Szerző: Rok Klemše
Előadó: Iron Maiden
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1980
1980. április 14-én egy szempillantás alatt örökre megváltozott a zenetörténelem. Egy történelem, amelynek írása öt évvel az Iron Maiden heavy metal szörnyeteg bemutatkozó lemeze előtt kezdődött. A Mikulás 1975 karácsonyán különösen nagylelkű volt, vagy talán Steve Harris neve állt az első helyen a „jók” könyvében. A piros ruhás, örökké vidám öreg számára keksz és tej várt Harris asztalán, cserébe pedig csillogó csomagolópapírba burkolt, nagy piros masnival átkötött csomagot hagyott Steve karácsonyfája alatt, rajta egy középkori kínzóeszköz baljós nevével: Iron Maiden.
Kellett még némi idő, mire az Iron Maiden „mastermindja”, Steve Harris stabil felállást gyűjtött maga köré, és alig öt évnyi működés után sikerült az EMI-nél kiadnia az azonos című debütáló lemezt. Az Iron Maiden névre hallgató robogó vonatot azonban már a megjelenés előtt sem lehetett megállítani. A legjobb, ha a hírhedt Soundhouse-DJ, Neil Kay szavait idézzük, aki fontos szerepet játszott a Maiden kezdeti áttörésében: „Időről időre a rocktörténet utcáit megtöltő reménykedő, ismeretlen nevek tömegéből kiemelkedik egy egészen különleges csapat. Az egyik ilyen az Iron Maiden, amely születésével egy olyan rockstílust hozott el, ami annyira erős, bátor és őszinte, hogy az erőfeszítéseiket csak a siker igazolhatja.”
Az Iron Maiden lemez olyan hangzást kínál, amelyet ha csak a Bruce Dickinson-korszakot ismeritek, nem fogtok megszokottnak találni. Az elsőlemezt mindenekelőtt nyers, ösztönös, szinte primitív „punkos” hangzás jellemzi, ami sokkoló lehet azoknak, akik a Dickinson-éra tipikus Iron Maiden-dallamaihoz szoktak. Ezt a jelleget elsősorban Paul Di’Anno érdes hangja adja. Persze minőségben Di’Anno kilométerekkel Dickinson mögött jár, de szerintem sosem becsülték meg eléggé. A korai Iron Maiden nyers hangzásához úgy illett, mint kéz a kesztyűhöz, hiszen a Szüzek zenei kezdeteit csiszolatlan, koszos hangzás határozza meg, mind az anyag, mind a produkció terén. A „koszos” produkcióért az első lemezen leginkább maga a zenekar, pontosabban az ‘Arry „felelős”, mert bár producerként Will Malone van feltüntetve, a producermunka nagy részét ők maguk végezték. Habár Harris többször kijelentette, hogy nem éppen büszke a lemez produkciójára, az első két lemez sok rajongó szemében még ma is a legjobbak közé tartozik, amit a Maiden valaha felvett. Nem csoda, hiszen nyers energiájukkal és erejükkel gyorsan rabul ejtenek. Az Iron Maiden a gyorsujjú Harris jellegzetes basszusgitár-csörgését is hozza, ami mindig is a dinamikus dalok központi, hajtóereje volt, és a harmincéves pályafutás során Harris védjegyhangzásává vált. A legtöbbeknek az Iron Maiden szóról az egyik első asszociáció a karizmatikus „kabala”, a dobos Nicko McBrain. Nickót még alaposan megismerjük, az Iron Maiden lemezen viszont Clive Burr mutatkozik be, aki Harrisszel rendkívül szilárd ritmusszekciót alkot. Végül ott van a két kiváló gitáros, Dave Murray és Dennis Stratton (az Iron Maiden az egyetlen lemez, amelyen játszott), akik egy újabb tulajdonságot jeleznek, ami elválaszthatatlanná vált a Maidentől – a tercelt gitárharmóniákat. Főleg Murray remekel néhány igazán kiváló szólóval, amelyek az felejthetetlen repertoár fontos részévé váltak. Úgy érzem, valamit elfelejtek… Ja igen, az Iron Maiden nemcsak a heavy metalt meghatározó hangzást hozta el, a borító bemutatja azt az alakot is, amely a zenekar és a heavy metal legismertebb jelképe lett, sőt már-már márkanévvé vált – Eddie, azaz Edward the ‘Ead, Edward the Head vagy Edward the Great. Ahogy tetszik, a borítóról baljósan