Pro-Pain: egyórás vihar Metelkován (2009)

Szerző: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Gala hala (Metelkova) / Ljubljana / Szlovénia
A koncert dátuma: 2009. 09. 03.
Látogatók száma: 70
Jegyár: 18,00€ / 22,00€

Megérkezett az új szeptember. Minden új kezdete. A gyerekeknek iskolába kell menniük, a nyaralásból hazatérőknek munkába, a zenekarok pedig headliner turnéra indulnak. A fesztiválszezon zöme tehát 2009-ben is véget ért. Szlovéniába ezt az új korszakot a legendás New York-i hardcore punkok, a Pro-Pain hozták el, akiknek a koncertjei – mint mindig – az erőből, a tempóból, a legkézenfekvőbb megoldásokból és a megfékezhetetlen düh erőszakos kiengedéséből építkező játék extrém bemutatói, amelyet ez az egyedi kvartett hajt a zenei kifejezésmódjában. A zenekar minden tekintetben különleges, remekül megolajozott gépezet, és csaknem 20 év működés után is elpusztíthatatlan. A tavalyi, komeni MetalMania Open Air fesztiválos látogatásuk után így újabb alkalom kínálkozott, hogy a Pro-Pain egyedülálló lüktetését intimebb hangulatban éljük át újra, a Metelkova-beli Gala hala kisebb termében, Ljubljanában.

Az In The Crossfire kiváló hardcore zenekar Laškóból, 2003 óta létezik. Higgyétek el, elég sokat lófrálok koncerteken, de náluk eddig még sehol sem fordultam meg. Nyilvánvaló, hogy nem éppen gyakori vendégei a színpadoknak. A tagok tapasztalt, edzett zenészek. Az In The Crossfire saját, felismerhető karakterrel bíró zenekar. Nagyon jól összeszokott, kompakt kvintett, amely a Gala halában remek hangosítást kapott. Öröm volt hallgatni őket. Az énekes, Vladi hangszíne kifejezetten jó, amikor extrém éneklésbe kezd. Nem túl mély, hogy a death metal growl felé hajlana, és nem is olyan magas, hogy valami idegtépő, vékony sikolyhoz közelítene. A dalokban szép adag középtempós, gördülő ritmus van, ahol külön jólesik a vokál stílusa és színe, és dohos, fojtogató, komor hangulatot teremt, ami szinte közelebb áll a death metal vagy akár a doom metal zenekarokhoz, mint az átlagos, „core” előtagú bandákhoz. Alapjában véve az I.T.C. hardcore, csontig. Kiváló felkészültségüket a srácok az anyag összehangolt előadásával koronázták meg, amely az alapritmusok és riffek közötti szellemes váltásokat is megköveteli. Ez év szeptemberének végén végre megjelenik a zenekar debütáló albuma, amelyről gyakorlatilag az összes dalt hallhattuk. Sok port vert fel a megvadult See You In Hell, és különösen az NWO, amellyel a fiúk lezárták rendkívül meggyőző és karizmatikus fellépésüket. Valószínűleg ez még nem volt a maximumuk, hiszen nem lépnek fel sokat, de ha lehetővé tennének nekik egy igazi turnét, higgyétek el, az In the Crossfire fejlődési potenciálja még nagyon durva lehet. Jól megolajozott gépezet, amely a színpadon nagyon hitelesen és meggyőzően működik, a tettei mögött áll. A riffelésben és a dupla lábdob használatában mindenesetre érződnek a death metal hatások, amelyek az In The Crossfire-t a szlovén hardcore-színtér különleges helyére emelik!

