Keeper of the Seven Keys – Part I

0 7

Szerző: Peter Podbrežnik

Előadó: Helloween
Kiadó: Noise Records
Megjelenés: 1987
Játékidő: 37:08
Értékelés: 4.5/5

A Helloween, a hamburgi nehézfém-titánok kiváló debütalbumukkal, a „Walls Of Jericho”-val (1985) kultikus státuszt vívtak ki maguknak a teuton metalszíntér rajongói körében. Mérgező speed metalos keverékük – dübörgő ritmusok, dallamos gitárharmóniák és Kai Hansen gitáros-énekes ördögi visítása – hamarosan a legizgalmasabb német metalbandák egyikévé tette őket, miközben Közép-Európán kívül még gyakorlatilag ismeretlenek voltak. Hansen, a zenekar nem hivatalos feje – nemcsak kiváló gitáros és egyedi hangú énekes, hanem a kulcsfontosságú ötletgazda és a korai Helloween-korszak legjobb dalainak többségét író szerző is – ekkorra egyre több gondot látott abban, hogy egyszerre gitározzon és énekeljen. Rájött, hogy változtatni kell, ha fel akarnak kerülni az „első ligába”, és az egész világ figyelmét magukra akarják vonni.

Először is arra jött rá, hogy másik énekesre van szükségük, mert „vámpíros” vokális stílusa akkoriban nem illett az új, dallamosabb, pozitívabb és epikusabb irányhoz, amelyről a másik gitárossal, Michael Weikatthal együtt döntöttek, miután rájöttek, hogy a további inspirációt szívesebben merítik az Iron Maidenből, mint az amerikai speed és thrash metal bandákból. Markus Grosskopf basszusgitáros és Ingo Schwichtenberg dobos támogatásával így akaratlanul lefektették egy új műfaj, a power metal alapjait. Ehhez a vállalkozáshoz először is olyan énekesre volt szükségük, akinek megfelelő a technikája és karizmatikus a jelenléte. Miután Kai régi haverja, Ralf Scheepers (Tyran’ Pace, később Gamma Ray és Primal Fear) lemondott a közös munkáról, meg is találták őt a akkor mindössze 18 éves Michael Kiskében, az Ill Prophecy nevű homályos együttes egykori tagjában. Kiske ideális hangi keveréknek bizonyult Bruce Dickinson (Iron Maiden) és Geoff Tate (Queensryche) között, ráadásul benne egy harmadik remek dalszerzőt és karizmatikus frontembert is kaptak. 

Weikath, aki nagy fantasyregény-rajongó, ekkoriban egyes progresszív rockbandák – például a Nektar – lemezeit hallgatva kapta az ötletet az új stúdióprojekt koncepciójához, amelynek a „Keeper Of The Seven Keys” címet adta. Ezt az ambiciózus koncepciót eredetileg dupla albumnak szánták, de a Noise kiadó kérésére az eredeti terveken változtattak, és a „Keeper” végül két külön lemezen jelent meg. A történet roppant egyszerű, és a keresztény mitológiából merít: a jó és a rossz klasszikus összecsapásáról szól. A titokzatos Hét Kulcs Őrzőjének útja során mind a hét csodakulcsot bele kell dobnia az emberi bűnök hét tengerébe, mert csak így győzheti le Luciferet, és válthatja meg az emberiséget az örök átoktól. A debütalbum társadalomkritikus és szatirikus szövegei ennek megfelelően kissé megváltoztak, és néhány fantasyelemet is magukba szívtak, ami a power metal egyik ismertetőjegye lett. Később a másodrangú Helloween-utánzók hada miatt ez a műfaj az egyik leginkább telített és felhígult stílussá vált, de születésekor, a thrash metalos nyers erő uralmának idején kifejezetten üdítően hatott.