néz ránk Derek Riggs fantasztikus illusztrációsorozatának első darabja. Ezen a ponton röviden megemlítem azt a történetet is, hogyan kapta Eddie a nevét: „Fej Eddie test nélkül, kéz és láb nélkül született. Egyetlen dolga volt, a feje. Ennek a hibának ellenére a szülei rettenetesen szerették. Eddie tizenhatodik születésnapjára az apja és az anyja talált egy orvost, aki képes volt testet adni Eddie-nek. Amikor a szülők hazaértek, alig várták, hogy elmondják Eddie-nek: kap egy testet, és olyan lesz, mint az átlagemberek. Azt mondták Eddie-nek: »Képzeld, mi a meglepetésünk számodra! Ennél jobb ajándékot soha nem kapsz!« Eddie pedig így válaszolt: »Jaj ne, csak nem már megint a kalap, a fene egye meg!«”
Ha van metalzenekar, amely megérdemli az albumainak alaposabb elemzését, az természetesen az Iron Maiden. Ha az előttünk álló lemezt még nem ismeritek, azt ajánlom, hogy itt álljatok meg, ugorjatok el a legközelebbi hanglemezboltba, és az Iron Maident vegyétek fel a gyűjteményetekbe, ahol tulajdonképpen már rég ott kellene lennie! Miért tanácsolom ezt? Nem akarom elrontani az örömötöket a kiváló debütalbum első meghallgatásakor. Hallgassátok végig a lemezt, aztán térjetek vissza ide. Az igazi rajongók persze már birtokolják a lemezt, és nagyobb meglepetés nem éri őket, de talán elárulok néhány részletet, amit még nem ismertek. Kezdjük hát!
A lemezt az ütős Prowler nyitja, amely már az első taktusokkal meggyőz és rabul ejt fertőző dallamával. A dal izgalmas „up-tempója” remekül ábrázolja a szöveg által leírt, kényszeresen mutogatós alak fejében zajló dolgokat. A kiváló dallamnak és a nyers erőnek köszönhetően a Prowler a zenekar egyik legkedveltebb dalává és koncertkedvenccé vált. Bár meglehetősen sekélyes szövege egy perverzről szól, aki szívesen kitárja kabátját a mit sem sejtő hölgyek előtt, és megmutatja nekik a „vagyonát”, így nem éri el a zenekar későbbi szövegírói mesterműveit, nyers energiájával mégis beleírta magát a rajongók szívébe. A Prowler egyébként először már a zenekar első hivatalos felvételén, a The Soundhouse Tapes-en feltűnt, de az Iron Maiden lemezen szereplő, gyorsabb tempójú változat teljesen elhomályosítja a régebbi verziót. A szólóval és az ütős „wah wah” riffekkel Murray gyújt fel mindent! A Sanctuary a zenekar második kislemeze volt, amely csak a lemez amerikai kiadására került fel, az európai változatra csupán az 1998-as újrakiadással. A Sanctuary a Prowlerhez hasonlóan gyors és ütős, a törvény elől menekülő szökevényről szól, akit az őrületbe kergetett minden szörnyűség, aminek szemtanúja volt. Az egyszerű és energikus dal ugyan nem éri el a Maiden-színvonalat, de a jó riffeknek és Murray szólójának köszönhetően, amelyet egy valósághű rendőrszirénázás követ (képzeljétek el autóban hallgatva), bekerült a zenekar ismertebb dalai közé. Érdekességként megemlítem azt a felhördülést is, amit a kislemez Riggs-borítója kavart, amelyen Eddie éppen leszúrja a Vasladyt, Margaret Thatchert. A Remember Tomorrow mindenképp olyan szám, amely elválasztotta a Maident a nyolcvanas évek punkszínterétől, és magasan fölé emelte. A csendes és ütős részek váltakozásával dinamikus dal a zenekar egyik örökzöldje lett. Di’Anno egyik legjobb énekteljesítménye, magas sikolyokat váltogat az ugyancsak sikoltozó gitárral. A Running Free volt a zenekar első kislemeze, és a mai napig az egyik legismertebb korai szám. Sajnos azonban a lemez egyik leggyengébb dala is, mert az ismétlődő refrénnel és egyszerű szerkezetével a többi számhoz képest elvizesedik. Szövegében is egyszerű történet egy megszökött tinédzserről, aki autóstoppal átszeli az Egyesült Államokat, Di’Anno szerint pedig a történet az