Helyszín: ŠRC Šalata / Zágráb / Horvátország
A koncert dátuma: 2011.07.13.
Látogatók száma: 7000
Jegyár: 31,23 EUR
Az év első hőhullámával szinte megrendelésre érkezett el a The Pogues koncertje. Első ránézésre nem nagy ügy, mondhatnád, de nekünk, a jó öreg, italszagú folk punk rajongóinak, akik ezektől a kivételes angol zenészektől, ír gyökerekkel a hátuk mögött hallhatjuk élőben, ez az est maga volt az ünnep. Mint mindennek a megrögzött kedvelői, ami zöld színű (a poharak tartalmát leszámítva), ugyanakkor egy kicsit szomorkásak is voltunk, mert az est kedvéért feláldoztunk egy fontos európai mérkőzést: az Olimpija az Európa-liga selejtezőjében éppen – micsoda véletlen – a dublini Bohemian F.C. ellen lépett pályára.
Négyen, jó hangulatban érkeztünk Zágrábba, vagy két órával a koncert kezdete előtt. A Šalatán, ahol az inline hokipálya szolgált színpadként, és ahol 6-7000 szomjas, bulizni vágyó léleknek jut hely, a rajongók már kora délután gyülekeztek. Többségük hektószám itta a sört az árnyékban, sokan pedig az egész Šalata parkban feszítettek ír szimbólumokba öltözve: zöld ruhában, sőt skót kiltben, természetesen kötelező „hűtőfolyadékkal” a kezükben. Összefutottunk még egy társasággal is, akik vidáman fújták a skót dudát.
A The Pogues gyökerei a hetvenes évek közepi londoni punk színtérre nyúlnak vissza. Különösen Shane MacGowan, a zenekar főszereplője, énekese és első számú sztárja volt akkoriban a londoni punk színtér ismert arca; híres például az a sokkoló jelenet egy The Clash-koncerten, ahol egy lány összetört üveggel levágta a fülcimpáját. Véres füléről készült kép bejárta a médiát, és ez volt az első nyilvános megjelenése. Első zenekara, a The Nipple Erectors, amelyben már játszott néhány későbbi pogues-tag, jelezte a zenei fejlődés irányát, amely a punkból az ír zenei hagyományból merítő folk-country-rock’n’rollba nőtt át.
A The Pogues manapság – miután 2001-ben Shane MacGowan visszatért a soraikba – a következő felállásban játszik: James Fearnley (harmonika), Peter ‘Spider’ Stacy (pikoló, ének), Jem Finer (bendzsó, gitár, ének), Philip Chevron (gitár, ének), Terry Woods (citera, gitár, ének), Andrew Ranken (dob, ütőhangszerek, ének) és Darryl Hunt (basszusgitár). Ebben a felállásban, félórás késéssel kezdték a mulatságot a whiskey-folyókkal (Streams of Whiskey), amelyek hamar a színpad előtti izzadságpatakokká változtak, hiszen szinte minden jelenlévőt szó szerint beleránt az általános ünneplésbe és ugrálásba. Shane-en látszik, hogy az évek óta tartó mértéktelen ivás alaposan megtépázta. Napszemüvegben lép színpadra, és homályban marad, megvilágítatlanul. Kötelező kelléke ma is a szájában tartott csikk és a mikrofon melletti állvány az itallal. A hangja azonban, ami a védjegye, ma is ugyanaz, és az éneklés közbeni kézmozdulatai, amelyek olykor Joe Cockerre emlékeztetnek, szintén a régiek. Shane most nem hagyott cserben minket, és nem dőlt ki idő előtt. Néhány dal erejéig pihent, ilyenkor Spider vette át a vezető éneket, de Shane a megállók ellenére kiválóan végigvitte a dolgát.
A zenekar minden tagja kortól függetlenül meglepően frissnek hat. Talán tényleg nem várható már általános őrjöngés a színpadon, de az ötvenhét éves James Fearnley például még mindig térdelve, harmonikával az ölében csúszik végig a színpad teljes hosszán. Alig néhány balladát leszámítva, mint az And the Band Played Waltzing Matilda vagy az A Pair of Brown Eyes, a Pogues-tagok a Best Of-jellegű műsorukkal (csak a Fairytale of New York és a Summer in Siam hiányzott) alaposan kifárasztották a közönséget, amely fáradhatatlanul ugrált, pogózott, és teli műanyag söröspoharakat dobált a levegőbe. A közönség a legtöbb dalnál együtt énekelt, és a Dirty Old Town volt az este első igazi csúcspontja. A színpadon álló zenészek egyszerűen kitűnőek, a sokféle hangszer igazán telt hangzást ad.
Az első ráadás három dalból állt: Sally MacLennane, A Rainy Night in Soho és természetesen a híres Irish Rover, az est második csúcspontja, amely az utolsó, addig még visszafogott embereket is belevetette az általános tombolásba. Itt már nem lehetett nyugton maradni, a mulatozás örvénye senkit sem hagyhatott hidegen. Minket pedig különösen nem, mert a második ráadás előtti percekben üzenet érkezett Ljubljanából, hogy 2:0-ra megvertük a Bohemianst. A Poor Paddy on the Railway és természetesen a Fiesta így méltó lezárása lett ennek az igazán egyedülálló estének.
Végül Shane megköszöni a közönségnek, „Thank you fuckin’ very much” szavakkal, párszor odacsap a cintányérokra, aztán kikel magából Spider is, aki megalkuvás nélkül kezébe veszi a gitárt, és kíméletlenül összezúzza. A mulatságnak tehát végérvényesen vége lett, nekünk pedig a fülünkben maradtak a már-már népdallá vált ír dalok, az átizzadt testek és a lelkünkben a elégedettség. Kevesen tudnak ilyen kevés erőfeszítéssel ennyit adni a tömegnek. A The Pogues egyedüliek, egyszeriek és megismételhetetlenek.
Setlista
1. Streams of Whiskey
2. If I Should Fall From Grace With God
3. The Broad Majestic Shannon
4. Boat Train
5. A Pair of Brown Eyes
6. Tuesday Morning
7. Irish Lullaby
8. Sunny Side of The Street
9. And the Band Played Waltzing Matilda
10. Body of an American
11. London Girl
12. Thousands Are Sailing
13. Dirty Old Town
14. Bottle of Smoke
15. The Sick Bed of Cuchulainn
—————
Első ráadás:
16. Sally MacLennane
17. A Rainy Night In Soho
18. Irish Rover
————–
Második ráadás:
19. Poor Paddy on the Railway
20. Fiesta
Képgaléria
