Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 34:26
Értékelés: 4.5/5
1986-ot írtunk, amikor a legendás zeneszerző, producer, gitáros, énekes, társadalmi szatirikus és rendező, Frank Zappa az amerikai szenátorok felett aratott nagy visszhangot kiváltó győzelme után az ún. zenei pornóháborúkban, belefáradva a politikusokkal és a lassú felfogású papokkal vívott szüntelen csatákba, felvett egy instrumentális albumot „Jazz From Hell” címmel. Egyetlen kompozíció kivételével, amelyet zenekarral, élőben rögzítettek, az egész lemezt stúdióban játszotta fel a Sinklavier DMS-en, ezen a különleges elektronikus billentyűs hangszeren, vagyis digitális szintetizátoron, amellyel egy egész zenekar ritmusát és hangzását szimulálni tudta. Néhány korábbi albumon már játszadozott vele, például a „Meets the Mothers of Prevention” (1985) és a „Francesco Zappa” (1984) lemezen, utóbbit szintén teljes egészében szinklavíron játszották fel, a „Jazz From Hell” esetében azonban Frank különösen irigylésre méltó szintre jutott az elektronikus-szimfonikus mintákkal végzett szellemes improvizálásban, ami ma valószínűleg a legjobban az avantgárd jazz minden rajongóját lenyűgözi. Manapság ezt már nehéz elhinni, főleg ha belegondolunk Frank örök lázadó hírnevébe a hagyományos zenei normákkal és a hatalmas zeneipar ellen, de a „Jazz From Hell” megjelenése után megkapta az év legjobb instrumentális albumának járó rangos Grammy-díjat, ami mindenképp egyedülálló esemény volt ennek a zseniális zenésznek a pályáján, aki egyébként mindig fütyült mindenféle díjra.
Valójában valószínűleg egyfajta jelképes életműdíjról is szó volt a még nem teljesen megromlott zeneipar részéről, ami a legkevesebb volt, amit ez a felejthetetlen, páratlan művész-zenész megérdemelt élete utolsó éveiben. Három évvel később, a nyolcvanas évek végén, nem sokkal a „Broadway The Hardway” (1988) megjelenése után Franknél prosztatarákot diagnosztizáltak, ő pedig főleg filozófiai okokból élete végéig elutasított minden műtéti beavatkozást. Egyre kevesebb ideje maradt új zenei vállalkozásokra, ezért a végsőkig a lehető legaktívabb és legtermékenyebb maradt, anélkül hogy a alattomos betegség előrehaladásával törődött volna.
Élete utolsó éveiben Frank zenéje egyre kifinomultabbá vált, ami a „Jazz From Hell” lemezen még akkor is hallatszik, amikor ez az univerzális zenész és zeneszerző-zseni teljesen szabad improvizációs formákba bocsátkozik, ahol semmilyen „fizikai” törvényszerűség nem uralkodik. A Sinklavier hangzását ugyanis elektronikus, ám finoman lágy hangmintái jellemzik, így a „Jazz From Hell” egyes kompozíciói a legkáoszosabb pillanatokban is rendkívül szórakoztatóan szólnak, amikor szándékosan összeomlik a „feje-farka” szerkezet minden kísérlete, és beköszönt a teljes polifónia, sőt a teljes kakofónia, amelyre Frank nagy zenei példaképe, az avantgárd zeneszerző Edgar Varese is büszke lett volna. Persze ez megint ízlés kérdése, és kizárólag igényes zenehallgatóknak való, ami egyébként Frank életművének oroszlánrészére is igaz.
A lemez dalai közül a legtöbb dallamos tartalmat a nyitó „Night School” hordozza, amelyhez videót is forgattak: finom zenekari hangszerelés és rendkívül összetett ritmikai variációk jellemzik szokatlan ütemekkel. A dal címe valószínűleg az ABC amerikai tévéadón futó, azonos című esti műsorból származik, amelyben Frank többször is feltűnt. A jellegzetes zappai humor ezúttal az egyes hangszerelésekben és ritmikai megoldásokban, valamint a dalcímekben rejtőzik. A „The Beltway Bandits” címe és alapját adó hangszerelése, amely valamilyen pszichedelikus-klausztrofób rajzfilm zenei hátterére emlékeztet, ahol például a Pink Panter egy hosszú orrú hentesfiú, Franc elől menekül egy óriási késsel, csak Zappának juthatott eszébe.
