Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 2010. 10. 05.
Produkció: Mike Fraser & Joe Satriani
Az album hossza: 53.12 perc
Műfaj: Instrumental Rock / Art Rock
Értékelés: 8.5 / 10
Mit mondhat még a modern gitárrock megalapozója, az egyedülálló Joe Satriani? Az új stúdióalbum, amelynek címe futólag a Dream Theater legutóbbi lemezére emlékeztet, csakhogy ők hattyúk helyett fekete felhőkről beszélnek, összesen a tizenharmadik a sorban. Ennyi év alatt úgy megszoktuk Satriani megközelítését, mintha a levegőt szívnánk, vagy (tetszőleges számú alkalommal) naponta felkeresnénk a vécét. Az albumok valahogy magától értetődő tettekké váltak, amelyeknek tartalmát előre meg lehetett határozni. A hűséges zenei fanatikusok, jórészt zenetanárok szilárd magja már rég kialakult, és Joe-tól ma már nem várható különösebb zenei forradalom.
Ennek ellenére a gitármester gondoskodik arról, hogy az amúgy is zsúfolt hétköznapjai véletlenül se maradjanak üresek. Talán már kitaláltad, de a remek rockbandára, a Chickenfootra gondolok. Éppen az, hogy Joe beépült a Chickenfootba, hatott a legpozitívabban arra, hogy a „Black Swans And Wormhole Wizards” némileg más album lett.
Meleg, élő és koherens hangzású, ahogy csak kevés Joe-lemez a „Flying In A Blue Dream” és/vagy a „The Extremist” után. Miért? Joe ezúttal olyan zenészeket gyűjtött maga köré, mint Satch régi dobosa, Jeff Campitelli és a basszusgitáros Allen Whitman. Mindketten a koncertturnék szerves részei, Satch a kisujjában tudja őket. Campitelli ráadásul Satch bevált stúdiós állandó embere. Satch még valami fontosat tett: megengedte az egójának, hogy bizonyos számokban a billentyűs munkát másra bízza. Mindez talán teljesen hétköznapinak hatna, ha az a zenész nem Mike Keneallynek hívnák. Keneally kiváló muzsikus, aki annak idején Frank Zappa csapatában, valamint Zappa tanítványa, Steve Vai mellett is a billentyűk mögött ült. Ezúttal még egy süket-néma „hallgató” is azonnal megmondja, hogy bizonyos billentyűs szólamokhoz még Satriani is túl „balkezes”!
A koherencia érzése erős, és úgy hat, mintha az album élőben készült volna a stúdióban, ahol az egész kvartett jelen van, egyszerre rákötve a keverőpult csatornáira és az áramforrásra. Ami az érzelmek felidézését illeti Satriani gitárnyelvének „prédikációján” keresztül, ezúttal könnyebben, súlyosabban és szilárdabban kitarthatunk az álláspontunk mellett, és alkudozhatunk azokon az elfogadható érveken, amelyeket Satriani mostani, újonnan megalkotott szólamainak expresszionizmusa felsorakoztat.
Satriani gitárja hangzásban ezúttal úgy illeszkedik a hangszeres kíséret csontvázába, hogy nincs benne semmi nagyképűség, törekvés arra, hogy a kifejezés abszolút középpontjában álljon, vagy a figyelemre vadásszon. Bár a gitáros „prédikáció” súlypontja még mindig a frázisokban és a szólókalandokban rejlik – ennek így kell lennie, különben odalenne Satriani egész bája –, most az egyes építőelemek sokkal magasabb fokú hangszeres egysége érződik. Már az is, ahogy kiválóan kiemelik a basszus meleg zúgását, amelynek hangkollázsába ravaszul belebújik Satriani gitáros kanyargása, élénken, dinamikusan, mozgalmasan barátkozik a két hangszer párbeszédében, mint két piaci asszony, akik egész életükben túl jól ismerték egymást.
