Előadó: Velvet Revolver
Kiadó: RCA Records
Megjelenés: 2007
Nem fogok vitatkozni! Valószínűleg sok „újkori” hallgatónak a zenei ízlésem úgy tűnik, mint valami rég kimúlt vadállat, amelyet a különféle paraziták fáradhatatlan munkája már szétbontott, így hamarosan alaposan megkövesedő tetemecskéje szemtelenül bűzlik, és megfertőzi a környéket. Ez viszont semmiképp sem lehet mentség arra a számos fejfájásra, amely a bársonyrevolverek legújabb, viccesen Libertadnak keresztelt szerzeményének elemzése közben irányíthatatlanul ringatózott az üres koponyámban. A bélyeg lemosására tett sikertelen mentegetőzés folytatása – az Audioslave hajótörése után az egyetlen megmaradt „szupergroup” részéről – a Libertaddal dicstelenül ér véget: állandó műfaji tévelygés punk rock, grunge, és egy pillanatra még egy kifejezetten bunkó, Poison-os, cowboyos hujjogatás között!
Ilyen csengő nevek hallatán az ember azt várná, hogy a Velvet Revolver kezdeti, meglehetősen suta botladozása végleg lezárul a – nevezzük óvatosan – botlásnak számító Contrabanddel. Mi szükség hát erre a korhoz nem illő kaméleonkodásra, amely a nagyvonalú hard rockos parádézással induló Let It Roll után, valahol a közepén, a határozott grunge fogásokkal nem éppen lelkesítő For A Brotherrel alattomosan hátba szúr minket? Ezek önmagukban még nem jelentik azt a zavaró tényezőt, amely szorgalmasan akadályozza az album koherens összképét. A Libertadnál elsősorban az említett stílusok keverése lesz problémás, hiszen a közös nevezőjük az erőltetett és harsányan kirívó, hamis előadásmód. A „két különböző ideológia” összecsapásából keletkezett ürességben ott találjuk az ELO-klasszikus Can’t Get It Out Of My Head félresikerült változatát, a talán sem sokkal megbízhatóbb elődje, a Fall To Pieces hangulatát megidézni próbáló, erőtlen kísérletet. Ehhez – főleg Slash fertőző gitárjának köszönhetően – a legközelebb az emészthető Gravedancer kerül, egy érdekes kis ballada, amely a hasonlóan elmélázó The Last Fighttal kielégítően kerekíti ki a Velvet Revolver barátságosabb oldalát.
Szép és jó, de mi a helyzet a revolverek tüzes erejével? Ezt nyugodtan nevezhetem sok zajnak minimális hatással, ahol a nyitódal mellett a legimpozánsabb az egészből a She Builds Quick Machines és a derekasan lekoptatott Get Out The Door! Itt van még a híres Use Your Illusion-napok nosztalgikus felidézése is, amely az egyszerű Mary Maryt jellemzi. Valahol közben ragad meg a pimasz Amerikan Man, aki a punkos nyomulású Just Sixteen mellett egész elfogadható nézeteket valló fiatalember, míg a Pills, Demons & Etc alatt újra tanúi lehetünk a kemény és tartalmilag üres gitárfogások diktálta fejetlen kóborlásnak, amely a Don’t Drop That Dime értelmetlen, texasi ízű akusztikájával esik orra! Kár.
Ennyire kifejezéstelen, impotens zenei ötletek láttán okos dolog feltenni a kérdést: mi marad még a bársonyos barátainknak? Őszintén szólva nem sok, legalábbis ha ebben a stílusban akarják folytatni! Először még lehet, hogy csak peches szerencse, a fejlődési irányok várható következménye vagy valami más enyhítő körülmény, de ha másodszor is megismétlődik a dolog, általában kevés tér marad a kételyre. Őszintén megvallva én is sokkal többet vártam a Velvet Revolvertől másodszorra, főleg az idei Gods Of Metalon látottak alapján (a RockLine-beszámolót itt olvashatod!). De ha nem megy, hát nem megy!
Felállás
Scott Weiland – ének
Slash – gitár
Dave Kushner – gitár
Duff McKagan – basszusgitár, háttérének
Matt Sorum – dob, háttérének
Producer
Brendan O’Brien & Velvet Revolver
Számlista
1.Let It Roll
2.She’s Mine
3.Get Out The Door
4.She Builds Quick Machines
5.The Last Fight
6.Pills, Demons & Etc.
7.American Man
8.Mary Mary
9.Just Sixteen
10.Can’t Get It Out Of My Head
11.For A Brother
12.Spay
13.Gravedancer
14.Don’t Drop That Dime