Az 1987-ben megjelent „Keeper Of The Seven Keys – Part 1” egyes szerzeményei sokkal derűsebbek, pozitívabbak és dallamosabbak lettek az elődhöz képest, a ritmusszekció pedig kicsit „megfékezte a lovakat”, bár a debütalbum minden élét megőrizte. A Hansen és Weikath közötti gitárvariációk és -harmóniák még összetettebbek és változatosabbak lettek, Kiskében pedig végre megkapták azt az énekest, akire az új, sokkal ambiciózusabb, epikusabb és pompázatosabb irányhoz szükségük volt. Azt is meg kell említeni, hogy a zenében és a szövegekben tovább mélyítették a számos (ön)ironikus és humoros elemet, amelyek már a „Walls Of Jericho”-n is megjelentek, és amelyek mindig is a védjegyüknek számítottak: sem magukat, sem a világot nem vették túl komolyan. Ezt bizonyítja az album borítóbelsőjén olvasható figyelmeztetés is, amely mindazokat az óvatlanokat inti, akik „a Helloween nevet tévesen Halloweennek írják, hogy ennek büntetéseként ragacsos szemű, olcsó töklámpássá változnak”. A vicces, karikatúraszerű, emberi vonásokkal bíró tökök még a korábbinál is mindenütt jelen vannak, a borítón viszont a Hét Kulcs Őrzőjét Fangface, a földönkívüli váltotta fel, akit Hansen később új zenekarába, a Gamma Rayhez is magával vitt.

A „Keeper Of The Seven Keys – Part 1” minden tekintetben kiemelkedő teljesítmény, valójában a heavy metal történetének egyik legfontosabb albuma, de egy hajszállal kevésbé ambiciózus, mint a folytatása, amelyben némileg több a minőségi egyenletesség is. A Helloween már a fenséges, instrumentális nyitányú „Initiation”-nel jelzi, hogy az epikus hangulat az egész albumot áthatja: a dallamos gitárharmóniák mellett itt Tommy Hansen producer rendezésében hatalmas, „emulátoros” zenekari hangszerelés uralkodik. Az új, sokkal ambiciózusabb és dallamosabb irányt kiválóan mutatja be már a nyitó, romboló erejű „I’m Alive” is, amely a mindössze valamivel több mint három percnyi játékideje ellenére az első „Keeper” egyik legjobb pillanata. A karizmatikus Kiske szorgalmasan hozott, rázós vokális harmóniái egy pillanat alatt letaglózzák a hallgatót fenségességükkel, a dallamos gitárfutamok pedig viszonylag összetettek is, ami a Hansen–Weikath gitárpáros újabb erénye. A felpörgetett ritmusszekció is végig teljes gőzzel dolgozik, a régi speed metalos időkhöz képest szinte csökkenés nélküli tempóban.

Ez a nagy (és pozitív) stílusváltás nyilvánvaló a szórakoztató power metalos burleszken, az „A Little Time”-on is, amelyet Kiske még előző zenekarával írt, és amely hamarosan a koncertek egyik legkedveltebb kedvence lett. Az énekesbajnok rendkívül nehéz módon, a legmagasabb vokális regiszterek meghódításával adja elő a csúfondáros szöveget. A csúcspont a kereskedelmileg fülbemászó refrén, szimulált női háttérvokálokkal. Ravaszul közé csempésztek óraketyegést is, ami nem meglepő, hiszen ezek az örök tréfacsinálók a debütalbumuk óta szívesen játszadoztak különféle humoros hangeffektekkel. A „Twilight Of The Gods”, egy újabb pompázatos, ultragyors power metal himnusz a Helloween történetének egyik leginkább elfeledett teljesítménye, ami kár, mert kiváló szerzemény: számos epikus gitárharmónia, remek vokális színjáték, lenyűgöző dobátmenetek a duplalábgép dolgos munkájával, valamint a régi istenek haláláról szóló, északi-teuton mitológiából ihletett, társadalmilag szatirikus szöveg jellemzi. Weikath itt kiváló akusztikus gitárosként is megmutatkozik, Hansen pedig melankolikus elektromos gitárfutamokkal brillíroz.

Weikath akusztikus fűszerezésű power balladája, az „A Tale That Wasn’t Right”, amelyben Kiske ismét szívszorító énekteljesítménnyel remekel, elindított egy hosszú trendet: szinte minden későbbi Helloween-album tartalmazott legalább egy balladát, ami arra utal, hogy a power metalra váltással érzékenyebbek lettek, és részben elássák a debütalbum „anarchista” elemeit. A „Keeper Of The Seven Keys – Part 1” eredeti példányai elég szerencsétlenül a közepén tartalmazták a „Judas” kislemezdalt is, amely egyébként remek speed metal szerzemény lázadó szöveggel, de stílusában semmiképp nem illik az albumra: Kai főénekével és meglehetősen sötét hangulatával még a „Walls Of Jericho”-korszakba tartozik. Ez a szerencsétlen betét, amely megtöri a „Keeper”-koncepciót, ha másra nem is, arra jól rávilágít, mekkora stílusváltáson mentek át a Helloween kevesebb mint két év alatt.