Satriani az új anyag megaranzsálásában is gondoskodott néhány megrázó kitérőről, ami kellemes meglepetés. Az álmos bluesvalcer, a Littleworth Lane egy ilyen. Bár Satriani nem blueságitáros, és ebben a számban is „túl jó” (túl pontos) marad, a helyzetet különösen ebben a pontban Keneally menti meg a Hammond-hangzásával, a szám pedig összességében sikerült trükként hat. Közvetlenül utána Satriani újonnan felfedezett szabadgondolkodása lep meg a The Golden Roommal, ahol a „Satriani-rock” hangzása atmoszferikusan rendkívül kellemes módon találkozik a hindu dallamvilággal. Persze a kulcs megint az, hogy a szikrázó Keneally ott van az albumon! A szám tele van váratlan fordulatokkal, amelyeket Satriani mennyei szólózása, a ütőhangszerek természetes hangzása, valamint a gitárriff és a billentyűfüggöny masszív palástja teremt. Satrianitól váratlan kitérő ez, amely Vai kollégánál amúgy természetes, Joe-nál viszont rendkívül üdvözlendő, mert tulajdonképpen ez hat a legmeggyőzőbben az albumon, ugyanakkor Satriani hitelesen nyit vele új kreatív területeket a jövőbeli zenéléshez. Alig kap levegőt az ember, jön is a Two Sides To Every Story, ahol Satriani szigorúan jazzvizekre evez, és tovább használja ki Keneally kézügyességét, amelyre az elhunyt Joe Zawinul (Weather Report) is azonnal irigykedett volna. Az intenzív eseményeket egy pillanatra a könnyedebb, a fület megszálló Wormhole Wizards oldja, aztán Satriani még egyszer elindul az álmok birodalmába és (nem hazudok!) a pszichedelikus-cerebrális erotikába a Wind In The Trees-ben. Éppen ebben a számban érződik különösen a hangszerek közötti kivételes koherencia, amelyet ezúttal a produkció ért el, a hangulat zömét pedig megint Keneally billentyűi teremtik meg. Újabb abszolút kitérő, amelyre Satrianinak ezúttal égető szüksége volt, hogy kiszellőztesse, és bizonyos mértékig megtagadja a stúdióbeli, szinte közmondásos kiszámíthatóságát. Ez a spontaneitás sikeres érzetének és a hangulat fokozatos, frázisról frázisra épülő növekedésének pontja. Satriani tehát a kiszámíthatatlanság elemét adta az albumhoz, ami tőle nem éppen mindennapi húzás.
Persze van néhány szám, amely tetőtől talpig tipikus „Satriani-stikli”. Nélkülük nem megy, és jól is van ez így. Kell, hogy legyenek. A nyitó Premonition enyhén csibészes hangsúlyával nem rejti véka alá Satriani jó kedélyét és a bolondos humor iránti érzékét. Hasonló vibrációt áraszt, csak komolyabb és bizonyos mértékig már ünnepélyes módon az album záródala, a God Is Crying, amely remekül zárja le ezt a kifejezésben rendkívül gazdag és mozgalmas lemezt. A Dream Song klasszikus Satriani-féle gitáros rockballada, amely ízlésesen fűzi egymás után az új hangulatokat, és hálásan egyensúlyozza ki a Premonitionnel kezdődő roham után. A Pyrrhic Victoria is ebbe a tipikus „Satchafunkilus”-karizmába tartozik, bár ezt mindenképpen gazdagítják és megmozgatják Keneally szellemes szólamai. Itt van még a felpörgetett Light Years Away, amely a vezető gitárfrázisban valami mélyen rejlő módon áll a legközelebb ahhoz a rockos felpörgetettséghez, amit Satriani a Chickenfoottal csinál.
Mondhatjuk, hogy Satriani „prédikációja” új dimenziót kapott az új albummal. Nem az alkotói teljesítmény forradalmisága értelmében, hanem abban, hogy Satriani – főként a Chickenfoottal való együttműködésnek köszönhetően – újra felfedezte a „zenekar” varázsszót, így az új album produkciós és kifejezésbeli szempontból valóban a legerősebb és leginkább meggyőző a legutóbbi stúdiókiadványok sorában ettől a rutinos zenei virtuóztól, úttörőtől és látnoktól. Mivel az új album egy adag kiszámíthatatlanságot és merész kísérletezést hordoz, amely időnként a vezető szerepet a billentyűsöknek is átengedi, olyan lemez, amelyhez több időre lesz szükséged, hogy a bőröd alá másszon. Ez a megállapítás viszont csak megerősíti azt az újonnan felfedezett lédússágot és frissességet, amellyel Satriani az új albummal mozog, és amelyben a zenész láthatóan több mint kiválóan érzi magát. Reméljük, hogy a jövőben a varázsszó érintése, a kísérletezés még tovább mélyíti és bővíti majd a kifejezésmódját. A „Black Swans And Wormhole Wizards” ezt gazdagon meghálálta neki.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Premonition (3:53)
2. Dream Song (4:49)
3. Pyrrhic Victoria (5:09)
4. Light Years Away (6:11)
5. Solitude (0:58)
6. Littleworth Lane (3:46)
7. The Golden Room (5:20)
8. Two Sides to Every Story (4:10)
9. Wormhole Wizards (6:27)
10. Wind in the Trees (7:43)
11. God is Crying (4:53)
Felállás:
Joe Satriani – gitár, basszusgitár, billentyűk
Allen Whitman – basszusgitár
Mike Keneally – billentyűk
Jeff Campitelli – dob, ütőhangszerek
