Helyszín: Postojna
A koncert dátuma: 2008. október 23.
Látogatók száma: 300
Jegyár: 14 €
Csütörtökön Postojnában, a helyi hagyományos blues-swing rendezvény keretében lépett fel a nálunk kevéssé ismert amerikai trubadúr, Larry Garner. A louisianai blues gyermeke most először járt Szlovéniában, és a hazai közönség számára még meglehetősen ismeretlen név. Ennek ellenére a Jamski Dvorec levegőjében érezhető feszültség már előre sejtette, hogy újabb felejthetetlen est vár ránk, és az végül a RockLine postojnai Postojna Blues fesztiválos látogatásainak egyik csúcspontjának bizonyult!
Larry Garner olyan zenész, akit a széles műfaji paletta mellett egy sokkal fontosabb előadói elem is jellemez: az egyedisége. Az igencsak prédikátoros hangvételű szövegelése ugyanis sajátos blues-intonációt ápol, amely vallomásos felhanggal és otthonos hangulatteremtéssel brillírozik, és a hallgatót gyorsan szófogadóvá teszi, még ha a lényegében a blues nyers elemei iránti vonzalom érződik is. Ezek szilárdan a szívében gyökereznek, ami persze nem jelenti azt, hogy az 56 éves Garner bácsi tartózkodna a funk, az R & B, a soul, sőt olykor a gospel gazdag hatásegyvelegétől.
Larry fellépését az úgynevezett eredeti felállásával hirdették meg, amelybe valami furcsa véletlen folytán beletartozott a postojnai közönség régi barátja, a fekete-fehér billentyűk mestere, Raphael Wressnig is (persze valahonnan a háttérből sörrel a kezében a színpad felé kukucskált a köpcös Mike Sponza is). A postojnai underground két fantomja ugyanis mindig éberen őrködik a városmag minden történése fölött, és jól fejlett NKVD-s érzékkel gondoskodik a kulturális-művészeti kínálat egyensúlyáról. Mindenesetre a idei postojnai blues-odüsszeia második estéje a már jól bejáratott manőverrel indult, vagyis egy hosszú improvizációval, amelynek gyeplőjét dinamika szempontjából az egyre jóképűbb Raphael tartotta szilárdan a kezében. Az élesen funkos témát remekül fűszerezte Shedrick Nellon, a sokoldalú erőember hatásos slapping basszustechnikája, az egész pedig végül az est tetszetős nyitányában csúcsosodott ki, ami azonban még nem sejtette az est további alakulását.
Az est főszereplője, Larry Garner úriemberhez méltón a Jook Joint Womannel lépett színre, ami egy pillanat alatt felvonultatta zenei kifejezésmódjának minden varázsát. A jeget oldott, helyenként váratlanul bársonyos hanggal töri meg, ami inkább egy forró vasárnap délutáni prédikációra emlékeztet, mint énekre. A szó szoros értelmében vett minimalista gitárjátékkal és pikáns déli humorral hatalmas kifejezőerejű egészet alkot, amely ékesen bizonyítja, hogy kiváló zenészről van szó, akinek lírai hagyatéka tele van egy a maga módján ábrándos romantikus önfeledt örömével. Larry személyes vallomása erőteljes, szétszakíthatatlan kötelék zene és szöveg között, amely egyszerű közvetlenséggel kommunikál. Garner egyik legerősebb hatása továbbra is a gospel, de biztosan a műfajhoz kötődő prédikátori természet is, amely a vérében van. A selymesen előadott Amazing Grace, majd rögtön utána a The Preacher Man hamar a segítségünkre sietett ezeknek a felismeréseknek a megerősítésében.
A Bottle Of Whiskey szilárdan a hagyományos blues közelébe horgonyzott le minket, de egy kicsivel több robusztusság hiányzott hozzá, mint mindig, amikor Raphael Wressnig ül le a billentyűk mögé. Osztrák barátunknak a keményebb blues-ropogtatás minden vitathatatlan virtuozitása ellenére sem áll jól, ugyanakkor a jól ismert What’s Going On témán át remekül elrágcsált, és ez jelentette az est improvizációs csúcspontját. Sajnos ennek az eszeveszett energiának a java hamarosan elpárolgott a Hoochie Coochie Manben, hiszen az úriember többnyire felszínes dallamvilágából több mint nyilvánvalóan hiányzott a szükséges lendület, amit a teljes értékű Hammond-orgona hangzás hiányában nem lehetett elrejteni, Raphael ugyanis a Dixon-klasszikus előadásához zongorahangra cserélte azt. Larryvel teljesen más a történet. A blues hangjai mellett felnőni, pontosabban Jimmy Reed alakja és munkássága megszállottjának vezényletével, az úriember érzelmességében tükröződik, ami az est közös előadói nevezője maradt. Garner a blues nagyjainak emlékét még Freddie King extatikus Going Downjával idézte fel, a Keep Playing The Blues alatt pedig gondolatai Lightnin’ Hopkins nagyságához vezették. A retrospektív zenei felidézést a mester végül a régi kontinensen való bluesismeret előtti főhajtással és a szívből jövő „köszönöm, hogy eljöttetek a koncertemre” szavakkal zárta, természetesen szinte tökéletes szlovénul.
Szöveg: Daniel Pavlica
Fotó: Mojca Perdih
Képgaléria
