Helyszín: Vidia Rock Club / San Vittore (Cesena) / Olaszország
Dátum: szombat, 2009. 10. 24.
Alig telt el másfél év, és a svájci hard rockerek, a Gotthard máris előálltak új lemezükkel, a „Need To Believe”-vel (2009). Új év, új lemez, új turné! Így megy ez, ha a bandában minden úgy működik, ahogy kell. A pénzügyek rendben, a társaság összetart, az ihlet is megvan. A zenekar formája tehát a csúcson van. A srácok úgy döntöttek, hogy a „Need To Believe” turné első szakaszát délen, Olaszországban kezdik, aztán lassan haladnak észak felé Európában, a záró koncertek pedig 2010 februárjában lesznek Skandináviában. A második állomás Cesena közelében volt, Ravennától délre, San Vittore isten háta mögötti kis falujában. Itt található a Vidia klub. Amikor leparkolsz mellette, az az érzésed támad, hogy egy nagyobb lakóházban jársz, amelynek tulajdonosának kedve szottyant egy jó kis bulira a nappaliban. És mégis. Kint ott áll a turnébusz, sőt még egy utánfutó is a felszerelésnek. A koncert tehát tuti lesz. A klub előtt végig nagy volt a nyüzsgés. Már érkezésünkkor, fél hét tájban gyülekeztek a rajongók, és a zárt ajtók előtt sűrű beszélgetésekkel ütötték el az időt, igazi olasz módra. A várakozók amúgy is jó kedvét különösen a Gotthard tagjainak gesztusa dobta fel, akik kijöttek a turnébuszból, és osztogattak pár autogramot a türelmetlen rajongóknak.
MARKONEE: 20.30-21.10
Nyolckor nyílik a klub ajtaja, fél kilenckor pedig már az olasz Markonee áll a színpadon. Először is az első meglepetésről: maga a koncertterem. Remek az akusztikája, és tekintélyes méretű is, összesen nagyjából 500 fejet fogad be. Ha nem akarsz tülekedni a placcon, a „lépcsőzetesen” kialakított peremen kereshetsz helyet, ahol ülőhelyek is vannak, és az egész amolyan tribünként funkcionál. A lényeg viszont az akusztika és a színpad. Utóbbi elég mély és elég széles: mély annyira, hogy a dobok jócskán hátra kerültek, széles annyira, hogy a zenekar, amely akár szextett is lehet, kényelmesen kifér rajta. A klub hangzása is remek. Bárhol állsz a placc fölött, lenyűgöző a hang. A placcon is az, bár ott nem mindig egyértelmű a hangzás elrendezése. A Markonee régi ismerősünk. Mióta a RockLine jár a Bologna Rock City ügynökség szervezte koncertekre, ami hamarosan jó három éve lesz, a közepes méretű hard rock bandák fellépését általában a bolognai Markonee nyitja meg. Egy héttel korábban is ők játszottak Bolognában az Over The Rainbow előtt, és most a Gotthard-esten is ők nyitották a sort.
A Markonee folyamatosan fejlődik. Minden tekintetben. Kiválóan összeszokott csapat. És ha a színpad előtt tömeg van, a banda is rendesen felpörög. A srácok idén szerződtek az Escape Musichoz, épp most adták ki friss, második albumukat, a „See The Thunder”-t, és a koncerten alaposan be is mutatták. Ezek a fickók alapvetően olyan dalokat írnak, amelyek mintha a Gotthard-rajongóknak készültek volna, így most tökéletes választásnak bizonyultak. A remek hangzás mellett a lelkes előadással, az átélt színpadi játékkal nyűgöztek le, a koronát pedig az énekes, bizonyos Gabrielle Gozzi kiváló napi formája tette fel az egészre! A műsorból érdemes kiemelni a Women & Whiskey című dalt, amelyben a dallamos hard rock kacér elemei keverednek, és egy érdekes, harmonizált gitárriff viszi a prímet, amitől a hallgatónak az az érzése támad, hogy valami mást hall, nem a már agyonjátszott dolgokat. A reményteli srácok a klub kétharmadáig telt termét a Foreigner Dirty White Boy feldolgozásával is melegítették, és természetesen olajat öntöttek a tűzre a Divlje Jagode „Motori” című klasszikusával, amelyet ők úgy adtak elő, hogy a refrénben a „Motori” helyett a „Markonee” szót éneklik. Érdekes trükk, remélem, Zele Lipovačot és társait azért értesítették róla. 40 perc remek műsor, a Markonee eddigi legjobb fellépése, amit láttam tőlük.
