Előadó: Turner, Joe Lynn
Kiadó: MTM Records
Megjelenés: 2003
Értékelés: 3.5/5
Az engedetlen vén kandúr, Joe Lynn Turner ismét a jól bevált receptjéhez nyúlt. Maradt a saját terepén, ahol természetesen a legerősebb és a legmagabiztosabb. Így született egy lemez, amely stílusában a Deep Purple-höz, a Whitesnake-hez és a Rainbow-hoz áll a legközelebb, persze azzal a legfontosabb fűszerrel megfejelve, amelytől mérföldekről felismerhető az egyedi hangzás. Egy csipet és az utolsó simítás, amely nélkül egyetlen szólóalbumát sem tudnánk elképzelni! Önmaga. Vagy másképp mondva: a sajátos, rozsdás bőrhangja. Az új album ezért pontosan azt hozza, amit a rajongók csak kívánhatnak, és amit a címe is ígér.
Joe Lynn különleges „session” zenészekből álló, színes társaságot gyűjtött maga köré, akik közül kétségkívül Al Pitrelli neve emelkedik ki. Al a múltban olyan formációkkal dolgozott együtt, mint a Savatage, az Asia és Alice Cooper, vagyis olyan „session” gitáros, aki teljes átéléssel eljátssza gyakorlatilag bármit, ami az eszedbe jut. A gitárriffek nagy részét Al Pitrelli szállította, néhány szóló is az övé. A Savatage-rajongók számára újabb izgalmas hír, hogy a nyitó In Cold Blood szólóját nem más tolja le, mint a Savatage fő „baltása”, Chris Caffery. A szóló ugyan rövid, de megvannak benne azok az acélos, magasan szárnyaló, éles gitáros „lickek” a húrok mentén, amelyekkel gyakorlatilag minden Chris-szólót megbolondítanak.
A basszusvonal az egész albumon kellemesen groove-ol. A gitárok hangosabbak és kicsit előrébb tolták őket a produkcióban ahhoz képest, amit Joe Lynn és Glenn Hughes közösen letett az asztalra a Hughes Turner Project „II.” (2003) lemezén. A gitárokhoz folyékonyan csatlakoznak a Hammond-vonalak, és együtt izgalmas, teli hangfalat építenek. A dobok néhány erőteljes „snare drum” lövést szervíroznak, ezek leginkább a középtempós dalokban, például az Excess, a Cryin’ Out Loud, a Dirty Deal és a szenvedélyes Jump Start esetében tűnnek ki.
Persze a felsoroltak egyike sem szólna ilyen meggyőzően a legfontosabb tényező nélkül. Az énekes erőteljes, sokszínű „sikolyainak” kitörései – isten hozott itthon! Joe éneke természetesen megint teljesen átélt, végig, bőrön át a csontokig. A sajátos hang a történések középpontjába kerül, és felismerhetősége hatalmas kontrasztot visz a dalokba. A Love Don’t Live Here bluesos klaviszínnel nyílik és zárul. Ez az a ballada, amelyben az énekes a hangszínét finoman alakítva különösen közel kerül a hallgatóhoz. Pillanatokra gyengéden érzéki és visszafogottabb, aztán hirtelen teljes erővel robban. A bluesos kitérőket a Blood Fire-ben is érezni. A hangulat nagyobb lendületet vesz az Excess című dalban. Ez több különböző motívumra épül, amelyek folyékonyan áramlanak egymásba. Ehhez ismét az énekes teljes erőbedobású hozzáállása társul, valamint néhány rövid, de lenyűgöző gitárszóló, amelyek kivitelezése és elhelyezése a kiszámíthatatlanság szellőjét lengeti át a dalon. A Let’s Go és a Drivin’ With My Eyes Closed a lemez gyorsabb pillanatai! Minden dal kompakt, lekerekített egység, mégis a lemez egésze számos különböző hangulatot kínál.
Az Excess mellett még két hangulati csúcspontot kell kiemelnem. Az első megint egy érzékenyebb dal, a Cryin’ Out Loud. A fő ütős riffmotívum és a dal „beatje” a korai Whitesnake-hez és a Deep Purple Mk. III-as időszakához húz szoros párhuzamot. Utána a Fantasize következik, amelynek hangulati csúcsa a gyönyörű, melankolikus refrén. A dal alapját folyékonyan nyitott ritmikus drive adja, amelyet az Alcatrazzra emlékeztető gitárriff fed be. Az igazi rock uralmának régi szép idejében ezt a dalt kétségkívül hit „singlének” választották volna. Magas hangulat szorult bele, ugyanakkor igazi rockerszám, amelynél nem fogsz tudni nyugodtan egy helyben állni. A fülnek roppant inváziós szerzemény, mert azonnal a bőröd alá kúszik. A Hit The Switch közelít ahhoz, amit manapság Ő Excellenciája, R.J. Dio csinál (a „Magica” korszaktól napjainkig). Ez a párhuzam a Reprise-ban még markánsabb. Ez az album rövid záródala, amelyben a Hit The Switch fő riffje megismétlődik, miközben keresztül-kasul átszövi egy lenyűgöző gitárszóló. A Reprise fő riffjét lassabb tempó viszi, ezért a hangzása még masszívabb.
A „JLT” Turner rendkívüli munka- és alkotókedvét igazolja, amely tényleg a végletekig fel van tekerve. A pasi 2003 szeptemberében kiadott G. Hughes-zal egy új HTP-lemezt, énekelt néhány dalon Kotzen új Brazen Abbot albumán, és úgy tűnik, a kreatív energiája egyszerűen sosem fogy el. A „JLT” olyan lemez, amelyen a „feeling” abszolút uralkodik, és felülmúlja a zenei percepció algebrai módszereit! A 100%-os hard rock hűséges esküdt hívei! Ennek a lemeznek a hallgatásához is jó spin effektet kívánok!
Felállás
Joe Lynn Turner – ének
Vendégzenészek:
Al Pitrelli – gitár
Chris Marksbury – gitár
Joe Bonamassa – gitár
Karl Cochran – gitár
Chris Caffery – gitár
Greg Smith – basszusgitár
Eric Czar – basszusgitár
John Boniovani – basszusgitár
Bob Held – basszusgitár
John O’Reilly – dob
Carmine Giglio – billentyűk
Lloyd Landsman – billentyűk
John Mangini – billentyűk
Paul Morris – billentyűk
Produkció
Bob Held & Joe Lynn Turner
Számlista
01. In Cold Blood
02. Jump Start
03. Dirty Deal
04. Love Don’t Live Here
05. Excess
06. Let’s Go
07. Cryin’ Out Loud
08. Lie
09. Fantasize
10. Blood Fire
11. Drivin’ With My Eyes Closed
12. Hit The Switch
13. Reprise