Ezt követi a felejthetetlen himnusz, a „Future World”, a zenekar történetének egyik legnépszerűbb klasszikusa, amely kislemezen is megjelent, és egyúttal kétségkívül messze az album legismertebb dala, mivel kezdettől fogva messze a legnagyobb kereskedelmi potenciált hordozta. Az elég egyszerű szerkezet, amely a dinamikus gitárfutamokra és a bohókás-szarkasztikus szövegre épít, kifejezetten pozitív dallamot és a pompázatos refrénben atmoszférikus csúcspontot tartalmaz, amelyet Kiske irigylésre méltó módon énekel el. A középső részben ismét nem hiányoznak a bohókás „happy Helloween” hangok, amelyek miatt sokan még ma is „metalóvodának kicsiben” nevezik a zenekart. A himnikus refrén mintha csak a koncertközönség felpörgetésére készült volna, így nem meglepő, hogy ez a klasszikus általános népszerűségnek örvend a metalhadak körében.

A legjobb és legambiciózusabb alkotás mégis az album végén található, az epikus, több mint 13 perces, ultradrámai mestermű, a „Halloween”, amely talán még a legjobb szerzemény is, amit Hansen a Helloween tagjaként írt. Kifejezetten sötét hangulata, amely az első perctől az utolsóig uralkodik, éles kontrasztban áll a „Part 1” többi, jóval derűsebb anyagával, az élesre fent gitárharmóniák és a duplalábgép dübörgése pedig ezúttal kifejezetten brutális, és a „Walls Of Jericho” legütősebb darabjaira emlékeztet. Ez a hatalmas eposz mégis pozitívabb árnyalatokat ölt, amikor beszáll Kiske dallamos-pompás éneke, amely az egészet kifejezetten epikus vizekre viszi, és ezt a hagyományos angolszász ünnep, a „boszorkányok éjszakája” sötétebb és misztikusabb szemléletéről szóló titokzatos szöveg előadásával is eléri. A melodramatikus atmoszféra egyhamar nem csillapodik, a záró részig csak fokozódik, a középső rész vokális harmóniái pedig szellemkórusra emlékeztetnek.

A két gitáros komplex gitárvariációi szellemesen és intelligensen megoldottak, és még ma is lakomát jelentenek a gitárvirtuózok minden rajongójának, a ritmikai árnyalatok és az ütemváltások pedig az Iron Maiden legjobb teljesítményeinek szintjén vannak. A drámát tovább fokozó rövid narratív szakasz nagyon jól kijövő trükk, és fenséges kontrasztot teremt, amikor a sötétségbe mégis rövid időre besüt egy fénysugár. A melankolikus arpeggiók ezután szanaszét szállnak, a Helloween egyik legjobb dalának epikus jellegét pedig a diadalmas, ikonoklaszta refrén visszatérése zárja le. A „Follow The Sign” csendes lezárása, amelyben pentatonikus színezetű gitárskálák uralkodnak, sikeresen összeköti az első „Keeper” teljes koncepcióját, és hidat épít a következő albumhoz, ahol a várt epikus finálé található.

A „Keeper Of The Seven Keys” saga első része ugyan valamivel kevésbé vonzó, mint az egy évvel később megjelent, híresebb és szórakoztatóbb koncepciós folytatás, mégis a mai napig az európai power metal történetének egyik legjobb és legfontosabb albuma. A Helloweennek lenyűgöző átalakulás sikerült a homályos speed metalos lázadókból a dallamos metal nehézsúlyúivá, így nem volt meglepő, hogy sokan nemcsak az Iron Maidenhez kezdték hasonlítani őket, hanem egyenesen az „utódjuknak” kiáltották ki a zenekart. A Helloween azonban mindig is egészen más fából faragott, teuton banda maradt, amely – mint mondtuk – kifejezetten sajátos humorral és megközelítéssel gyúrta az epikus dallamokat, és ezt soha nem felejtette el. A diadalmas power metal receptet, amelyet a „Keeper Of The Seven Keys – Part 1”-en írtak meg, aztán többé-kevésbé sikeresen kissé átalakították és alkalmazták szinte az összes jövőbeli albumukon.

Felállás

Michael Kiske – ének
Kai Hansen – gitár
Michael Weikath – gitár
Markus Grosskopf – basszusgitár
Ingo Schwichtenberg – dob

Produkció

Tommy Hansen és Tommy Newton

Számlista

1. Initiation
2. I’m Alive
3. A Little Time
4. Twilight Of the Gods
5. A Tale That Wasn’t Right
6. Future World
7. Halloween
8. Follow the Sign

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik