MetalCamp 2011 (harmadik nap) – délre az egektől a Slayerrel!
Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Tolmin, Szlovénia
A koncert dátuma: 2011. július 13.
Látogatók száma: 10
A szerda, a fesztivál aranyközépútja hatalmas headlinerének köszönhetően a legzsúfoltabb nap lett. Nem is csoda, hiszen ez a nap a mindent letaroló Slayer fekete-vörös színeiben telt. Ezt már reggel lehetett sejteni, mert „jó reggelt” helyett is a „SLAAYEEEEEER!!!” üvöltés harsogott a kempingben. A nap azonban még hosszú volt, és a Slayer előtt mindkét színpadon felléptek érdekes bandák, amiket kötelező volt megnézni.
A nap első ilyen zenekaraként a nagyszínpadon korán délután a német The Ocean lépett fel, akik a zenéjükben progresszív szerkezetekkel kísérleteznek, és a piac egyik legegyedibb „post-metal” hangzását hozzák létre. A berlini csapat koncertje úgy festett, mintha a tagok még alaposan, napelemként töltődtek volna a nap sugaraiból, mert a srácok hatalmas, kaotikus és átkozottul energikus show-ban robbantak ki a színpadon. Ezért főleg az energikus énekes, Rosetti felelt, aki a színpad minden centiméterén ott volt, és többször oroszlánként szinte a „photo-pitbe” ugrott. A rendelkezésükre álló rövid idő alatt főleg a Heliocentric/Anthropocentric páros album dalait mutatták be, amelyek a kereszténység kritikájának filozófiai tanulmányai, kiváló és meggyőző érvekkel alátámasztva. Kopernikusz és Galilei örömében a haját tépné a színpad alatt, ha elolvasná a The Ocean szövegeit. A németek tört ritmusokkal, szokatlan szerkezetekkel és összetett megoldásokkal megforgattak minket a Tejúton, talán csak az énekhang volt kissé túl szelíd, bár Rosetti ezt egyébként sikeresen vegyíti a nyers, durva üvöltéssel. Sajnos a mindössze fél óra nagyon kevés volt ahhoz, hogy a The Ocean valóban a világegyetem közepeként ragyoghasson.
A kora délutáni órákban a nagyszínpadon főleg kvázi pogány, viking és nem tudom, még milyen, a fület nem éppen kényeztető bandák uralkodtak – Trollfest, Thaurorod, Die Apokalyptischen Reiter és Kalmah –, így a magam zenei ízlése ezen a napon főleg a kisszínpad előtt kapott enni, még jobban esett viszont a hűsölés a Sočában, a pénztárca kiürítése a cd-s standoknál és a szomjoltás a part kellemes árnyékában.
Aztán ahogy a nap estébe fordult, a lustálkodás után kiválóan jött egy jó adag koszos, óiskolás thrash metal, amit pokoli tempóban az olasz veteránok, a Bulldozer nyomtak a kisszínpadon. A kultikus zenekar védjegye a karizmatikus frontember, Alberto Contini, aki valamiféle szerzetesi csuhába öltözve távolról úgy fest, mint Anton LaVey, a Church of Satan alapítója. Contini igazán hatásos, ahogy Venom-módra egy véres szónoki emelvényről okádja dühös szövegeit. A Bulldozer könnyedén vad és megalkuvást nem ismerő moshpitbe lendítette a közönséget a színpad előtt, a nyakizmoknak pedig nem volt egy perc nyugtuk, miközben a Bulldozer primitív, ősi riffeket, cumpa-cumpa polkás dobritmusokat és nyers, agresszív énekdallamokat lőtt ránk. A Bulldozer vakmerő sebessége olyan, mintha valami Venomot vagy Tanket adrenalininjekcióval támasztottak volna fel, a misztikus hangulatot pedig nagyban a felvételről szóló billentyűk és maga Alberto megjelenése teremti meg. A hatalmas refrének még pompásabban szóltak, amikor Albertóhoz csatlakoztak a kísérővokálok, egyébként a banda energikus thrash metal csapást mért ránk, speeddel és Venom-stílusú black metallal keverve, a műsort pedig kiválóan, ráadásul folyékony angolsággal konferálta Contini. Ki hitte volna, hogy az olaszoknak jó metalbandáik is vannak?
