Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Cerkno / Stari plac / Szlovénia
A koncert dátuma: 2018.05.18.
Nézőszám: 350
Jegyár: 39,00€ (mindhárom napra)
Aztán elérkezett a hagyományos Jazz Cerkno fesztivál idei, 23. kiadásának második napja. Ismét három rendkívül izgalmas előadóval, akik a második nap programját képviselték. És ismét este fél nyolc volt az az időpont, amikor Cerknóban megszólal a jazz. Előtte viszont az esős, fülledt, de egyáltalán nem unalmas napot elég mozgalmasan töltöttük. Többek között egy adrenalindús mászással a Cerkno környéki hegyvidék Kojca nevű csúcsára (1301 m tszf.), egy kissé elborult társ kíséretében, aki mindenféle túrafelszerelés nélkül vágott neki a hegynek, majd egy utólagos „méregtelenítő” programmal, amelynek keretében alaposan végigteszteltük a Bar Gabrijel italkínálatát.
Elsőként a japán Kaze lett volna műsoron, ők azonban fél nyolcra, amikor a program elindult, még mindig a Bécsből induló „rakétasebességű” expedíciójukat pihenték ki (erről később bővebben). Szerencsére a helyszínen és a szervező keze ügyében már ott volt négy zenész, mégpedig a szlovén Zlatko Kaučič (dob, ütőhangszerek), a brit Evan Parker (fúvósok), a francia Joëlle Léandre (nagybőgő) és a spanyol Agustí Fernández (zongora), „röviden” Kaučič / Parker / Léandre / Fernández. Zlatkónak Cerknóban nincsenek titkai. A rendkívüli zenei látnok már réges-régen a hely szerves része lett, és a jazz itteni felvirágzása az évek során így vagy úgy összefonódott a nevével. Eddigi munkássága alapján azon zenészek egyike, akik a maguk módján meghatározzák magát a fesztivált, sőt Cerkno egész jazzes lüktetését. Idén május elején láttuk őt szólóban a Bar Gabrijelben, ezúttal viszont teljesen új helyzet állt elő. A kvartett tagjai nagyon jól ismerik egymást, hiszen korábban már dolgoztak együtt. Léandre egyszer már fellépett a fesztiválon (2009-ben), sőt egy önálló szólóesten is játszott a cerknói zeneiskolában.
A tagok pillanatok alatt első osztályú bizonyítékát adták annak, miért is kerültek össze egy színpadon. Elképesztő kémia működik köztük. Free jazz-elvek, kísérletezés és avantgárd kalandvágy játékuk minden mozzanatában. Kötelező szemkontaktusok, időnként kifejezetten hangsúlyos, ösztönös reakciók az egyes zenészek zenei megmozdulásaira. Rendkívül nehéz olvasmány ez, amelyet azonban jócskán fellazít a kísérletező, szellemes felfedezőkedv. Kaučič ezúttal félretette a hangmanipulációt, amelyet szólófellépésein előszeretettel bevet, ettől azonban egy cseppet sem volt kevesebb dolga: a legkülönfélébb ütőeszközökkel nemcsak a dobbőrökből, hanem a dobszerelése teljes vázából is hangokat csalt elő. Olykor a verőket is félretette, és puszta kézzel ütötte a dobokat. A négy építőelem finom, mégis hihetetlenül összeillő szólamai első hallásra mind a maguk útját járják, egymástól teljesen függetlenül. Valójában azonban elképesztően harmonikus és összehangolt kémiáról van szó, amely alig fér bele a zene racionális és logikus empirizmusának keretei közé – bár persze belefér. Mindenekelőtt a ritmusszekció, vagyis ahogy a rendkívül csiszolt technikájú és zeneileg ösztönös Joelle bámulatos ügyességgel tölti ki Kaučič mozgalmas ritmusait, teremtette meg a tökéletes alapot a fúvósok és a zongora közötti párbeszédhez. Leandre mindenütt jelenvalósága hihetetlen. Jobb kezében végig ott a vonó, amellyel a nagybőgőn kíséri az egyes motívumokat, és az ilyen hangoknak szinte egy zenei mantra jelentését kölcsönzi. Kivételes karizma a zenei szabadságvágyban. Négy rendkívül összeillő zenész briliáns és mindenkit lenyűgöző produkciója, akik éppen a határtalan zenei rendhagyósággal igazolják ezt a rejtélyes összhangot és egyetértést. Minden építőelem egymásba fonódva, egymással kifejezésben együtt létezik, mégpedig úgy, hogy az így megteremtett hangtájban gyönyörű egyensúly és igazi hangzásbeli kontraszt alakul ki. Még azokban a szakaszokban is, amikor a szólamok megfeszülnek, és mondjuk Fernandez viharos erővel robban be, szinte istenkáromlóan gyors hangsortüzet zúdítva a zongorából, a másik három építőelem rendkívül biztosan tartja a vezérfonalat és a fókuszt ebben a zenei rendhagyóságban. A kihívást jelentő zenei édesség hihetetlenül békés együttélése, amit csak az avantgárd megoldásokkal kacérkodó jazz tud nyújtani.
