Előadó: Kiske, Michael
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2006
Pontszám: 1/5
Az az ember, akit a heavy metal egyik társalkotójaként jegyeznek, és akinek a zenéje nagy hatással volt a metal további fejlődésére Európában, és úgy általában a „power” vagy a szimfonikus „power” jelzővel illetett ág alakulására, azzal büszkélkedhet, hogy olyan hang birtokosa, amely – kerek perec kimondva – az egyik legideálisabb mindkét említett műfajhoz, kezdve a „Walls Of Jericho”-korszak utáni, Helloweenben gyökerező kezdetekkel.
A mai Michael Kiske már egy ideje szívesen prédikál a nyilatkozataiban arról, hogy a metal sosem volt része a személyiségének, és hogy valójában csak a szólóalbumai tükrözik igazán, ki ő. Minden szép és jó lenne, ha… nos, a folytatást valószínűleg nem nehéz kitalálni.
Az számít, amit a metalban letett az asztalra, legyen az a Helloween vagy a mellékprojektek (pl. Avantasia, Place Vendome), a szólóalbumokról viszont ez semmiképp sem mondható el. Ez igaz a jelenlegi, aktuális albumára, a „Kiske”-re is. Michael egy kiszámítható puha rock sablonhoz tartja magát, vagy inkább egy émelygősen cukros pop rockhoz. Olyanhoz, ahol már az első ütemnél tudod, melyik akkordot és hangot fogja megütni az adott dal további részében. A teljes lemezt tulajdonképpen azonnal, minden gond és felesleges szellemi energia pazarlása nélkül, triviálisan el lehet olvasni. A dalokat nem is érdemes külön kiemelni vagy különösebben rangsorolni, hogy „ez ilyen”, „az meg olyan”, és így tovább… Az egész valahogy ugyanazon a hullámhosszon van lebrenkázva, közepes tempójú „beattel”. A Kiske persze a produkcióban a középpontban áll, a riffek viszont – ha véletlenül egyáltalán vannak – messze, nagyon messze a háttérben maradnak. Ráadásul az akusztikus gitár olykor egyenesen eltúlzott használata is elnyomja őket. A „Kiske” állítólag Michael eddigi legszemélyesebb, legőszintébb albuma. Állítólag ezzel újra megtalálta önmagát. Mindenesetre örülök neki, hogy ez megtörtént vele, a lényeg, hogy a fiú boldog és megvilágosodott. Zeneileg viszont a „Kiske” album egyszerűen teljes kasztráció. A Kiske zenéje tízévesek szintjének szól, akik a „Bravo”-t olvasgatják, és abból vágják ki a legyártott popikonokat, elsősorban az előadó fizikai vonzereje alapján, és jóval kevésbé a zenei minősége szerint. Talán Michael is szeretne a „Bravo” címlapjára kerülni.
Szóval. A la-la-la és hopsza-hejsza nyekergés a „Kiske” albumon úgy 45 percen át bőven sok. Akik mélységet és szélességet kerestek, olyat, ami ölelő karokkal, mágnesesen, visszavonhatatlanul magához ránt, mint az első látásra szerelem, azok kerüljék el nagy ívben ezt a nagyon-nagyon szomorú terméket, amely csak Michael Kiske Helloweenben véghezvitt korábbi nagy tettei miatt került ebbe a kritikába. Kiske az új szólóalbumával ismét bebizonyította, hogy rendkívül gyenge zeneszerző, illetve hogy a hangulati állapot mestere, amelyet unalomként ismerünk. Ami jót letett az asztalra, azt mások írták neki. Legutóbb tavaly novemberben, amikor a hangja felismerhető epikusságot és pompát sugárzott a melodikus „hard rock heavy” Place Vendome projektben. Ezt a tényt pedig a makacs fickó semmiképp sem hajlandó elfogadni.. Ha meghallgatod például a Helloween legendás albumát, a „Keeper Of The Seven Keys pt. I”-t, majd utána feltekered a „Kiske” albumot, egyszerűen nem hiszed el, hogy ugyanaz a hang énekel mindkét lemezen. Az alapján a zene alapján, amit Micael Kiske az új albumával kínál, hosszas habozás nélkül választhatna új művésznevet, és kiadhatna albumokat „Karli”, „Rudi”, „Pepi”… néven. Egy üres lövésről van szó, amely kétségbeejtően tele van ürességgel, és közben a cukortartalmát tekintve halálosan veszélyes.
Felállás
Michael Kiske – ének, gitár, billentyűk
Sandro Giampietro – gitár
Fontaine Burnett – basszusgitár
Karsten Nagel – dob
Produkció
Michael Kiske
Számlista
1. Fed By Stones
2. All-Solutions
3. Knew I Would
4. Kings-Fall
5. Hearts Are Free
6. The King Of It All
7. Sing My Song
8. Silently Craving
9. Truly
10. Painted
11. Sad As The World
Az album hossza: 46:32
