Előadó: Clapton, Eric
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1980
A Just One Night tizennégy Eric Clapton-„ugrabugrálót” tartalmaz, amelyeket egy távoli, 1979. decemberi estén vettek fel a japán Budokan színházban. Bár maga az album nem Eric pályájának említésre méltó alkotói csúcsa (ami ilyen kíméletlen konkurencia mellett nem is meglepő), mégis történelmi jelentőségű és időnként lenyűgöző zenei dokumentum, amely egyebek mellett először mutatja meg a szerző néhány legnagyobb kereskedelmi sikerének színpadi arcát. Eric ebben a személyes jellegű problémákkal teli korszakban fokozatosan erősíti zenei megnyilvánulását, ami mindenképpen irigylésre méltó teljesítmény. Az az arculat, amely a hetvenes években többé-kevésbé ingatagnak tűnt, az évtized fordulóján ismét személyesebb vizekre evez, erősen a blues nagymestereinek kifejezésmódját követve, akiket Clapton annyira tisztelt és csodált. Bár néha úgy tűnik, hogy Eric ezt az elemet kissé túl is hangsúlyozza, zenéje csábereje így sem tagadható: gyakran szinte vigasztaló hangvételű blues-motívumokba csap át, amelyek a figyelmesebb fül számára a rendezett, domináns úriember álarca mögött megmutatják Clapton belső énjének bizonytalanságát.
Eric Claptonról aligha mondható el, hogy a Just One Else-szel új tájakat fedezne fel a végtelen zenei univerzumban, főleg a jóval hatalmasabb E. C. Was Here (RockLine-recenzió itt) és Rainbow Concert (recenzió itt) hagyatéka mellett, de végül is valószínűleg nem is ez volt a célja. Valójában a Just One Night először mutatja Claptont egy (túlságosan) rendezett, önmagával teljesen megbékélt képben, amely a következő évtizedben „úriemberségében” csak tovább fokozódik. Minden koncertkalandozásának közös nevezője persze továbbra is a blues, amelynek gyakran nonszalánsan tálalt hangulata a countryhatású számokat is uralja, mint a Tulsa Time és a Lay Down Sally. Mindkét dal most tipikusan claptonosan csordul túl az önazonos, megingathatatlanul makacs önmeggyőzéstől, amelyhez eddig Ericnél csak Clapton kékes oldalának érzéki értelmezéseiben szoktunk hozzá, ahol az album első felében a Worried Life Blues és az Early In The Morning uralkodik. Nyugalom és belső béke jellemzi az erősen elnyújtott Wonderful Tonightot, amely Otis Rush Double Trouble-jének kíméletlen zúzása, valamint a hihetetlen, finom humorral átitatott Blues Power mellett különös, szeszélyes jelleget ad az egész előadásnak. A legtöbb szimpátiát mindenképp a korábban említett Double Trouble aratja, ez a személyes vallomásos, patetikától mentes siratóének, amellyel Eric őszinte önkérdezésében minden egyes ember lelkét gondosan megérinti.
Clapton legnagyobb szerelme (Pattie Boyd után ennek egyszerűen Robert Johnsonnak kell lennie), egy újabb fenomenális „kékes” eposszal, a Rambling On My Minddal, a blues felbecsülhetetlen gyöngyszemével, amellyel Eric minden blueselőadó közül a leginkább azonosult, kellemes adag frissességet hoz. Ez Eric Clapton. Mindig az új zenei irányok nyomában, ismét meggyőz hihetetlen értelmezői érzékével. Ezúttal udvariasabb, barátságosabb formában játszva a Rambling On My Mind új dimenziókat kap, természetesen anélkül, hogy eredeti üzenetének bája csorbulna. A személyes érzelemkiöntés i-pontját a ravasz, ám a maga módján hasonlóan könyörtelen és közvetlen Cocaine teszi fel, amelynek kemény valóságát a tipikusan blues jellegű közöny, olykor már-már optimizmus parádéjában nagy stílusban a Further On Up The Road zárja le.
Felállás
Eric Clapton: gitár, ének
Henry Spinetti: dob
Chris Strainton: billentyűk
Albert Lee: gitár, ének
Dave Markee: basszusgitár
Produkció
Jon Astley
Számlista
Disk 1.
1.Tulsa Time
2.Early In The Morning
3.Lay Down Sally
4.Wonderful Tonight
5.If I Don’t Be There By Morning
6.Worried Life Blues
7.All Our Past Times
8.After Midnight
Disk 2.
1.Double Trouble
2.Setting Me Up
3.Blues Power
4.Rambling On My Mind
5.Cocaine
6.Further On Up The Road
Trajanje albuma: 83.57
