Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Judas Priest
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 1997
Játékidő: 58:13
Értékelés: 3/5
Komolyan sokkot kaptam, és teljesen kétségbeestem, amikor 1997-ben először meghallgattam ezt a lemezt. Az évek során azonban láthatóan megtanultam szeretettel hallgatni a metal extrémebb oldalát is, így ez a kritika az én részemről végre értelmet nyer, hiszen a „Jugulator”-ra már frusztráció nélkül nézek, nem a „Buhuhu, kár, hogy nincs már Halford!” stílusában.
A „Painkiller” (1990) megjelenése után hét évvel a Judas Priest extrémebben és agresszívebben csapott vissza, mint valaha. A „Painkiller” az új lemez brutalitása mellett egy ártatlan kismadár. Az „extrém” jelzőt általában a death vagy black metalra és a köztük lévő átmenetekre használjuk, de a Judas Priest esetében – ha visszatekintünk arra, mik voltak, és mivé lettek a „Jugulator”-ral – bizonyára nagyon is találó szó. Halford már nincs ott. A zenekarhoz a kanadai Tim „Ripper” Owens csatlakozott, aki erejével minden szakaszban földbe döngöli Halfordot. Ripper hangszíne nem olyan felismerhető, mint Rob Halfordé, és karizmatikus figurának sem akkora, mint Rob volt, de a srác rettenthetetlenül lerázta magáról az elődje hagyta hírneves örökség árnyékát. Tim a „Jugulator”-hoz Halford iránti minden megilletődöttség és tisztelet nélkül állt hozzá, és mindent a saját feje szerint énekelt fel. Extrémen, ahogy azt a Judas Priest elvárta tőle.
Ha a „Painkiller” néhány félhangos agresszióba hajló kitérőt tálalt, a „Jugulator”-ban ebből hatalmas mennyiség akad, a Priest ugyanis úgy harap, mint a megvadult pitbullok. Ha az alig egy órás hallgatás alatt nem robban szét a fejed, a végtelen rúgás- és ütészáporban biztosan teljesen kimerülve, kifacsarva rogysz majd a fotelod ölébe.
A címadó dalra gond nélkül rásüthetjük a progresszív jelzőt. Köztudott, hogy a Judas Priest mindig szívesen kísérletezett szabadon, és ez most sem volt másként. A címadó dal a ritmusszekció néhány legbonyolultabb futamát, masszív, élőn izzó riffelést, amely folyamatosan változtatja arcát a témák során, valamint Ripper fenomenális akrobatikáját tartalmazza, amellyel jelzi, hogy erősebb Halfordnál, különösen a középső és mélyebb hangfekvésekben, éles, tiszta sikolyaival pedig azonnal azt is tudatja, hogy azt csinál a hangjával, amihez kedve támad. Tim agresszív énekét a középső részekben még tovább fokozza a félhangos gitárriffelésen át tálalt sötét, komor hangulat, ami az egész lemezen végigvonuló dalokban rendkívüli atmoszférát teremt.
A Bloodstained fantasztikus, klasszikusan megírt főgitárriffet tartalmaz. A hasonló kaliberű Burn In Hell, Bullet Train, Death Row és Dead Meat dalokkal együtt K.K. és Glenn megvadult gitáros „shreddelésének” egyik sok lenyűgöző pillanata. Ezek a számok mind ördögien felhúzottak, élőn megbuzdultak, teljes erővel okádják a tüzet, és izgalmas kontrasztokat hordoznak a terrorizálóan elbrutalizált zaj és a még megmaradt dallamosság között. Az új ütőerő, amelyet a Judas Priest elért, pedig a zenekar történetének legrombolóbb pillanata. A dalok rendkívüli kontrasztja a dupla lábdob torpedózása és az éles gitárvágások között feszül. Tim végig alkalmazkodik, és specialitásainak változatos tárházát vonultatja fel. Ezek a dalok a robbanás és a megalkuvás nélküli detonálás pillanatai. Érdekes, hogy hosszú évek óta először a gitárpárbajok valahogy elveszítik elsőbbségüket a zenekar kifejezésmódjában. Minden a izzó riffek körül forog, a gitárszólók kifejezőerejét pedig Ripper is csökkenti nyers erejével, amellyel olyan meggyőzően elárasztja a hallgatót.
