Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Cerkno / Stari plac / Szlovénia
A koncert dátuma: 2018. 05. 19.
Látogatók száma: 350
Jegyár: 39,00€ (mindhárom nap)
Harmadik nap, és megint? Cerkno, természetesen! Jazz és minden egyéb kulturális-művészi kreativitás, amelynek a fesztiválon mindig bőven jut hely. Így már délelőtt élvezhettük Gombač zenei-hangzásvilágú gyerekműhelyét, ami megnyitotta az étvágyunkat, úgyhogy el kellett indulnunk Darióval az éves, híres cerknói dombvidéki körútjára Cerkno hátországában, ahol az elsődleges termelők biomasszájával töltöttük fel az akkumulátorainkat. Bizonyítottan szent tisztaságban! Színezékek, vegyszerek és minden olyan nélkül, amiről nem is tudjuk, hogy naponta rásózzák ránk, és csak akkor derül ki, amikor már késő.
Röviden: egy fesztiválon rettentő gyorsan telik az idő. Gyorsabban, mint szeretnéd, és egyszer csak itt a szombat. Az idő- és térérzék szép lassan elillan. Kiélesednek az érzékek, az intuíció, az ösztönök. A ratio háttérbe szorul, vagy legalábbis egyenrangúan tart ellen lelkünk esszenciájának annak a részével, amelyet naponta el kell nyomnunk és meg kell tagadnunk, hogy a „gondolkodom, tehát vagyok” rendszerében egyáltalán túléljünk, és örökké szolgáljuk az urainkat. Maradt tehát az élvezetek utolsó napja. Természetesen koncertekkel megtámogatva, plusz egy remek zenei matinéval. Délután ötkor a cerknói zeneiskola közepén lépett fel szóló recitálon Satoko Fujii, aki egy nappal korábban a Kaze felállással játszott a fesztiválon. Az „elkövesedést”, amelyet a bőséges tejsavas erjedés okozott, még Donat magnéziuma sem enyhítette, így inkább addig is a Gabrijelben ragadtunk, amely természetesen minden „kiszáradt” torok számára a hibátlan sörözősarok tökéletes címe marad.
Fél nyolckor este azonban mégiscsak át kellett vonulni a Gabrijel bárból néhány méterrel arrébb, ahol Cerkno legdúsabb, az égi istentiszteletnek szentelt erődítménye áll, előtte pedig a Stari plac, sátorponyvával fedve, alaposan teleszórva székekkel és természetesen a legfontosabb kellékkel. A színpadépítménnyel. Az emberek szombaton sem feledkeztek meg a fesztiválról. A székek elfogytak, a látogatók egy csoportja állva nézte a koncerteket.
A színpadon már ott állt a novo mestói szaxofonos, Igor Lumpert a kísérőcsapatával, az Innertextureszel. Igor gyapjúsapkában, tenorszaxofonon az „Eleven” albumának nyitó figurájában nem is emelkedett ki különösebben, a társaság többi tagja pedig Greg Ward (altszaxofon), Masa Kamaguchi (nagybőgő) és Jason Nazary (dob). Bár ennek a szinte két évtizede az Egyesült Államokban élő kiváló szlovén jazzmuzsikusnak a hosszú zenei pályája azt mutatja, hogy a munkásságát mélyen áthatja a bebop, a nyitó 13th of August ezt nem mutatta meg annyira szemléletesen – az „Eleven” folytatása viszont az ő előadásában valódi betekintést nyújtott Lumpert képzeletgazdag bop jazz-értelmezésébe és abba, hogyan alakítja át ezeket az elemeket modern jazznyelvvé. A nyitó szerzemény olyan volt, mint a szétszórt darabkák fokozatos