A „While You Were Art II” tele van kakofón ritmikai mintákkal, amelyek folyton becsúsznak az egyes hangszerelések közé, és végig gondoskodnak a kompozíció rendkívül kaotikus természetéről, amely instrumentális volta ellenére a nyugati világ lelkiállapotáról és pszichéjéről sokkal többet mond, mint sok szöveges alkotás. A központi hangszerelést Zappa a „Shut Up ‘N Play Yer Guitar” (1981) albumon szereplő „While You Were Out” átirata nyomán dolgozta át. A címadó dal rejtélyes improvizációival, amelyekből nem hiányoznak a szétszórt ritmusok és a nyerítő basszusminták sokasága, tökéletes ambient kikapcsolódás a valóságból és igazi alámerülés a pokol mélyére, ahol az ördögök a maguk jazzvízióját játsszák, úgyhogy a kompozíció címe nagyon is jól van megválasztva.
Frank nem állhatta meg, hogy ne csempésszen az albumra legalább egy csipetnyit sajátos vásári humorából, ami a „G-Spot Tornado” címét és ritmikai felépítését illeti, amely kaotikus természetével és hebehurgya kakofóniájával tényleg valamiféle orgazmikus tornádóra emlékeztet, „ágyhangokkal” együtt. Ez az a dal, amelyről Frank egyszer azt nyilatkozta, hogy lehetetlen, hogy az emberek valaha fizikailag eljátsszák, kísérőzenekarának, az Ensemble Modernnek azonban később mégis sikerült, ami hallható a „The Yellow Shark” (1993) koncertalbumon.
A kissé komor hangulatú „Damp Ankles” a kakofón ritmikai produkció és a pszichedelikus színezetű improvizációk újabb győzelme. A „St. Etienne” lényegében „kivonat” a „Drowning Witch” klasszikusból, amelyet 1982-ben vettek fel élőben Frank zenekarának franciaországi Saint-Etienne-i fellépésén, és kiváló gitárimprovizációt tartalmaz a legendás zeneszerző előadásában, miközben a ritmusgitárokon Steve Vai és Ray White tart neki társaságot. Az album legőrültebb alkotása pedig kétségkívül a nagy finálé, a „Massagio Galore”, ahol őrült effektek áradata uralkodik, Frank hangbéli fintorai pedig az egyes, digitálisan tömörített elektronikus textúrák között hallhatók.
Nagyon nehéz, valójában lehetetlen kiválasztani a legjobb instrumentális albumot Frank Zappa elképesztően sokszínű és termékeny pályáján, a „Jazz From Hell” azonban elsősorban azért kapott kultstátuszt, mert egyetlen ember játszott rajta olyan kompozíciókat, amelyekkel számos zenekar is komoly gondba kerülne. Egyben ez volt az utolsó olyan albuma, amelyet – a „St. Etienne” kivételével – stúdióban vettek fel, és még életében megjelent. Az amerikai (főleg republikánus) szenátorok pedig nem lettek volna azok, akik, ha a „Jazz From Hell” lemezt instrumentális volta ellenére nem minősítették volna pornográfnak, és nem akadályozták volna folyamatosan a terjesztését az egész Egyesült Államokban.
Felállás
Frank Zappa – Sinklavier, billentyűs hangszerek, gitár („St. Etienne”), produkció
Ed Mann – ütőhangszerek a „St. Etienne” dalban
Tommy Mars – billentyűs hangszerek a „St. Etienne” dalban
Bobby Martin – billentyűs hangszerek, szaxofon a „St. Etienne” dalban
Scott Thunes – basszusgitár, billentyűs hangszerek a „St. Etienne” dalban
Steve Vai – ritmusgitár a „St. Etienne” dalban
Chad Wackerman – dob a „St. Etienne” dalban
Ray White – ritmusgitár a „St. Etienne” dalban
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. Night School
2. The Beltway Bandits
3. While You Were Art II
4. Jazz From Hell
5. G-Spot Tornado
6. Damp Ankles
7. St. Etienne
8. Massagio Galore