GOTTHARD: 21.30-23.15
21.30-kor lép színpadra a Gotthard. A zenekar azon európai bandák közé tartozik, amelyek karrierje némileg másképp alakult, mint a Winger, a House Of Lords, a Firehouse, a Giant vagy a Hardline és társaik. A Gotthard az 1992-es, azonos című albumukkal robbant be, olyan időkben, amikor a dallamos hard rock már nem volt kedvező terep. Még ha akkor írtak is volna egy örökzöld slágert, mint amilyennel az említett bandák ismertté váltak, nem értek volna el sokat. A hard rock bandák többségével ellentétben, amelyek a grunge-járvány megjelenésekor, két-három kiadott album és kereskedelmi siker után feladták, a Gotthard igazi melósokként makacsul kitartott a kilencvenes években is, és edződött. Így érett albumról albumra. Az utolsó három egyenrangú minőséget képvisel, különböznek egymástól, de csak árnyalatnyi a különbség. Ezekkel a Gotthard kereskedelmileg is elfogadható helyzetet vívott ki, kibővítette a rajongótáborát, és végül nekik is eljött az idő, hogy learassák, amit vetettek.
A Gotthardot ma sok más bandától az is megkülönbözteti, hogy nem vág fel, és rendkívül közvetlen a rajongókkal. A zenekar a kisebb klubokban való fellépéshez is hozzászokott, és teljesen gondtalanul áll hozzá, hiszen a múltban a körülmények tekintetében már jóval rosszabbat is megélt. Ezt pedig mindig sportszerűen viselte. Most is zsúfolásig megtelt a klub, szó szerint forrt a levegő, bárhová néztél.
A srácok a műsor egyharmadát az új „Need To Believe” lemez dalaiból állították össze, ami az egyetlen helyes lépés, hiszen karrierjük egyik legjobb albumáról van szó. Közéjük keverték a régebbi lemezek dalait, amelyek a rajongók körében még mindig nagy kedvencek. Érdekes, hogy az új album nyitódalát, a Shangri-La-t a koncert második feléig tartogatták, és az Unspoken Words-szel csaptak le, ami a „Need To Believe” második száma. Elmondhatom, hogy az első pillanattól kiváló, kiegyensúlyozott hangzás szólt a klubban. Intim hangulat, ahol az első sorokban teljesen közel kerülhettél a tagokhoz, az énekes, Steve Lee pedig végig kezet fogott a megvadult közönséggel. A Gotthard a zenei kínálat mellett azzal az egyszerű ténnyel is megnyerte magának az olaszokat, hogy a tagok fele folyékonyan beszél olaszul. Köztük az énekes is, így a dalok között a Gotthard teljesen olaszul kommunikált. A közönség rajongásával a zenekar iránt meglepett. Az új album dalai még nem ültek be igazán, hiszen a hivatalos megjelenés és a turné között alig egy hónap telt el, de a régebbi dalok refrénjeit, mint a Gone To Far, a Top Of The World, a Sister Moon, a népdallá vált Hush – amelyet a Gotthardnak az idei franciaországi fellépéseken a Deep Purple oldalán mindenképp ki kell húznia a set listáról –, a Now, és különösen a záró mega bombát, a Lift U Up-ot, amely a klub tetejét is felrobbantotta, dörgő hangon énekelte a közönség.
A Gotthard hivatalosan kvintett, hatodik tagként pedig a koncerteken és a stúdióban is végig segíti őket a billentyűs Nicolo Fragile. A színpadon a figyelem zömét a remek Steve Lee kapja, aki elsőrangú klasszikus hard rock hangot kínál, olyat, amilyet Jon Bon Jovi már rég elvesztett, mint a Bon Jovi ihletének forrása, a Gotthard pedig legalábbis Európában ma azt az űrt tölti be, amely az új Bon Jovi erőltetett, kiénekelt albumai nyomán keletkezett. Steve Lee kiváló színpadi figura és fenomenális összekötő is. A kacér tekintetű, bűnös mozdulatú férfi keményen a kezében tartotta az összes szálat, és a közönség szó szerint a tenyeréből evett a koncert alatt. Néhány magasba lőtt, gyilkos „sikoly”, és már itt is vagyunk. A libabőr sem maradt el. Különösen amikor a Gotthard nekilátott az album fantasztikus címadó dalának, amely teljesen megbabonázta a termet a tökéletes refrénjével.
