Megjelenés dátuma: 2018. szeptember 12.
Kiadó: Frontiers Music Srl.
Producer: Jay Ruston
Értékelés: 9 / 10
Az Uriah Heep ma a rock’n’roll legendái közé tartozik. Nem csupán úttörő csapat, amely a rock néhány alapvető sztenderdjét lefektette, hanem szó szerint legenda. Az eredeti tagok közül kitartott a kivételes gitáros, Mick Box, akinek a nélkülözhetetlen jelenléte nélkül a zenekar aligha maradt volna ilyen sokáig a rock’n’roll világtérképén. A „Living the Dream” – szerénytelenül is mondhatjuk – a banda 24. stúdióalbuma. És tényleg. Az elődje, az „Outsider” (2014) az ötlettelenség és a kifáradás jeleit mutatta, így sokan jogosan (és teljes tisztelettel) utalgattak rá, hogy a legendáknak talán ideje lenne nyugdíjba vonulni, és végre összepakolni a bőröndöket.
Szó sincs ilyesmiről. Négy év után a híres brit artrockerek remek folytatással térnek vissza a zenei meséjükben. A „Living the Dream” című albummal újra sikerült méltó módon csatlakozniuk a „Wake the Sleeper” (2008) minőségéhez. Az album tehát legalább az említett lemez szintjén áll. Az Uriah Heep az utóbbi időben ismét megállás nélkül koncertezett. Tavaly késő nyáron zárták le a fellépéseket, aztán beültek a stúdióba, és igen gyorsan fel is vették az új stúdióalbumot. Közben Phil Lanzon billentyűs is kiadott egy kiváló szólóalbumot, ami bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy az Uriah Heep a dalszerzésben is „rugalmasabb” lett, Mick Box pedig végre kamatoztatta Dave Rimmer basszusgitáros szerzői tehetségét is. Ő a zenekar legfrissebb tagja.
Az Uriah Heep így új dalcsokrot rakott össze, amelyet nagy zenei vonzerő és könnyű befogadhatóság jellemez, ugyanakkor a szerzeményekbe visszatértek bizonyos progresszív rockos ösztönök is, ami a dalokon belüli sokféle motívum egymásra rakásában és az egyes kompozíciók változatosabb szerkezetében érhető tetten. Akad néhány fülbemászó, epikusan bombasztikus pillanat, amely meggyőző erejével és frissességével még a kiváló „Sonic Origami” (1998) és a „Sea Of Light” (1995) emlékét is felidézi. Különösen „mérgező” ebből a szempontból az album harmadik száma, a Take Away My Soul, amely rögtön hihetetlenül fülbemászó refrénnel nyit, és Box kivételes szólójával zár. Ebben az érzéki mester másfél perc alatt, a hamisítatlanul felismerhető stílusában – a wah-effekt és a ravaszul elhelyezett (nyöszörgő) pull-offok kombinálásával – igazi záró crescendót épít fel, csordultig tele elsőrangú drámával. A Take Away My Soul a Grazed By Heaven után az album második kislemeze, de ennek a számnak a szerkesztett változatáról levágták a Box-szólóval meghosszabbított záró részt, mert ebben a verzióban a rádiós lejátszásra szánták. Indokolt döntés.
Az Uriah Heepet mindig is a megkülönböztető varázs szerzőiként tartották számon, és az új albumon is mindenütt ott van ez a varázs. Hangzásban tulajdonképpen sehová sem tereltek át: a szerzeményekben enyhén a kilencvenes években megjelent lemezeik stílusa felé fordultak, de nem túlzottan. Éppen jó arányban. Továbbra is úgy szólnak, mint az utolsó három stúdióalbumon: tehát hegyes gitárriffek, rendkívül testes Hammond-futamok, a kiváló Russell Gilbrooke ágyúszerű ritmusai és Dave Rimmer vastagon morajló basszusjátéka. A csúcson és az események középpontjában pedig ismét a karizmatikus Bernie Shaw elsőrangú éneke áll. Minden a helyén van. Pontosan ott, ahol lennie kell, ráadásul az album tele van szerzői frissességgel és szellemességgel, és ez a lényeg. A nyitó Grazed By Heaven hegyes, felpörgetett rocker, amely a motívumok felépítésével világosan jelzi, hogy az Uriah Heep az új albumon ismét több progresszív rockos fűszert használ, de közben mindenben megőrzi az igazi artrockos jellegét, a nagy szerzői tömörséget és kidolgozottságot. A csúcspontok ismét a refrénekben vannak, a figyelmet viszont sokaknál a felfokozott drámájú hangszeres passzázs lopja el, amelyet legtöbbször egy-egy dal végére tesznek. Ilyen például az album címadó kompozíciója is. Az ember valóban odabiggyesztene hozzá legalább egy előrefrént, vagy a meglévő refrént előrefrénné alakítaná, és írna egy újabb refrént, de ez az érzés a kompozíció kibontakozása közben teljesen félrevezeti a hallgatót. Az Uriah Heep ebben a számban mesterien oldotta meg „azt az érzést, hogy még valami kicsi hiányzik”: a dal második felében teljesen „megtörték” a hangulatot, és így jutottak el a végletekig drámai hangszeres lezárásig, ahol a Hammond-orgona vonalai veszik át az uralmat.