A Vengince nemrég adta ki második stúdióalbumát. Különlegessége, hogy a felállásban billentyűs is van. Igaz, a billentyűs többnyire a kísérőének-szólamokról gondoskodik, de akkor is. A zenekar valamiféle modern metal változatot játszik, amely sokat köszönhet a core alapoknak. Az ének extrém, jóval magasabb fekvésekben mozog, mint a derék szlovén elődöknél. Rendkívül brutális és dühödt, a fénysebességű riff- és ritmusüteg támadásának turbulens indulatával. Erre azonban váratlanul tiszta énekkel előadott refrén következhet, ami elviszi a zenekar által korábban a térbe engedett hiteles agresszió nagy részét – ezen a ponton a billentyűk háttérfüggönye is érezhetővé válik (Failure To Flee). Szerintem ez áll a zenekarnak a legkevésbé jól. Az mindenesetre világos, hogy a srácok nem szeretnének a Suicide Silence-től a Becoming The Archetype-ig terjedő bandák hordájához hasonlítani, de a core és a modern metal megközelítésekben az extrém ének és a tiszta ének túlzott dallamoskodással történő keverésének semmi keresnivalója. Srácok, nehogy véletlenül Bullet For My Valentine legyen belőletek! Van viszont valami. A fiúkról patakokban csorgott az izzadság. Teljes erőből játszottak, és ez a színpadi látvány nagy örömet szerzett, még ha a közönség zöme távolról figyelmen kívül is hagyta a zenekart, és a Pro-Painre várt.  A Torch The Trophy-ban újabb érdekes crossover pillanatot éltünk át: a billentyűk black metalos intrójával, a dupla lábdob pokoli kopogásával és az énekes és a billentyűs közötti énekes feladatmegosztással, az egyik átvezető részben pedig megint tiszta ének hallatszott. Szép adag kísérletezéssel megspékelt dal. A Vengince is kihozta magából a maximumot, és magabiztos, mélyen átizzadt show-t nyomott le. Még valami! A Vengince héthúros, lejjebb hangolt gitárokat használ, hogy a riff-fal a zenekar koncerthangzásában még hangsúlyosabb legyen.

A Drone lenyűgöző német extrém metalosok, akik a riffjeikben alapvetően sokat köszönhetnek a Machine Headnek és a Panterának. A dalaikba az átvezetőkben tercelő harmóniákból álló dallamos díszítéseket szőnek, ami európaivá, vagy inkább németté teszi őket, és amin még a mi jó öreg Michael Schenkerünk is elmosolyodna. Különösen a vezető ének jólesik, amelyet a gitáros, Mutz visz, és akinek különleges a hangszíne. Extrém, átható, és a középfekvésekben a harapós torokhangot előcsalogatva rendkívül hatásos. A zenekar fölöslegesen fordítja puhább irányba a refréneket, amikor itt a tiszta énekre koncentrál, ami nagy kár a nagyon tetszetős agresszió és a riffdüh kompromisszumot nem ismerő arrogancia fejlődése szempontjából, amit a dalokban korábban oly meggyőzően felépít.  Szóval srácok! A dallamos és tiszta (nyafogós!) éneket muszáj kihúznotok az étlapról. Egyébként őrült játék, hihetetlen összhang, szellemes riffregatta-sorozattal, amely minden Machine Head-hívőt le kellett hogy nyűgözzön. Szívvel, patakzó izzadsággal és kiváló összeszokottsággal a Drone nagyon koherens és megbízható csapatként mutatkozott be, amelyet nagy élvezettel nézel a színpadon. Az olyan dalok, mint a Theopractical és a Welcome To The Pit, mindent lefújtak, kiűzték a lelket is a testből! Egy kis tréfát megengedtek maguknak a srácok, amikor az egyik dal elején a maguk módján eljátszották a Survivor Eye Of A Tiger című slágerének főmotívumát. Harmadik albumukkal a zsebükben, melynek címe „Juggernaut”, és olyan intenzív fellépésekkel, amilyenben Ljubljanában részünk volt, a srácok határozottan a széles körű ismertség útján járnak.

Mit lehet mondani egy zenekarról, amely most kissé csalódást okozott a szlovéniai látogatásával? Nehezen találsz őszintébb szívet annál, amely Gary Meskil, a zenekar összetéveszthetetlen főnöke, basszusgitárosa és énekese mellkasában dobog. Valahányszor ez a rendkívül karizmatikus figura megjelenik a színpadon, terpeszben beáll a mikrofonállványa mögé, szaggatni és ásni kezdi a basszushúrokat, miközben mérföldekre is detonáló, extrém hangján dühödten ordít, nincs olyan vakmerő, aki ne érezne legalább egy kevés tisztelettel vegyes félelmet a zenész iránt. A zenekar egyedi, és csaknem 20 éves pályafutása során sajátos megközelítést alakít ki a New York-i hardcore-színtéren, ahol garázspunkos és rock ‘n roll alváz érződik, erős thrash metal riffelős hajlamokkal. Mindez a terjedelmes ritmusszekcióval, a parancsoló dupla lábdobbal párosulva hozza a védjegyüknek számító „groove” hangulatot!