ő problémás tinédzserkorát írja le. A zenekar későbbi zseniális munkásságára kétségtelenül a lemez legjobb dala, Harris első „eposza” utal: a Phantom of the Opera. Természetesen Gaston Leroux francia író azonos című, 1910-es regényén alapul, amely az eltorzult Erik fantomról szól, aki terrorizálja a párizsi operaházat, beleszeret az operaénekesnőbe, Christine Daaéba, ami elkerülhetetlenül tragikus véghez vezet. Hangszeres szempontból az egyik legjobb Iron Maiden-dal, hiszen nyolc zseniális perce egyetlen unalmas pillanatot sem enged. A nyitó gitártémától kezdve a több bonyolult szólórészen, Murray és Stratton gitárpárbajain, Di’Anno énekének kiváló bekapcsolásán és a tipikus Harris-galopp által diktált dinamikus ritmusszekción át tiszta Maiden-tökély. Az egyik legragyogóbb hangszeres rész szégyenkezés nélkül felveszi a versenyt az epikus Seventh Son of a Seventh Son megfelelő részével. Harris progresszív rockos hatásaira utal a zenekar négy instrumentális száma közül az első, a fantasztikus Transylvania, amelyben a zenekar minden tagja megvadul, és úgy vágtat, mint egy bivalycsorda. A szólókat ismét a kiváló Murray és Stratton váltogatják, miközben az akkor kétségtelenül legjobb ritmusszekció mindent letarol maga előtt. A számnak eleinte volt szövege, de a kiváló hangszeres teljesítmény miatt elvetették. Vajon vámpírokról és Karóbahúzó Vladról szólt volna? A Transylvania csendesen átcsúszik a bús és melankolikus Strange Worldbe, amely a szelídebb és dallamosabb Di’Annót mutatja be, aki kitűnően illik a dal nyugodt és lassú tempójához. A lemez egyik legjobb szövege nem kínál közvetlen magyarázatot, és teret hagy a saját értelmezésnek, amelyek a drogozástól odáig terjednek, hogy a téma összefonódik a Transylvania vámpíros témájával. Én a szöveget egy utópisztikus jövő leírásaként értelmezem, ami Huxley Szép új világára emlékeztet. Következik a zenekar újabb klasszikusa, és a Phantom of the Opera mellett a lemez legjobb dala, a Charlotte nevű prostituáltról szóló négy rész közül az első, a Charlotte the Harlot. A szöveg a prostituálthoz fűződő nehéz szerelemről és a vele járó fájdalomról szól, a dal hangszeresen is kiváló, és főleg Murray remekel benne, aki a számot írta, Di’Anno pedig a nyugodtabb részben villantja meg magát, ami remek változatosságot és dinamikát ad a számnak. A lemezt az Iron Maiden című szám zárja, amely a zenekar himnuszává vált, és az egyetlen dal, amelyet a kezdetektől a mai napig játszanak. Kár érte, mondhatnánk, hiszen teljesen átlagos szám, szóló nélkül, furcsa szöveggel. Nehéz megérteni, hogyan válhatott egy ilyen átlagos dal az Iron Maiden-repertoár kötelező részévé.
Az Iron Maiden olyan lemez, amely minden metalgyűjteménybe odavaló, még ha csak előrevetíti is a zenekar későbbi zseniális műveit. Hiába áll a gitárok, a basszus, az ének és a sekélyes szövegek messze attól, amit a Maiden a The Number of the Beast óta kínált nekünk, az Iron Maiden a brit heavy metal új hullámának (NWOBHM) legjobb lemeze, még ha az Iron Maiden hamarosan jócskán eltávolodott is ettől a hangzástól. Az Iron Maiden lemez az Iron Maiden-hangzás fejlődésének kiváló bizonyítéka és történelmi jelentőségű kiadvány, a zenekar, a műfaj és az egész zenetörténelem számára egyaránt. Up the Irons!
Felállás
Paul Di’Anno – ének
Steve Harris – basszusgitár, ének
Dave Murray – szóló- és ritmusgitár
Dennis Stratton – szóló- és ritmusgitár, ének
Clive Burr – dob
Produkció
Will Malone
Számlista
1. Prowler 03:56
2. Sanctuary 03:16
3. Remember Tomorrow 05:28
4. Running Free 03:18
5. Phantom Of The Opera 07:08
6. Transylvania 04:19
7. Strange World 05:32
8. Charlotte The Harlot 04:13
9. Iron Maiden 03:36