Aztán megérkezett a japán–francia Kaze kvartett is, amelyet a karizmatikus és rendkívül termékeny, hatvanéves jazzmuzsikus és zongorista, Satoko Fujii vezet. A csapatban jóban-rosszban társa, Natsuki Tamura trombitál mellette, valamint két francia zenész, a dobos Peter Orins és a trombitás Christian Pruvost, akik egyébként az Impressions és a Muzzix zenekarokból is ismerik egymást. Vagyis két trombita, zongora és dob. Teljesen szokatlan felállás, ahogy szokatlan a zenekar zenéje is. A nyitócsapattal szemben a Kaze inkább a kézzelfogható motivikus anyagra épít, bár a free jazz felé tett kitérők is érzékelhetők, hiszen a Kaze is el-elúszik a motivikus sémák teljes szétzúzásának határáig, a hangkép építőelemeinek szabad szellemű, kötetlenül egymásba fonódó improvizációi felé. A motívumok talán kézzelfoghatóbbak, a hosszú kompozíciókban azonban persze úgy fejlődnek, hogy semmiképp sem tudod megjósolni, merre fog továbbúszni a kvartett egy adott motívumban. A spontaneitás így végig jelen volt. Ugyanakkor a Kaze nagyon muzikális is tud lenni. A zongora tartja a motívumot, a dob a ritmust, a dinamikáról pedig mindezek fölött a gyakran harmonizált két trombita gondoskodik. Satoko Fujii improvizációit és kísérletezését hihetetlen stiláris színesség is kiegészíti. A neoklasszicizmustól a világzenéig. Elképesztő, ahogy beleéli magát az adott hangulatokba, amelyekben hol féktelen szétszórtságban hullámzik, hol nyugodt, szelíd lágyságban és derűben, amivel teljesen lecsillapítja az improvizációs kiruccanások háborgó hullámait. És ezt folyamatosan csinálja. Satoko a kvarteten belül önálló entitásként működik, és valójában ő maga diktálja zenei kifejezőerejével az adott kompozíció fejlődését, valamint az improvizáció eszközeinek és fogásainak használatát. Bár elsőre talán nem tűnik fel, a Kaze zenéjében rengeteg filigrán részlet és finom esztétikai megoldás rejlik. A három férfi rendkívül ügyesen követi a zenésznőt minden mozdulatában, így a Kaze egészében egy hihetetlenül színes, több műfaji paletta egymásba olvadásából és összefonódásából szőtt zenei huncutság entitásaként mutatkozik be. Az avantgárd kalandvágy határáig mennek, de soha nem a rendhagyóság végleteivel és „zenei bizarrságok” kirohanásaival szólítják meg a hallgatót. Rendkívüli, egyszóval. A trombiták mindenütt jelenvalósága és a kompozíciók könnyedsége valahonnan messziről ugyan felidézi Miles Davis úttörő munkásságának nyughatatlan szellemét, itt azonban csak valamiféle rokon energetikai rezgésről van szó, főleg ha figyeled, hogyan kapcsolódnak be a zenészek a szólókba, és hogyan készítik elő előtte egymásnak a megfelelő teret a tökéletes improvizációs manőverhez. A trombitákon is rengeteg szokatlan hangszínezés szólalt meg, amelyek folyamatosan meglepték és ötletesen szórakoztatták a közönséget. Satoko Fujii a zongora húrjait is kihasználja, amelyekből mindenféle kellékek segítségével további szokatlan hangok sokaságát csalja elő, amire a laikus hallgató zongorajátéknál legtöbbször nem is számít. Satoko Fujii időt szakított arra, hogy elmesélje a közönségnek a Krakkóból Cerkno felé tartó utat, amikor a Kaze kis híján Lengyelországban ragadt, mivel elmaradt a lefoglalt repülőjáratuk. Így béreltek egy autót Bécsig, Bécsbe pedig Európa másik végéből megérkezett értük a fesztivál gondos és önfeláldozó főnöke, Simon, aki egyre inkább Boštjan Cvek jogos utódjává válik, és szerencsésen „átdeportálta” a csapatot Cerknóba. A japán zenésznő elmondta, hogy a zenekar rendkívül megtisztelve érzi magát, amiért Szlovéniában játszhat, és élvezheti hazánk egy kis szegletének szépségeit. Satoko Fujii másnap, vagyis a fesztivál harmadik napján a zeneiskolában szólóestet is adott, és még egy érdekesség. Miközben valahol délután fél hét körül gondtalanul üldögéltünk a Gabrijel előtt, egyszer csak valahonnan az asztalunkhoz lépett Peter Orins dobos – és nem azért, hogy fizessen egy kört, hanem hogy kölcsönkérjen egy esernyőt, mert pénteken tényleg egész nap újra meg újra leszakadt az ég.
