Előadó: Joko Ono
Kiadó: ZARŠ Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 15:20
Értékelés: 3.8/5
Amikor először nyúltam a ljubljanai Joko Ono debütjéhez, be kell vallanom, a fejemben rengeteg elvárás kavargott, amelyek ezt a ljubljanai kvartettet azzal kötötték össze, amit évekkel ezelőtt éltem át a majdnem teljesen azonos felállású, de más énekessel készült provokatív, avantgárd bemutatkozó lemez, a Kokos Kokos Presenta hallgatása közben. Az a kivételes album frissességével, pszichotikus káoszával és a teljesen váratlan, „bunglovszki” meglepetéseivel és ismeretlenbe tett kirándulásaival odaszögezett a székhez. Azóta sok minden történt, de legfőképpen a zenekar nemet cserélt az énekesénél – nem műtétre gondolj, hanem arra, hogy a banda lemondott a maszkulin, kiszámíthatatlan Milan Jerkičról, a helyettes keresése közben pedig teljesen váratlanul rábukkant a vokálisan tapasztalatlan, de zenére annál éhesebb Živa Zidar Borjára. A fiatal hölgy, előzetes tapasztalat nélkül, egy fiúhármassal áll össze, akik 2001 óta, a KZSKA és az Extenzor szétesése után, bármilyen zenei irányzatnak való behódolás nélkül élnek együtt egy közös, univerzális párbeszédben, vagyis a teljes ihletettség és a végletekig csiszolt metrika és ritmus soktényezős zenei vitájában. Žiga Rangus gitározik, Žiga Kranjc basszusozik, a dobok mögött az ütős Igor Iskra ül, a mikrofonnál pedig ezúttal egy lány áll, aki sok mindenen túltesz abból, amit eddig hallottál.
A csaj ugyanis brutális hangszálpárral rendelkezik, amely a hét számnak – vagyis inkább a szövegeknek, amelyeket a mariburi punkköltő, a legendás Center za dehumanizacijo (CZD) lelke és teste, Bojan Tomažič társadalmilag elkötelezett, kritikusan megfent tollából olvashatunk – teljesen egyéni hangot és élt ad. A kémia a zenekari trió tagjai között sértetlen maradt, Živa pedig a barázdált, brutális vokáljával rögtön beleolvad az egészbe, már az Ena mozgalmas felvezetésénél, amelyen az Intimci első énekese érzékeny marad, a végleges forma azonban inkább Jello Biafra édes prédikációjához áll közel a multizsánerű, skizofrén punk szövőszékén, egy leheletnyi „bunglovszki” diskurzussal vagy épp a System Of A Down gyönyörű utóízével. Matej Gobec kifinomult produkciója nélkül a lemez könnyen töredezettebb és kevésbé kompakt lehetett volna, ezért itt elismerés illeti azt a férfit is, aki hozzájárult a Laibach lemezeinek hangzási erejéhez, a Fishbone, a Leeloojamais és a Hazard munkáihoz, most pedig drága idejét és energiáját a ljubljanai kiszámíthatatlanok fiatal csapatának szentelte. Az ütőerő teljes, a Joko Ono pedig a dobverők precízen adagolt, erős csapásaival a pergőn és a cintányérokon, Rangus meglehetősen egyformán szóló torzításával (nem rossz értelemben, de tény, hogy a srác elhagyta egykor bőven használt effektjei jókora részét), valamint Kranjc jól kiemelt, magas hangokba ugráló basszusával a folytatásban sem lankad. A garázsba költöző, tökéletesen izzadt punkvilágba tett első ugrás második kislemezét a rövid Hitreje, višje, močneje folytatja, amely antiglobalista módon, kegyetlenül számol le a globális élősködőkkel és a kapitalista oligarchákkal.
