és Dave Rimmer vastagon morajló basszusjátéka. Mindennek tetején és közepén pedig ismét a karizmatikus Bernie Shaw első osztályú énekteljesítménye áll. Minden a helyén van. Pontosan ott, ahol lennie kell, ráadásul az album tele van szerzői frissességgel és szellemességgel, és ez a lényeg. A nyitó Grazed By Heaven egy tüskés, felgyorsított rocker, amely a motívumok felépítésével világosan jelzi, hogy az Uriah Heep az új lemezen ismét több progresszív rockos fűszert vet be, ám közben mindenben megtartja a nagy szerzői kompaktsággal és kidolgozottsággal jellemzett igazi artrockos karakterét. A csúcspontok megint a refrénekben vannak, de sok dalnál az figyelmet is elviszi egy drámaivá fokozott hangszeres rész, amely leggyakrabban a szerzemény végére kerül. Ilyen például az album címadó dala. Az ember valójában hozzátoldana egy előrefrént, vagy a meglévő refrént előrefrénné alakítaná, és írna mellé egy újabb refrént, de ez az érzés a dal fejlődése közben teljesen félrevezeti a hallgatót. Az Uriah Heep ebben a dalban „azt az érzést, hogy még valami kicsit hiányzik” mesterien úgy oldotta meg, hogy a dal második felében a hangulat tökéletes „törését” hozta létre, és ezzel egy végletekig drámaivá fokozott hangszeres zárlathoz jutott el, ahol a Hammond-orgona vonalai veszik át az uralmat.
Az album külön története a Rocks In the Road, amelyet nyolc percre „elnyújtottak”, és ez az album leghosszabb szerzeménye. Az első felében klasszikus Uriah Heep-szám, aztán jön a második fele, ahol egy teljesen más, végig hangszeres folytatású szakasz töri meg, amivel a zenekar újabb, erősen vibráló drámát teremt. Az új album kifinomult pillanatát a Waters Flowin’ adja, amelyet akusztikus feldolgozások támasztanak alá, és szerkezetét tekintve akár a kilencvenes években megjelent Uriah Heep-albumokon is helyet kaphatna. A Goodbye To Innocence nem titkolja, hogy az Uriah Heep érett korára sem veszítette el a szórakozás, a huncutság és a csibészség érzékét, egy lányról mesél, aki olyasmikre tanít, amiket az iskolában nem lehet megtanulni, úgyhogy a társaságában nem nehéz elveszíteni az ártatlanságot. A Falling Under Your Spell 2018-ban méltó párja az Uriah Heep egyedi szerzeményeinek, élükön az Easy Livin’-nel és a Free N’ Easy-vel. Az album a kiváló Dreams of Yesteryearrel zárul. Ez a dal remekül kerekíti le a lemezt, hiszen különleges, sajátos atmoszférájával tűnik ki, amelyet a zenekar kémiája teremt meg, és amelyet gyakran a varázslat szóval azonosítunk. Hihetetlenül kifinomult zárópont, amelyből nem hiányzik a misztikum, a vágyakozás és a ügyesen becsempészett brit melankólia.
A »Living the Dream« tehát tele van hangulati fordulatokkal, remek refrénekkel, amelyek elsőre megragadnak, és ügyesen beleszőtt adag progresszív rockos karizmával, ami erősíti az artrockos aktáját. Ötletekben és szerzői változatosságban gazdag album. Többnyire egyetlen (és egyben első) nekifutásra játszották fel, hihetetlenül organikus hangzásmelegséggel és azzal a nemes kémiával, amelyet mindig is olyan mesterien varázsol elő ez a kvintett. Kompaktnak, egységesnek és mindenekelőtt varázslatosnak hat. Uriah Heepesen, ahogy kell. Az új korszakban és az új albummal az Uriah Heep valóban a kreatív nedveiből préselt ki egy olyan teljesítményt, amely a lehető legjobban csiszolt. A dalok remekül megférnek majd a zenekar klasszikusai mellett a koncertrepertoárban, és egyáltalán nem fog zavarni, ha a banda úgy dönt, akár öt számot is bezsúfol az új lemezről a műsorba. Az album hihetetlenül gördülékeny ragyogással viszi magával a hallgatót. Egy szempillantás alatt véget ér. A zenekar rajongói el lesznek ragadtatva, az Uriah Heep pedig a »Living the Dream« albummal bizonyítja, hogy dalszerzőként még korántsem mondott el mindent, és ebben a tekintetben – ellentétben (szintén még mindig aktív) kortársaival, akik a koncerteken kizárólag a régi dicsőségből élnek, és az utolsó (jó) dalt húsz éve írták – korántsem tartozik a vasreszelékek közé.
Felállás
Mick Box – gitár, vokál
Phil Lanzon – billentyűk, vokál
Bernie Shaw – ének
Russell Gilbrook – dobok, vokál
Dave Rimmer – basszusgitár, vokál
Produkció
Jay Ruston
Számlista
1. Grazed By Heaven
2. Living The Dream
3. Take Away My Soul
4. Knocking At My Door
5. Rocks In The Road
6. Waters Flowin’
7. It’s All Been Said
8. Goodbye To Innocence
9. Falling Under Your Spell
10. Dreams Of Yesteryear