összerakosgatása, amit a négy zenész végzett. Már az elején világos volt, hogy a zenekar mérhetetlenül élvezi az együtt játszást a színpadon. Ward és Lumpert párbeszéde, vagyis a két szaxofon dialógusa hihetetlenül játékos, békülékeny, dinamikus. A ritmusszekció támogatása kiváló, a térből pedig bőven jutott az összes építőelemnek. A nyitószám megfelelő pillanat volt a koncerten ahhoz, hogy a kvartett tökéletesen kalibrálódjon, felmelegedjen a megfelelő munkahőmérsékletre, és „kémiailag” interaktívan, a lehető legjobban kibontakozzon és kifejezze magát. Végre egy zenekar free jazzes elborultságok nélkül, végre egy valamivel szelídebb fülnek való. Ne értsétek félre. Ez az együttes nagyon üdvözlendő színfolt a jazz követelőző programjában, még ha Lumpert a bop-felfogásával el is jutott addig a határig, ahol az még képes kiegészítően megférni a hangsúlyos, komplex improvizációkkal, ahogyan azt egykor forradalmian már Miles is megmutatta – de Lumpert ezt a maga módján csinálja. A motívumok világosak és kézzelfoghatóak. Tökéletes játék, a társaság tökéletes egymásra hangolódása, amely rengeteg közös gyakorlattal, de konkrét közös múlttal is bír. Ez érződik a játékban. Tele van ösztönös reagálással az adott érzetekre a motívumok sorjázása közben. A zene kivételes médium. A jazz. A „fura” jazz, amelyet ebben a szent, igazságszerető szabadgondolkodásban és tisztaságban úgy tisztelünk, becsülünk, és végül is imádunk. Lumpert és csapata rendkívül látványosan és bravúrosan nyitotta meg a fesztivál harmadik napját.
Fél tízkor este az ICP Orchestra foglalta el a színpadot! Ami bővebben Instant Composers Pool Orchestra! A holland kollektívát Han Bennink (dob), Ab Baars (klarinét, tenorszaxofon), Tobias Delius (klarinét, tenorszaxofon), Ernst Glerum (nagybőgő), Thomas Heberer (kornett, trombita), Tristan Honsinger (cselló), Guus Janssen (zongora), aki a tavaly elhunyt alapító tag és zongorista, Misha Mengelberg helyét vette át, továbbá Michael Moore (klarinét, altszaxofon), Mary Oliver (hegedű, brácsa)
és Wolter Wierbos (harsona) alkotja.
Az ICP Orchestra legenda. 1967 óta működnek, az alapító tagok közül pedig ma már csak a hihetetlenül karizmatikus dobos, Han Bennink maradt a csapatban, akit a kollektíva természetesen a színpad közepére állított. Amikor Benninket nézed, aki a kollektíva néhány tagjával együtt már járt a Jazz Cerknón, hihetetlen, mennyi feszültségnyi szenvedély és érzéki, odaadó finomság van ebben az úrban a jazzmesterség érett éveiben is. Végig csukott szemmel játszik, érzékien, büszkén, és folyamatosan arcgrimaszokkal fejezi ki szinte valódi színpadi függőségét a jazzzene mágiája iránt. Már maga a kollektíva neve is szórakoztató. A kollektíva zenéje pedig ugyanúgy végtelenül szórakoztató, lucid, játékos, szikrázó és „ugrabugráló”. Mivel a csoport tagjai annak a generációnak a tagjai, amely természetesen a klasszikus jazzelemekből és hagyományból nőtt ki, a számokban rengeteg a swing, a kollektíva játékából pedig a kabarévígjáték ugratós tartalma sem hiányzik.
