Szerző: Urban Bolta
Előadó: Harrison, George
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 2011
Játékidő: 208 perc
Értékelés: 4/5
Pontosan tíz évvel a „csendes Beatle”, George Harrison halála után jelent meg a Living in the Material World című dokumentumfilm Martin Scorsese rendezésében. A rendezőlegenda az utóbbi években jó néhány nagy visszhangot kiváltó zenei projektben részt vett: Harrison mellett filmjein keresztül a Rolling Stonesszal és Bob Dylannel is behatóan foglalkozott. George Harrisonnak pedig épp Dylannel volt a legtöbb közös vonása. Nemcsak hosszú évekig tartó barátok és számos projekt munkatársai voltak (a bangladesi jótékonysági koncert, majd a The Travelling Wilburys szupergroup tagsága…), hanem mindketten fantáziadús, olykor egyenesen értelmetlennek tűnő szövegeken keresztül közvetítették a hallgatóságnak a hétköznapi halandó számára különös életfilozófiájukat. Mégsem lehet összehasonlítani a két dokumentumfilmet: Dylan „No Direction Home” című filmjében a rendező csak az amerikai énekes-dalszerző pályakezdésére koncentrált, a „Living in the Material World” viszont George Harrison teljes életútját felöleli.
A dokumentumfilm címét Harrison 1973-as albumáról, illetve annak címadó dalából vették. George Harrison világhírnévre nagyon korán szert tett. Húszévesen jelent meg a Beatles első nagylemeze, és pár évvel később már annyi pénz volt a kezében, hogy az elég lett volna néhány generációnak. Ez azonban nem sokat jelentett neki. Az életben mindig szívesen keresett új kihívásokat, a hatvanas években mind a négy Beatle közül gondolkodásban ő változott a legtöbbet, hiszen teljesen átadta magát a hindu eszmeáramlatoknak és a meditációnak. Az újonnan megtalált felismeréseket kifinomultan szőtte bele a szövegeibe, és ezeken keresztül adta tovább azokat az eszméket, amelyekhez a nagy indiai gondolkodókkal való barátkozás során jutott el. A dokumentumfilm címe így már önmagában összefoglalja Harrison életét: jól el volt látva mindennel, mégis tisztában volt azzal, hogy hosszú távon a lelkiállapot tesz boldoggá egy embert, és ezt a zenéjén keresztül a környezetének is elmondta.
A több mint háromórás életrajzi sétában Scorsese a játékidő felét a Beatles korszakának szentelte. Mivel minden idők legfontosabb zenekaráról már tonnányi anyag íródott és készült, a rendezőnek eredeti alternatívát kellett találnia, hogy érdekesen dolgozza fel a témát, ami többnyire jól sikerült neki. A Beatles-mánia korszakát így nem az őrjöngő tömegek szokásos felvételeivel mutatta be, hanem egy egyszerű képeslapszöveggel, amelyet Harrison 1964 körül írt a családjának, a filmben pedig a fia, Dhani olvassa fel. A Beatles teljes működése Harrison szemén keresztül jelenik meg: hogyan került a zenekarba fiatalon George, akit John Lennon fiatalsága miatt eleinte egyáltalán nem akart felvenni, majd azokon az éveken át, amikor dalszerzőként lassan fejlődött, egészen a hatvanas évek második feléig, amikor alkotói megvilágosodást élt át, a Lennon / McCartney páros viszont féltékenyen védte a pozícióját. A film egyik legérdekesebb felvétele az Abbey Road stúdióból származik, a Beatles azonos című albumának felvételeiről, amikor George és Paul egymásnak ugrott.
A film második fele Harrison életének következő harminc évével foglalkozik: a szólókarrierjével, az Eric Claptonnal kötött barátságával, a legendás brit komédiacsapattal, a Monthy Pythonnal közös filmes pályájával, a The Travelling Wilburys szupergroupjával és az összes többi fontos életrajzi mérföldkővel. Sok hasonló zenei dokumentumfilmmel ellentétben a rendező Harrison magánéletét is darabkáról darabkára mutatta be. Megszólalóként a bevezetőben a két bátyja is feltűnik a filmben, a szülők viszont egészen az anya haláláig nem kerülnek szóba, pedig az anya – a fia zenei útjának nagy támogatójaként (legalábbis a kezdetekben) – fontos része a Beatles-történetnek. A filmben George ezt mondta: „Valamit kezdenünk kell az életünkkel, és ez az a dolog, amihez én mindenképpen értek.” Harrison ugyanis érett éveiben a zenén túl a társadalmi élet más területeit is felfedezte, így nem csoda, hogy mindenütt barátokra lelt: a filmben például a Forma–1 egykori sztárja, Jackie Stewart is megemeli előtte a kalapját.
Mivel a film gyorsan ugrál az egyik fontos kronológiai eseménytől a másikig, központi elbeszélő szál nélkül, követése eléggé fárasztó lehet annak, aki korábban nem ismerte Harrison életét. A rendező néhány olyan eseményre, amely alapvető fontosságú az élete megértéséhez – például a Beatlesen belüli alárendelt viszonyra vagy az indiai transzcendentális meditáció megismerésére –, rengeteg időt szánt, ezért a hosszú összjátékidőt is el kell fogadni. Másfelől a kétszáz perces dokumentumfilm annál édesebb azoknak, akik a Beatlest szélesebb összefüggésben, részletesebben követik, hiszen Scorsese az özvegy, Olivia Harrison segítségével George személyes archívumából számos korábban nem látott felvételt ásott elő, a vetítést pedig a zene-, film- és egyéb közéleti szféra vendégeinek számos kommentárjával gazdagította, akik valamilyen módon kapcsolódtak Harrison életéhez. Végül is George kívánsága is az volt, hogy ha filmet készítenek az emlékére, azt az archívumából származó dokumentumok állítsák össze: videófelvételek, fényképek, levelek, képeslapok…
A film zárása is George Harrisont nagy emberként mutatja be, aki a szívét a helyén hordta, és akinek a humor a legnehezebb élethelyzetekben sem volt idegen. Ringo Starr könnyes szemmel emlékszik vissza arra a svájci kórházi látogatásra, ahol George a halála előtt feküdt. Elmondása szerint George a halálos ágyán is mosolygott, és tele volt életkedvvel. Aki végig a pozitív szellemet követte, az egy cseppet sem félt a haláltól. Harrison élete színes zenei és filozófiai utazás volt, és pontosan ilyen Scorsese életrajzi filmje, a „Living in the Material World” is. Határozottan ajánlott minden zenerajongónak, szinte kötelező pedig azoknak, akiknek a Beatles hallgatására hevesebben kezd verni a szívük.
Produkció
Martin Scorsese