Az album külön története a Rocks In the Road, amelyet nyolc percre „elnyújtottak”, és ez az album leghosszabb kompozíciója. Az első felében klasszikus Uriah Heep-szám, aztán jön a második fele, amelyet egy teljesen más, tisztán hangszeres folytatású passzázs tör meg, és ezzel a zenekar újabb, erősen vibráló drámát teremt. Az új album kifinomult pillanatát a Waters Flowin’ határozza meg, amelyet akusztikus hangszerelés támaszt meg, és a felépítése alapján akár a kilencvenes években megjelent Uriah Heep-albumok valamelyikén is helyet kaphatna. A Goodbye To Innocence nem titkolja, hogy az Uriah Heep érett korára sem veszítette el a szórakozás, a humor és a csintalanság iránti érzékét: egy lányról szól, aki olyasmikre tanít, amiket az iskolában nem lehet megtanulni, így a társaságában nem nehéz elveszíteni az ártatlanságot. A Falling Under Your Spell 2018-ban az Easy Livin’ és a Free N’ Easy vezette Uriah Heep-féle egyedi szerzői remekek méltó párja. Az album a kiváló Dreams of Yesteryear című számmal zárul. Ez a kompozíció kitűnően kerekíti le a lemezt, mert különleges, sajátos atmoszférájával kiemelkedik, amelyet a zenekar kémiája teremt meg, és amelyet gyakran a varázslat szóval azonosítunk. Hihetetlenül kifinomult záróakkord, amelyből nem hiányzik a miszticizmus, a vágyakozás és a ügyesen beleszőtt brit melankólia.
A „Living the Dream” tehát tele van atmoszférikus fordulatokkal, első hallásra megragadó refrénekkel és ügyesen beillesztett adag progresszív rockos karizmával, ami tovább erősíti az artrockos aktáját. Ötletekben és szerzeményekben megfelelően változatos album. Többnyire egy (és egyben az első) nekifutásra játszották fel, hihetetlen organikus hangzásbeli melegséggel, és megörökítették azt a nemes kémiát, amelyet ez az ötös mindig is olyan mesterien megidéz. Összeszedettnek, egységesnek és mindenekelőtt varázslatosnak hat. Uriah Heepesen, ahogy illik. Az új korszakban, az új albummal az Uriah Heep kreatív nedveiből valóban a lehető legjobban optimalizált teljesítményt facsarta ki. A számok remekül megértik majd egymást a zenekar koncertrepertoárjának klasszikusaival, és nem is zavarna, ha a banda akár öt dalt is betenne az új lemezről a műsorába. Az album hihetetlenül gördülékeny ragyogással viszi magával a hallgatót. Egy szempillantás alatt véget ér. A zenekar rajongói el lesznek ragadtatva, az Uriah Heep pedig a „Living the Dream”-mel bebizonyítja, hogy szerzőként még közel sem mondta ki az utolsó szót, és ebben a tekintetben – a (szintén még működő) kortársaitól eltérően, akik a koncerteken kizárólag a régi dicsőségből élnek, és az utolsó (jó) számot húsz éve írták – még távolról sem való a raktárba.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Grazed By Heaven
2. Living The Dream
3. Take Away My Soul
4. Knocking At My Door
5. Rocks In The Road
6. Waters Flowin’
7. It’s All Been Said
8. Goodbye To Innocence
9. Falling Under Your Spell
10. Dreams Of Yesteryear
Zenészek:
Mick Box – gitár, kísérővokál
Phil Lanzon – billentyűs hangszerek, kísérővokál
Bernie Shaw – ének
Russell Gilbrook – dobok, kísérővokál
Dave Rimmer – basszusgitár, kísérővokál