Az alapvető Joko Ono EP az időkeret miatt elmélyülésre és filozofálgatásra nem sok lehetőséget ad, néhány akkorddal a képességek maximumáig építi a szilárd hangfal téglasorait, a meglehetősen kompakt és nyers felvezetés után pedig jön az első vendégszereplés. Ezúttal Živa mellé a mikrofonnál az album egyik leglágyabb száma, a Daleč je raj során a Niet első torka, Borut Marolt csatlakozik. A ska ritmusú intró hamar brutálisabb párbeszéddé alakul Živa és Borut között, akik korrektül összeillenek, a Joko Ono pedig kevésbé szélsőségesen punkos oldalát is megmutatja. A folytatás ismét kiváló vendégeknél marad: a modernebb, metalosabb HC-jaj, a Moj Svet (ritmikailag a Deftones, a Korn és a Guano Apes származékos keverékére emlékeztet, a SOAD vagy a Scars On Broadway pedig egészen konkrétan érezhető benne) mikrofonját a Corkscrew-s Jaka Burger veszi át kifinomultan. Az album legkidolgozottabb száma sok szép irányt kínál, amelyekben a Joko Ono nemcsak hogy fejlődhetne, de a jövőben fejlődnie is kellene. Živa valóban szépen tud énekelni, lágyabb hangján, amelyet a remek Burger baljós, démoni suttogása kísér, a lemez első teljesen saját szerzeményében pedig tényleg megvan az a plusz, ami túlmutató értéket ad ennek a debütnek. Ezúttal a Joko Ono láthatóan más terveket szőtt, mert a dallamos feszültség után hamar újra a dehumanizált költészet zónájában vagyunk, a Globalisti pedig a gitárok, a basszus és a dobok spektrálisan kitárulkozó punkosságával dönti romba a kommercializáció templomait, a szinte motörheades ritmus- és dallamlökés pedig aztán valami mássá alakul. A Kri az elején úgy szól, mint a Korntól a Blind (valószínűleg a diszharmonikus gitár miatt), a Joko Ono azonban inkább a vérontást választja, a sajátjukét és a tiétekét, a brutalitás és a lágyabb, jóval édesebb vokálok édes keverékével. Az album második teljesen saját dala azt mutatja, hogy a Joko Ono, amikor eljut ahhoz a ritka zen-érzéshez, amelyben tökéletesen eggyé válik önmagával, átkozottul erős és alkotóképes zenekar. A bandának láthatóan átkozottul bejön Jaka Burger társasága is, hiszen az album mindkét legerősebb számát az ő jelenléte fűszerezi, és az a remek érzéke a hiányzó falathoz, amitől az étel tökéletes lehet. A Konec című számmal az album korrekten, konkrétan zárul, de az igazi kerekség és lezártság érzése nélkül.
A vég kezdet, a kezdet pedig sok purista, válogatós, a kommerszre és a behízelgő hangzásra teljesen rááhítozó elkényeztetett kölyök számára egyben a vége is annak a vágynak, hogy elmerüljön a domináns, szelídítetlen punk spektrális világában, annak szép alternatív árnyalataival. Én őszintén lelkes vagyok a Joko Ono miatt, mert egy olyan korban, amikor a szirupos szájtépés, a megtévesztés, a közönség popos szarral, cukorral és illúziókkal való átverése nem megengedhető, a punk csodálatos balzsam a forradalmi léleknek. A zenekar erős, a tagok között pedig acélos kötelék feszül, a tökéletes összhang és összetartozás kötelékeként. Ez érezhető, tapintható és főleg hallható, de igaz, hogy ennyi inkubációs idő és a lemez megszületése után talán valamivel többet vártam – több saját szöveget, több teljesen saját költészetet kölcsönvett szavak nélkül, amelyek ugyan ütősen és meggyőzően szólnak, de érezni, hogy valaki más írta őket. Épp ezért a Moj svet és a Kri győz meg igazán, a többi szám azonban a maga széttöredezettségében, szaggatottságában, ha őszinte vagyok, nem annyira. Az egésznek, ne értsetek félre, semmi sem hiányzik, csak egy kicsivel több saját vér a pucájában, a Joko Ono pedig mindennek ellenére jogosan sorolható már ma az antiglobalista garázsbandák legnemesebb zenészeinek élvonalába. Ezúttal ők maguk ragadták meg a punkos buzogányt, hogy leszámoljanak az igazságtalanság világával, engem pedig nagyon érdekel, merre visz majd az útjuk. Remélem, nem kell a kíváncsi kérdéseimre adandó válaszra annyit várni, mint a debütre, amely egyszersmind túl rövid is, az EP pedig nem fedi fel azokat az erősebb ütőkártyákat sem, amelyekről meg vagyok győződve, hogy a srácok és a lány még rejtegetnek a tarsolyukban.
Felállás
Žiga Kranjc – basszus
Žiga Rangus – gitár
Igor Iskra – dob, háttérének
Živa Zidar Borja – ének
Vendégzenészek:
Borut Marolt & Jaka Burger – háttérének
Produkció
Matej Gobec
Számlista
1. Ena
2. Višje, hitreje, močneje
3. Daleč je raj (feat. Borut Marolt)
4. Moj svet (feat. Jaka Burger)
5. Globalisti
6. Kri (feat. Jaka Burger)
7. Konec