Drámaibb, atmoszférikusabb vonalú dalokat is találunk néhányat. Az első az Abductors, ahol Ripper különösen tetszik: hirtelen ugrál a legarrogánsabb, dühös mélyebb szakaszok és a teljesen tiszta, ultrahangos „sikolyok” között. Az egyik ilyen dal, ahol Ripper drámaérzéke különösen kiütközik, a Brain Dead. A lemez epikus és atmoszférikus csúcsa pedig kétségkívül a Cathedral Spires, ahol a refrénben többszólamú kórus csatlakozik az énekeshez, és Tim alapvonala remekül párbeszédet folytat vele. Ez a leghosszabb dal, amit a Judas Priest valaha írt, hiszen jó 9 percet tesz ki. A Cathedral Spires egyben az a szám, amelyben a Judas Priest a lemez legtöbb dallamát nyújtotta, és minden bizonnyal az fogja a legnagyobb sikerrel felkelteni a zenekar „Halford-korszakos” rajongóinak figyelmét. Nem feledkezhetek meg a Decapitate-ről sem, melynek címe szó szerint kedvesen hangzik: „levágni a fejet”. Ez a leglassabb szám, gördülő ritmussal, súlyos ütések lerakásával a dobfelszerelésen, és újra élőn felpörgetett, tömör gitárriffeléssel. A dal remek hangzásmélységet és teltséget kínál, érdekes énekes többszólamúsággal, amelyet szándékosan torzítottak hangeffektekkel, ezek pedig igazán életre keltenek egy félelmetes érzést a dalban. „You’ve lost your head sir!? Well, you will tomorrow!” Igazi horrordarab, tele „scary” gitáros „lickekkel”, szóval roppant érdekes alkotás a zenekar tollából.
A Judas Priest elérte a célját. Az eredmény ismét egy teljesen egyedi dimenziókat hordozó lemez, amelyet csak maga a zenekar tudna megismételni. A szövegek tele vannak dühvel, fájdalommal és csalódottsággal a kisember élete miatt, aki az ellenőrzés és felügyelet bűvkörébe burkolt jelenben él. Egy szikra fényt sem találni se a zenében, se a szövegekben. A lemez a könyörtelen valóság teljes támadása. A Judas Priest fantasztikusan összerakta az agresszív, félhangos gitáros hamvasztást, ami egyenesen a két szem közé csap, Ripper Owens magabiztos és változatos énekét, ami sokkal agresszívebb Halfordénál, és Scott Travis remek dobolását, amely a „Painkiller”-hez képest még „megnőtt”. Mint mindig. Rendkívül meggyőzően. Minden tényező erősíti a többit. Pusztítónak, ütősnek, a leghangosabbnak lenni: a „Jugulator”-on minden maximálisan felhúzott és a végső határokig felerősített. Mindig a saját útján. A Judas Priest a „Jugulator”-ral új rajongókat vonzott magához, főleg a thrash metal szerelmesei közül, a klasszikus Rob Halford-korszak megrögzött hívei viszont elhagyták őket. De ez utóbbi butaság. A „Jugulator” fantasztikus lemez, amely teli szívvel, őszintén ragyog küldetésében. A Judas Priest ismét azt tette, ami egész pályafutásukra jellemző volt. Lemezről lemezre fokozták a zajt, és a „Jugulator” a „Painkiller” óta a zenekar legdühösebb és legagresszívebb lemeze. Csupán egy a zenekar sok arcának sorában.
Felállás
Tim „Ripper” Owens – ének
Glenn Tipton – gitár
K.K. Downing – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dobok
Produkció
Glenn Tipton, K.K. Downing & Sean Lynch
Számlista
1. Jugulator
2. Blood Stained
3. Dead Meat
4. Death Row
5. Decapitate
6. Burn in Hell
7. Brain Dead
8. Abductors
9. Bullet Train
10. Cathedral Spires
Az album játékideje: 58:07