Rob Mazurek, a chicagói zenész rettentően szereti a „föld alatti” szót, hiszen zenekara nevének második felét, vagyis az Underground szót a földrajzi helytől függően más-más jelzővel látja el. Alapesetben az Underground előtt a Chicago szerepel, ám 2014-ben, amikor két brazil zenésszel lépett fel Cerknóban, az Underground például a Sao Paolo előtagot kapta. Már nagyjából két éve viszont az USA–Anglia tengelyen dolgozik a csapatával, ezért a formációt átnevezte Chicago / London Underground-ra.
A Chicago Underground csapata (Mazurek és Chad Taylor dobos), plusz a két brit, John Edwards nagybőgőn és Alexander Hawkins zongorista adja a Chicago / London Underground formációt. Ez a kvartett tavaly hozta világra a kiváló „A Night Walking Through Mirrors” című anyagot, amelyet egyetlen hosszú darabként játszottak el koncerten, majd később albumként adtak ki. És mi a zenei közös nevezőjük? Hihetetlenül különleges fúzió és zenei élmény. Cerknóban a koncert egy részére egy újabb brit, Evan Parker is csatlakozott hozzájuk a színpadon, aki korábban a már említett, megrendítő Kaučič / Parker / Léandre / Fernández kvartettben lépett fel. Így egy egyedülálló zenei test, ezzel pedig egy új zenei formáció született, amely persze rendkívül ügyesen merült el a free jazz retorikájában. Maga az „A Night Walking Through Mirrors” album is, amelyet a zenekar ezen a koncerten jórészt eljátszott, így teljesen új zenei dimenziókat kapott. Mazurek és Parker többször is párbeszédbe bonyolódott pikolótrombita és tenorszaxofon között. Rendkívül szellemes kontrasztok, néha mintha két teljesen különböző hang vitatkozna egymással, de mindvégig pajkosan és szórakoztatóan. Mazurek samplerei ezen az estén kevésbé voltak hangsúlyosak, a csapat inkább klasszikusabb hangzást hozott, hajtóereje pedig az új helyzet és az új kihívások markáns lendülete volt, amelyeket egy ilyen új helyzet az improvizatív játék lehetőségeiben újonnan megnyit. Részben a vendégként beszálló Evan miatt is. Egy új dimenzió felé.
Hogy mennyire erősek ezek a zenészek, mennyire sokrétűen kiműveltek, és milyen határtalanul fogják fel a zene varázsát, azt az is bizonyítja, hogy képesek egy adott koncertes kombinációban teljes értékűen és hitelesen fellépni, még akkor is, ha korábban soha nem játszottak együtt színpadon. Így született meg az „A Night Walking Through Mirrors” lemez, amelyet egy londoni koncerten rögzítettek, és senkit sem lepne meg, pláne nem zavarna, ha a Chicago / London Underground a cerknói koncertről is kiadna egy albumot.
Mazurek egy csipetnyi glamről sem feledkezett meg, amelyet vicces ütőhangszeres kellékekkel, néhány színpadi excesszussal és a mikrofonba üvöltéssel csempészett be, a glam-elemet pedig nem utolsósorban sötét napszemüvegével is hozta, amelyben már előző nap is színpadra lépett, amikor különleges vendégként játszott Cene Resnik és triója fellépésén. Igazi zenei csemege, amin rágódni lehet a Jazz Cerkno fesztivál második napjának hajrájában.
Képgaléria
