Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Lake & Palmer
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1993
Játékidő: 70:22
Értékelés: 3/5
A legendás billentyűs, Keith Emerson csaknem huszonöt évig „persona non grata” volt a patinás londoni Royal Albert Hallban, miután 1968-ban, még a The Nice tagjaként, felgyújtott egy amerikai zászlót a vietnami háború elleni tiltakozásul (valójában nem igazi zászló volt, csak a másolata). Egészen az Emerson, Lake & Palmer progresszív rock legendák 1991-es váratlan újjáalakulásáig zárva álltak előtte a Royal Albert Hall kapui, bár ez különösebben nem nyomasztotta. Mégis megkönnyebbült, amikor huszonnégy év után lecsillapodtak a kedélyek, és az ELP 1992 októberében végre akadálytalanul felléphetett a híres teremben. A Royal Albert Hall-beli fellépés volt az első hazai, angol közönség előtt tizennyolc év után. Ennek a sok szempontból fontos estének az eredménye lett a „Live At The Royal Albert Hall” című koncertalbum, amely szépen megörökítette a legendás trió zenei pályafutásának utolsó szakaszát.
Emerson a menedzsment tanácsára a színpadon persze kénytelen volt „visszavenni”: elmaradt a kések beledöfése a hammond orgona billentyűi közé, az ugrálás és a többi billentyű alatti fekvés, valamint a zászló(másolat) felgyújtása, a billentyűs nagymester mégis remek hangulatban volt egész este. Lake rendben elvégezte az énekes, gitáros és basszusgitáros feladatait, bár a hangja ekkor már érezhetően megkopott, ami az egykor egyik legjobb progrock énekesnek szinte kisebb tragédia volt, hiszen a régi énekes formáját sosem érte el újra. Palmer ezen az estén nem kapott sok lehetőséget a nagyszabású dobszólóira, de minden számot a megszokott magas színvonalon játszott le. A műsor átgondolt és jól összeválogatott volt, hiszen az ELP történetének szinte minden fejezetéből szerepeltek benne művek (a stúdiólemezek közül csak a „Trilogy”-ról (1972) „feledkeztek meg”), némileg keserű szájízt hagyott viszont, hogy karrierjük két legjobb darabjának előadását érezhetően megrövidítették.
A disztopikus szuperepikus „Karn Evil 9”, amellyel nyitottak, mindössze a bevezető, kétperces részre zsugorodott a híres „Welcome Back My Friends to the Show That Never Ends” versszakkal. A posztapokaliptikus szuperepikus „Tarkus” több mint felét is lefaragták, ami biztosan nem volt a legbölcsebb húzás, és nem egy régi rajongót felbosszantott. A hosszabb darabok közül jobban jártak a „Pirates” és a „Fanfare For The Common Man”, mindkettőt teljes terjedelmében eljátszották. A „Fanfare For The Common Man” közé mellesleg beillesztették Bernstein „America” című számát is, amely 1968-ban az a dal volt, amelynek alatt Keith felgyújtotta az amerikai zászló másolatát, valamint Brubeck „Blue Rondo A La Turk” című darabját, amely rendkívül pozitív, pompázatos és diadalittas módon zárta a műsort, vagyis az igazi ELP-hagyományok szerint. Meglepően jól sikerült az energikus „Knife Edge”, míg az akkor aktuális stúdióalbumról, a „Black Moon”-ról (1992) a három legjobb számot választották: a „Paper Blood”-ot, Prokofjev „Romeo & Juliet” című darabját és a címadó szerzeményt. Lake két klasszikus balladája, a „Still…You Turn Me On” és különösen a „Lucky Man” is különleges lendülettel és szívvel szólalt meg, szép ellenpontot adva az egyébként az epikus-pompázatos szimfonikus hangszerelések uralta műsornak, míg Emerson a „Creole Dance” című számmal megengedett magának egy rövidebb zongoraszólót.
A „Live At The Royal Albert Hall” szolid koncertlemez, és a legendás trió viszonylag rövid újraegyesülésének egyik ritka pozitív pillanata, amely sajnos csak hét évig tartott, mert a nézeteltérések idővel túl naggyá nőttek. A termek a következő években egyre kisebbek lettek, ami biztosan nem esett jól a „hetvenes évek hőseinek”, Palmernek pedig idegproblémái kezdtek lenni a jobb kezében (később felépült), Emerson egyre jobban küzdött a stresszel és a depresszióval (ami 2016-ban számára tragikusan végződött), míg Lake nem találta meg a módját, hogy a hangját visszahozza az egykori irigylésre méltó szintre. A katasztrofális „In The Hot Seat” (1994) stúdióalbum és a változó színvonalú koncertek után már világos volt, hogy a legendás trió a „második nekifutásban” nem fog sokáig együtt maradni. Mégis, a 2010-es High Voltage fesztiválon adott búcsúkoncertjük szép emléket hagyott, és pozitív hangon zárta az ELP történetét.
Ez a kritika Keith Emerson (1944-2016) emlékére készült.
Felállás
Keith Emerson – billentyűs hangszerek
Greg Lake – ének, gitár, basszusgitár
Carl Palmer – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Emerson, Lake & Palmer
Számlista
1. Karn Evil 9 (1st Impression – Part 2) (1:45)
2. Tarkus (Medley): (9:33)
a) Eruption {Emerson}
b) Stones Of Years {Emerson/Lake}
c) Iconoclast {Emerson}
3. Knife Edge (5:27)
4. Paper Blood (4:10)
5. Romeo & Juliet {Prokofiev, arranged by Emerson} (3:41)
6. Creole Dance {Emerson, based on Alberto Ginastera’s Suite de Danzes Cirallas} (3:17)
7. Still… You Turn Me On {Lake} (3:18)
8. Lucky Man (4:38)
9. Black Moon (6:32)
10. Pirates (13:23)
11. Finale (Medley): (14:41)
a) Fanfare For The Common Man {Aaron Copland, arranged by Emerson}
b) America {Leonard Berstein, arranged by Emerson}
c) Rondo {Brubeck}