A koncert közepén csak Leo Leoni akusztikus gitárral és Steve Lee áll a színpadon. Az akusztikus blokk teljesen spontán módon született, a két fickó a közönség kívánságait teljesítette. Négy dal hangzott el a közönség kérésére akusztikus ruhában. A koncert e részét a One Life One Soul-lal nyitották („G”, 1996), a Heavennel fegyverezték le a közönséget, ami spontán átfordult a meglepetésként érkező Lonely People-be (mindkettő a „Homerun”-ról, 2001), a végén pedig az Angel („Gotthard”, 1992) lelkére beszélt a gyengébbik nemnek. Ezután jött az ébredés és a „romboló” atmoszférikus kitörés a fenomenális új dallal, a Shangri-La-val, amitől a klub újra szétrobbant az izgalomtól. A zenekar a rendes műsort a legmagasabb sebességfokozatban zárta! A hangulatot előbb a magasan éneklős, ütős Now-val („Domino Effect”, 2007) emelték tovább, majd ezt a részt a szigorúan követelt és áhított, a „Lipservice”-ről (2005) származó, mindenki himnuszával, a Lift U Up-pal zárták, amelynek mérgesen kemény ritmusmenetétől még a leghidegebb, legtompább látogatónak is égnek állt a haja, aki ezen az estén véletlenül Cesenában a Gottharddal találkozott.
Hibátlan, nagyon profi, nagyon összeszokott. Mindezek mellett a Gotthard arról híres, hogy egy szemernyi nagyképűségnek, tolakodásnak nyoma sincs náluk, és nem sugallják azt sem, hogy csak rutinból érkeztek volna összeszedni a gázsit. Teljes erőbedobással nyomták, kerülgetés nélkül, és ami a fő, az energiával való takarékoskodásra nem kalkuláltak. A turné elején járunk, és a zenekar már most remekül uralja főleg az új anyagot, ami csak azt bizonyítja, hogy a sok-sok koncertezés után a Gotthard mérgesen megedzett koncertattrakció, amit érdemes élőben megtapasztalni!
Németországba az Europe társaságában indul a Gotthard. Utána franciaországi turné következik a Deep Purple-lel, és így tovább. A helyszínek nagyobbak lesznek, több ezer embert fogadnak majd be. Így a zenekar és a közönség közötti távolság ezeken a koncerteken nagyobb lesz, és olyan bensőségességet, amilyet a Vidia klub nyújtott, nehéz lesz egyhamar újra megkapni. Az egy és háromnegyed órás koncertet a srácok az új album egy újabb lelkesítő himnuszával, az I Know You Know-val zárták, majd egy újabb fantasztikus fellépést kerekítettek le egy újabb rendkívül népszerű dallal, az Anytime Anywhere-rel. A közönséget nem hagyták éhezni, mégis transzban és vágyakozva maradt! Olyan formában és feszültséggel, amely a koncert első pillanatától az utolsóig egy szemernyit sem engedett. A Gotthardral való együttlét ilyen intenzitással egy pillanat alatt elszaladt!
Ehhez még egy személyes szempontot hozzátennék: amióta Olaszországban koncertekre járok, és őszintén szólva négy év alatt tényleg nem is kevésre, ha csak az olaszországi klubszíntér koncertjeinek összehasonlítására szorítkozom, ami sajátos jellegzetességekkel bír, bátran és nyíltan kimondhatom, hogy a Gotthardos élmény a Vidia klubban az első helyet viszi el az eddigi olasz klubkoncert-látogatásaim között. Nagyon fontos tényező volt ezúttal a remek klubtér mellett, amely éppen megfelelő méretű volt és kiváló akusztikájú, a közönség. Ez betömörödött, és a klub minden zugát kitöltötte, fanatikus reakciót és rendkívüli támogatást adva a zenekarnak. A banda még nagyobb lendületet vett, és ezzel az elánnal, teljes felszabadultságban szó szerint szárnyalt a így megteremtett koncertvarázs szárnyain!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
MARKONEE:
1. Way
2. Go
3. Back On Me
4. Brand New Day
5. See The Thunder
6. Dirty White Boy
7. Women & Whiskey
8. Loved Land
9. Markonee
10. The Big K
11. The Cross Between The Lines
GOTTHARD:
1. Unspoken Words
2. Gone To Far
3. Top Of The World
4. Need To Believe
5. Sister Moon
6. Hush
7. Right From Wrong
8. Delay From Hell
9. Unconditional Faith
10. One Life One Soul*
11. Heaven*
12. Lonely People*
13. Angel*
14. Shangri-La
15. The Oscar Goes To…
16. I Don’t Mind
17. Now
18. Lift U Up
—ráadás—
19. I Know You Know
20. Anytime Anywhere
* … akusztikus blokk