Az ICP Orchestra a zenei artizmus demokráciájának hihetetlen megtestesítője. Hány építőelem, és mennyi összehangoltság? És micsoda keverék. Hagyományos és új. Klasszikus, swing, jazz. Hihetetlen. És amikor a nagy hecc közepette vokálisan még a csellista, Tristan Honsinger is beszáll, teljes a kép, és hirtelen az az érzés kerít hatalmába, mintha Cerknóban egyszer csak valahonnan felbukkant volna Frank Sinatra vagy Bing Crosby. A játék Thelonious Monk, Duke Ellington és Dave Brubeck szellemét idézi, és Louis Armstrong is nagyon gyorsan közös nyelvet találna az ICP Orchestrával
Teljes kikapcsolás, és a Jazz Cerkno majd szétpattant a sok vidám játéktól és derűtől, amely a csoport lucidan megvesztegető szellemén át lassan átáradt a színpadról a koncert közönségére, és elvarázsolta őket!
A Jazz Cerkno idei kiadásának nagy fináléja az olasz felállásé, a Roots Magicé lett, amelyet Alberto Popolla (klarinét, basszusklarinét), Errico De Fabritiis (alt- és baritonszaxofon), Gianfranco Tedeschi (nagybőgő) és Fabrizio Spera (dob) alkot. A zenekar abban érdekes, hogy előszeretettel játssza újra a blues-sztenderdeket, és keresztezi őket a jazztartalmak saját retorikájával, mindezt hihetetlen érzékkel, teljesen magamutogatás nélkül, fertőzően csinálja. A Roots Magic rendkívül összehangolt kvartett, ahol a hangkép minden építőeleme kivételes egyensúlyban, ösztönös érzékeléssel él együtt, és egyenletesen fejeződik ki a telivér békülékenységű és szimbiotikus párbeszédben. Nem meglepő, hogy a zenekar olyan bluesszámokat vesz elő, mint például a The Hard Blues (Julius Hemphill), a Frankie and Albert (hagyományos), a Poor Me vagy a Down the Dirt Road Blues (mindkettő Charlie Patton), továbbá a The Sunday Afternoon Jazz és a Blues Society (mindkettő John Carter). A tavaly megjelent második lemezük, a „Last Kind Words” teljes egészében a kvartett saját szerzeménye, és tovább kutatja a hagyományos blues és a jazzimprovizáció forrófejű csibészségeinek érintkezési pontjait. A zenekar rendkívül ízes hangzási kontrasztokat rajzolt, különösen amikor a basszusklarinét és a baritonszaxofon párbeszéde került előtérbe, de a két fúvós hangszereinek más kombinációi is működtek. Rendkívül erős és tömör fókusz. Egységesen összehangolt. Az első másodperctől az utolsóig tűéles. Éppen annyira csiszolt, hogy ne legyen túl követelőző, és éppen annyira békülékeny, hogy ne legyen túl egyszerű. Magamutogatás nélkül, egyszer csak határozott, erőteljes tűzzel és lendülettel, a következő pillanatban pedig megint lágyan és bájosan büszkén. A zenekarból nem fogyott ki a dinamit, a zene könnyen megfogható természete és a kacér ritmikus „groove” pedig egy pillanat alatt magába szippantotta a hallgatókat. A közönséget szétvetette a lelkesedés és a vibráló visszajelzések. A Roots Magic a nagy fináléra az égbe emelte a fesztivál jelenlévőit, és feltette az i-re a pontot a fesztivál harmadik napjának nagy mulatóparkján, amelynek az utat előtte a kiváló ICP Orchestra egyengette. Vagyis fináléfeeling. Nem csoda, hogy a közönség a koncert után szó szerint elkapkodta a „Last Kind Words” album összes példányát.
A 23. Jazz Cerkno tehát véget ért, és küldetésének teljes, telivér hozadékával ragyogott fel. A karizma, az egyediség és a világosan megformált arculat fényében, amely továbbra is kiemelkedő hozzájárulással és kivételes minőséggel gazdagítja országunk kulturális-művészeti életét! Megőrzi sajátosságát, önállóságát, függetlenségét és egyenességét! Ott találkozunk újra jövőre. Jó emberek között, és természetesen a kivételes jazztartalmak új hullámvasútján.
Képgaléria