A lengyel veteránok, a Hate becsületes adag blackened death metalt tálaltak fel nekünk, rendkívül pozitívan lepett meg viszont a norvég avantgárd black metalos Vulture Industries, akik a kultikus Bergenből, a black metal olvasztótégelyéből származnak. A Vulture Industries gazdag ambientet teremt a billentyűk bőséges használatával, a hatalmas hangzásképet pedig egyszerű gitárvonalak és nyers ének építi, amely főleg a refrénekben átadja a helyét a tiszta, epikus éneknek. A Vulture Industries különleges és egyedi banda, a black metalban valószínűleg nincs párja, mert a hangulatukat nem az ördög közhelyes dicsőítésére és az arcok corpse-paintre festésére építik, hanem a káoszt kizárólag a hangszerekkel és az énekkel teremtik meg. A kiszámíthatatlan, pszichotikus fordulatokkal teli kaotikus zene fantasztikus énekteljesítménnyel kiválóan megteremti az őrület, a démonikusság és a skizofrénia hangulatát, amit az eszelős szövegek festenek meg. Az idei MetalCamp egyik legszebb meglepetése, és a jövőben szívesen látnék több hasonló kaliberű bandát, mert ezek elsősorban a zenei gourmand-oknak szólnak, és remek kikapcsolódást jelentenek a nagyszínpadon játszó, általában jóval gyengébb zenekarok után.
VULTURE INDUSTRIES:
1. Crooks & Sinners
2. Race for the Gallows
3. Hangman’s Hatch
4. Pills of Conformity
5. The Bolted Door
6. Blood Don’t Flow Streamlined
Na de aztán mégiscsak át kellett vonulni a nagyszínpad elé, mert a háttérben már vészjóslóan világított a pentagram a hat betűvel, amit minden metalosnak ismernie kell: SLAYER! A legendás metalnév egyértelműen a MetalCampre vonzotta a legtöbb látogatót, a színpad előtti tér szinte az utolsó zugig megtelt. Az idén fellépő bandák közül egyik sem dicsekedhet ilyen tömeggel. A Slayer két éve adta ki a rendkívül szilárd World Painted Blood lemezt, és vérrel festették be a MetalCampet is, amikor nyitásnak rögtön az album címadó dalát játszották. A folytatás is a gyűlölet véres fényében ragyogott a Hate Worldwide-dal, és a Slayer azonnal tudtára adta mindenkinek, hogy remek formában van, és a MetalCamp csatamezején nem ejt foglyokat. A banda őrjöngő farkasként rontott rá egy védtelen őzre, és brutális, romboló thrash himnuszokkal, valamint a thrash metal örökzöld klasszikusaival teli szettet nyomott. Araya énekben fenomenálisan teljesített, egyszer sem fordult elő, hogy elcsuklott volna a hangja, végig tábornokként, parancsoló hangon okádta magából az énekdallamokat. A Slayer nem használ többszólamú éneket a refrénekben (Kerry King hál’ istennek csendben van a színpadon, hehe), így Tom remek formája még jobban érvényesült. Meglepően jól bírta Araya hangja a embertelen sikolyokat is, még a Slayer-himnusz, az Angel of Death közismert felvezetőjét is, amivel a srácok zárták a műsort. Mivel Jeff Hanneman gitáros még mindig a pókcsípés következményeiből lábadozik, a feladatát továbbra is remekül és teljesen magabiztosan látja el a fenomenális Gary Holt (Exodus), aki minden vonalat nagy tisztelettel játszott el Hanneman munkája iránt, ráadásul látszik, hogy a kisujjában van a Slayer, mert egyetlen hibát sem vétett. Holt emellett a színpadi hajtóerő is, igazi vadállat, aki az első számtól az utolsóig tépte a haját, míg King elég lazán pihent a jobb szélen. Araya a hátműtét miatt, amin egy-két éve esett át, egyszerűen statikus, de a mozgáshiányt földrengető basszusdübörgéssel és kiválóan elénekelt részekkel ellensúlyozta. Az igazi csontrázásról természetesen a metal egyik legjobb dobosa, Dave Lombardo gondoskodott. Az ütései, a megalkuvást nem ismerő dobbőrverés, a szaggatott átvezetések és a romboló lábdobok miatt minden belső szervem alaposan megrázkódott. Közönségkommunikációból, főleg Araya részéről, tényleg kevés volt, de a Slayer nem az a banda, amelyik az Anthrax és Scott Ian módjára azt üvöltözné, hogy „mosh, mosh!”… A Slayer egyszerűen… evil, hehe. Tom Arayának csak el kell vigyorodnia a jellegzetesen gonosz mosolyával, és a színpad előtt tombolni kezd a tömeg hatalmas moshpitekben. A Slayer rendkívül sikeresen fokozta a feszültséget a végéig, amely felé egyre több klasszikus vezetett – Mandatory Suicide, Ghosts of War, Seasons in the Abyss, a zárásra pedig az örökzöldek négyese, amelyben a Slayer délre küldött minket az egektől, ahol vér zuhogott ránk, és a fekete mágia játékszerei voltunk, a végén pedig még Mengele is a markába kaparintott. Valószínűleg ez nem minden idők legjobb Slayer-koncertje volt, de egy legendás banda kiváló és ideális „thrash ’till death” műsora igen.
