Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Small, Lee
Kiadó: Escape Music
Megjelenés: 2012
Játékidő: 51:15
Értékelés: 4/5
A kiváló brit énekes, Lee Small leginkább a Surveillance-szel, a Shy utolsó felállásában, valamint Tom Galley Phenomena nevű projektjében végzett munkája révén ismert. Az ember szeme előtt rögtön megjelennek az AOR és a melodic rock vizei. Lee Small különc, vokális különc. Bármibe fogott is a pályája során, az énekes értelmezésében a vokális karizmáján keresztül mindig áradt valami Glenn Hughes-ból. Persze a megfelelő adagban. Ezzel a vokális jegyével soha nem vitte túlzásba, különben a melodikus rock elve nehezen bírta volna el a sok soulos feketeséget.
Csak idő kérdése volt, mikor „robban” szólóban Small, és mikor ad a hangjának teljesen szabad nekifutást, amellyel oda repülhet, ahová a szíve vágyik. A „Jamaica Inn” ezért egy ütős blues rock album, erős funkos és soulos támaszokkal (egészen a Motown-hangulatig). Hihetetlen, de igaz: ezen a lemezen gond nélkül megtalálná a helyét, és ihletet is merítene az ilyen vonal olyan nagyjainak játéka, mint Joe Bonamassa, Richie Kotzen, sőt még Stevie Salas is (a funkosan alaposan „megvastagított” Waiting For A Hangman), … Lee Small persze nem Glenn Hughes, nincs mögötte akkora anyagi háttér, mint Glenn mögött, így nem engedheti meg magának, hogy a világ legnagyobb gitárosai játsszanak a lemezén. Maga köré tapasztalt, stúdiómunkába belefeledkező szakemberekből álló csapatot gyűjtött, akik rendkívül rugalmasan alkalmazkodnak, és sokrétűen értik meg a zenét. Kaméleonként tudnak igazodni az adott műfaji kihíváshoz. Mondhatjuk, hogy a Black Country Communion a „Jamaica Inn” révén megkapta a maga elfeledett testvérét, aki valahol csendben bolyong az idősebb testvér dicsőségének árnyékában. És ez mindig így is marad.
Például a Black Bess vagy/és a Shine A Light megdöbbentően vezető gitárfrázisaival olyasmi felé húz, ami nyugodt lelkiismerettel megteremhetne Richie Kotzen „káposztáskertjében” is. A Dead Man Walking pedig akár a Free aranykorának albumain is felbukkanhatott volna. Hihetetlen ez a sikerült Small-féle vitorlázás a klasszikus rock történetében, átitatva a blues retorika erotikájával. Egyébként ez elsősorban Glenn Hughes zenéjének rajongóinak készült album, hiszen a figyelem zöme természetesen Lee Small vokális értelmezésére irányul, aki kiváló a soulos kirándulásokban és az átütő vokális akrobatikában, a rendkívüli énekimprovizációnak pedig se vége, se hossza a lemezen. Az énekes érzékeny kaméleon, akinek a versek mondanivalójának életre keltése tollpihe-könnyű feladat, ezért ne csodálkozzatok, ha a munkája libabőrt csal a karotokra. Hiába van tele a lemez Glenn Hughes-szal, és hiába játszik Small még basszusgitáron is (akárcsak a nagy példaképe), ha ki kellene választani azt a dalt, amelyben Small a legméltóbban lép Glenn Hughes nagy cipőjébe, az egyértelműen a Voyager. Itt Small a maga vágyakozó érzékenységében kiadja magából a vokális maximumát.
Az album szerencsésen szerves módon fonja össze az alapelemeiből építkező hangzáskollázsokat, és ez a produkciós megközelítés teszi, hogy Lee Small énekteljesítménye a legintenzívebben ragyog. Elsősorban a doboló, de soha nem hajtós dobok vastag ritmusos súlya és a basszusgitár lüktető „groove”-ja kap hangsúlyt. Martin Kronlund, aki egyébként a Gypsy Rose frontembere (náluk közreműködik David Reece énekes is, akit páran talán az Accept német zenekarnál végzett munkájáról ismerhettek, és akiknek édeskevés közük van a bluesos muzsikához), láthatóan rendkívül fogékony az ilyen óiskolás produkciós megoldásokra is, amelyek teljes hitelességet követelnek, minél kevesebb vagy semmilyen korrekcióval. Merem állítani, hogy a Boys To Men „End Of The Road” című slágerének feldolgozása és a Kansas-szám harmonikás átirata, a The Renegade Accordion Player egy lépéssel túl sok az albumra, hiszen a saját anyag kivételesen magas színvonalú, nem szorul további megerősítésre.
A „Jamaica Inn” tehát meglepetésalbum, de igazából nem volt váratlan – legalábbis azoknak nem, akik tudják, ki Lee Small. Kellemes meglepetés, és igazi Glenn Hughes-rajongóknak való lemez. Vagyis Glenn Hughes a Trapeze idejétől a gazdag szólókarrieren át a Black Country Communionig. Ezt nem érdemes elengedni, különben ezzel az albummal semmiképp sem fogtok megbarátkozni.
Felállás
Lee Small – ének, basszusgitár
Martin Kronlund – gitár
Carl Anthony Wright – gitár
Des Sherwood – gitár
Paul Bradder – billentyűk
Imre Daun – dobok
Produkció
Martin Kronlund
Dallista
1. Jamaica Inn
2. The Captain’s Quarters
3. Black Bess
4. Walk The Plank
5. Shine A Light
6. Dead Man Walking
7. Voyager
8. I Am The Sea
9. Smuggler’s Blues
10. Waiting For The Hangman
11. End Of The Road
12. The Renegade Accordian Player