Ezúttal a zenekar kicsit húzta a fellépést, és majdnem fél órával később jelent meg, mint azt eredetileg meghirdették. 23.30-kor tehát végre besötétedik a Gala hala terme! Megvárjuk még a felvett intrót, és a zenekar a Three Minutes Hate-tel rontott ki a színre. A srácok az új, „No End In Sight” (2008) album mellett ezen a turnén az új dobosukat, Rick Halversont is bemutatták. A színpad előtt végre felforrt a hangulat, a kezek a levegőbe emelkedtek, néhány legvadabb fej a moshpitben tépte magát, és később annyira elszabadult, hogy pár gyönyörű stage divingot is bemutatott, földrengésszerű dübörgés nélkül, amilyet az esetleges lezuhanások okoztak volna. Kinek ne cikáznának villámok a Fuck It, az UnAmerican vagy az In For The Kill fertőző lökéseitől, amelyeken át a Pro-Pain végiggörgette a fellépését? És miért nem nyűgözött le annyira, mint amennyire vártuk? A ráadással együtt ugyanis valamivel egy óra alatt véget ért. Halló?

A felelősség valószínűleg az alacsony látogatottságot terheli, hiszen alig 70-en voltak. Ez elég szomorú, és a jó, minőségi koncertek látogatásának szlovén kerülésére magyarázatot adni egy egész Einsteinre lenne szükség. Nem mintha a nép mindenből jóllakott volna. Ezt máshol is mondhatják, tőlünk északra és nyugatra Európában, sőt délre és keletre is, ami egyébként rendkívül szomorú valóság. Leginkább arról van szó, hogy az emberek inni és nyüzsögni járnak koncertre, megmutatni magukat, kevésbé zenét hallgatni – zenét hallgatni abban az értelemben, hogy mélyebben azonosuljanak vele, nevezzük ezt rajongói, támogatói azonosulásnak, ami például csak Németországban már állandó jelenség. És hogy az irónia még nagyobb legyen, nem túl messze az a sejtés sem, hogy mostanra az egész szlovén nemzet kőkeményen megélezte a fogát a Josh Stone-ra, 2009. 9. 4-re, aki teljesen ingyen lép fel Ljubljana szívében, hogy azt a pénzt, ami általában a koncertjegyekre menne, inkább hektoliternyi alkoholra költsék el. Ilyenek vagyunk mi, szlovének, és őszintén szólva elég nagy szégyen ez. Inkább otthon maradunk, és leisszuk magunkat, minthogy jegyet váltsunk, és a koncerten igyuk le magunkat. Hát drágábban jön ki, nemde? Igazi butalci.

Ettől a szomorú ténytől függetlenül a „torzított groove” hűséges hívei maguk is maroknyian voltak, de a Pro-Painnel együtt fantasztikus, dinamittal teli, a színpad előtti tombolásból álló elegyet hoztak össze, ami sajnos nem tartott sokáig, a Pro-Pain megjelenése viszont ismét igazolta a hírnevét: az emberi kor egyik legenergikusabb bandája, amely teljes erőből lő a közönségére. A Let the Blood Run Through the Streets volt az egyetlen dal az új, „No End In Sight” (2008) albumról, amit hallottunk, a zenekar pedig (sajnos túl rövid) setlistet játszott a régi és az új anyagból, és a már említetteken kívül felsorakoztatta többek között a Can You Feel It?, a No Way Out, a Full Taste Of Freedom, a Make War (not Love), a Get Real, az All For King George és a Shine című dalokat is.

A Pro-Pain tehát rövid, lenyűgöző energiával teli fellépést nyomott, amely az egész közönséget végig talpon tartotta, és a zenekarral együtt bégette a Pro-Pain-egyediség ősi ábécéjét. Ez megerősítette, hogy a srácok remek formában vannak, és Gary hangja még mindig hihetetlenül strapabíró! Annyit remélek és kívánok a fiúknak, hogy a bolygó más részein nagyobb látogatottságnak örvendjenek a koncertjeiken. Köszönetet szeretnék mondani a helyi promóter, a Dirty Skunks bátor és megingathatatlan szívének is, aki a kiváló zene támogatásával tovább halad, megállíthatatlanul szelve a mainstream zene romboló áradatát. A nagy többség az ő helyében, főleg Szlovéniában, már rég feladta volna!

Képgaléria