SLAYER:
1. World Painted Blood
2. Hate Worldwide
3. War Ensemble
4. Postmortem
5. Temptation
6. Dittohead
7. Stain of Mind
8. Disciple
9. Bloodline
10. Dead Skin Mask
11. Hallowed Point
12. The Antichrist
13. Americon
14. Payback
15. Spirit in Black
16. Mandatory Suicide
17. Chemical Warfare
18. Ghosts of War
19. Seasons in the Abyss
20. Snuff
Ráadás:
21. South of Heaven
22. Raining Blood
23. Black Magic
24. Angel of Death
Szerdán fél egykor a svéd black metal elit, a Watain zárta a napot a nagyszínpadon. Nehezen kívánhattam volna a fesztiválközép méltóbb lezárását, hiszen a baljós, démoni és remekül eljátszott fellépés tökéletes útravaló volt az alváshoz. Ha a Slayer pokoli hármassal zárta a műsorát, a Watain az okkult és blaszfémikus szintet még egy fokkal feljebb emelte. A kultikus Dissection szellemi örökösei a karizmatikus frontember, Eric vezetésével tüzes szettet játszottak, remekül válogatott számokkal, a transzcendentális élményt pedig a színpadi kellékek is tovább hangsúlyozták: baljós vörös fény a gyors, gonosz részekhez, kék az epikus passzusok alatt, valamint gyertyák és égő keresztek. A Watain fantasztikusan váltogatja az agresszióval és féktelen nyerseséggel teli brutális black metal részeket a dallamos, epikus vonalakkal, ami a záró számban érte el a csúcspontját: a friss Lawless Darkness albumról a tizennégy perces mestermű, a Waters of Ain szólt. Az éteri élmény a szám minden percével fokozódott, és a csúcsra akkor ért, amikor a Watain gazdag hangszereléssel, őrült szólókkal és Eric remek alakításával a csillagok és bolygók közé röpített minket. Minden szőrszál magától felállt, a libabőr magától kúszott a bőrünkre, amikor a Watain végigdübörgött a Waters of Ain-en, és a tizennégy perc túl gyorsan elszaladt. És igen, a botrányhős Watain ezúttal jó fiú volt, és betartotta a szervezőknek tett ígéretét, hogy nem önti le vérrel a színpadot és a közönséget. A Watain olyan volt, mint a Léthé folyó révésze, aki végigvitt minket az időtlen vizeken, és fizikai testünktől megfosztva valahol messze a csillagok között hagyott minket.
WATAIN:
1. Death’s Cold Dark
2. Malfeitor
3. Storm of the Antichrist
4. Satan’s Hunger
5. Reaping Death
6. Total Funeral
7. Sworn to the Dark
8. Waters of Ain
Fotók: Nina Grad
Setlista
MAIN STAGE: Rising Dream The Ocean Trollfest Thaurorod Die Apokalyptischen Reiter Kalmah Slayer Watain 2nd STAGE: Illuminata Black Dynamite Kaledon Deadend in Venice Visions of Atlantis Bulldozer Hate Vulture Industries Milking the Goatmachine Taake
Képgaléria



















































