Éjjeli király(ok)!

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Helyszín: Teatro Fondamenta Nuove, Velence, Olaszország
A koncert dátuma: 2007. 04. 28.
Látogatók száma: 0
Jegyár: 20 euró

Csodás, napsütéses vasárnap volt Velencében, amikor a Teatro Fondamenta Nuove előcsarnokának délutáni árnyékában beszélgettünk Will Oldhammel. A valódi nevén mutatkozott be, pedig köztudott, hogy hivatalosabb beszélgetéseknél azt kéri, hogy a művésznevén szólítsák, vagyis Bonnie ‘Prince’ Billyként. A mi beszélgetésünk azonban korántsem volt hivatalos, inkább teljesen kötetlen és nagyon oldott, ami nem is meglepő, hiszen Will igazán kedves, melegszívű ember.
A színház környékén nem sokan lézengtek: többnyire csak a koncert szervezői, néhány barátnőjük, a Bonnie-hoz valamilyen módon kötődő emberek, egy olasz zenei lap újságírója meg jómagam. A teremből viszont már dobolás hallatszott, és ahogy Will mondta, lassan indul a hangpróbára, ahol már ott volt az aktuális dobosa az európai turné záró szakaszán, amelyet éppen ez a koncert zárt: Alex Neilson, az egyik legfiatalabb és minden bizonnyal legjobb dobos, főleg az improvizatív zene terén.

„Elég fáradtak vagyunk már, és jót tesz, hogy most lesz egy kis szabadidő pihenni. De itt tényleg nagyon szép.” – mondta Will, nem sokkal később pedig be is mentünk a terembe a hangpróbára. Ezért külön köszönet jár Enricének, a koncert fő szervezőjének, aki már korábban lehetővé tette, hogy korlátozások nélkül mozoghassak, és kicsit körbe is vezetett ebben a gyönyörű koncerthelyszínben, amely kiváló akusztikájával is büszkélkedhet. A terem nagyjából kétszáz embert fogad be, és kevéssel kilenc óra után nagyjából ennyien gyűltek is össze.
Néhány órával korábban még az üres termet töltötte meg Will hangja, gitárja és Alex dobjai. Összeszokottan végigvettek néhány dalt, az „A Sucker’s Evening”-et és a „Beast For Thee”-t végigjátszották, és mivel nem volt komolyabb gond a hang beállításával, a hangtechnikussal gyorsan összehangolódtak, így még elővették a „Love Comes To Me”-t is a tavalyi, aktuális The Letting Go albumról, aztán befejezték. Ez volt egyébként az egyetlen a három dal közül, amelyet a koncerten is eljátszottak, igaz, jóval más köntösben. A próba dalai kivétel nélkül nagyon robbanékonyak voltak, a koncerten viszont sokkal szélesebb dinamikai skálát kaptak, a spirituális hangulatúaktól egészen a free jazzel határos darabokig, ami a jelenlévő hangszerek számát tekintve különösen érdekes volt. Valójában egy pillanatra sem hiányzott semmilyen más hangszer, hiszen elképesztő, mennyi érzelmet csaltak ki mindössze e két hangszerből, a hangszálakból és néhány kiegészítő ütőhangszerből, amelyek önálló hangszerként vagy dobverőként szolgáltak. Bonnie közben egészen farkasként vonyított a színpad széléről, Alex pedig a szájában tartott csengettyűket csilingeltette, és közben a könyökével is dobolt, bizonyítva, hogy valóban kivételes, rendkívül újító szellemű zenész, aki nem ismer akadályokat. Nem csoda hát, hogy éppen ő ült a dobok mögé, amikor Jandek, valószínűleg minden idők legmisztikusabb zenei személyisége vagy kollektívája, 27 évnyi lemezfelvétel és több mint harminc kiadott album után, egyetlen fellépés vagy hivatalos interjú nélkül végre elszánta magát az első élő koncertjére.

Korábban megkérdeztem Willt, honnan jött az ötlet, hogy ezúttal csak egy dobossal játszik, hiszen korábban klasszikusabb felállású zenekarral lépett fel. Egyszerűen azt felelte, hogy Alex-szel nagyon szeretnek együtt játszani, ezért játszanak. Kémiából nincs hiány köztük, a kommunikációból sem, nagyon beszédesek is voltak, csakhogy azt, amit egymás közt mondtak, a hangos taps miatt általában nem lehetett hallani, sőt gyakran még azt sem, amit a mikrofonba a közönségnek mondtak! Egyszer csak Bonnie mondatának a végét kaptuk el: „na, lassabban, mint tegnap este! Jézusom!”, amitől nevetés hullámzott végig a közönségen. És már mélyen benne is voltak a dalban.
Végig kiváló hangulatban voltak, Alex pedig hamar bevallotta, hogy nagyon örül, hogy az utolsó fellépésük éppen itt van, mert ez tényleg csodálatos hely, és hogy fogadnak zenei kívánságokat. Erre a mosolygó Will közbevágott: „miért őket kérdezed, mit játsszunk?”, majd maga folytatta, hogy mindig öröm neki itt fellépni (legutóbb 2005 decemberében járt itt). Megjegyezte még, hogy Alex most először van Velencében, ezért „Venecian virgin”, ami természetesen tapsvihart váltott ki a közönségből. Ezután Bonnie így szólt: „Alex-szel már vagy négy éve ismerjük egymást. Skóciában találkoztunk, és akkor ismertem meg ezt a dalt is.” Jött a „Molly Bawn”. Biztosan egyike azoknak a daloknak, amelyeket Bonnie ritkábban játszik, balladás tartalmával mégis jókora lelkesedést aratott, de azért nem akkorát, mint a saját szerzeményei: a nyitó „I See A Darkness”, Will zenekarának, a The Palace Brothersnek, illetve a Palace Songsnak a klasszikusai, a „Pushkin”, az „O Lord Are You In Need?” és az „Agnes, Queen Of Sorrow”, valamint a későbbi dalok, amelyek főleg Bonnie ‘Prince’ Billy lemezein szerepelnek, mint az „A Minor Place”, a „Death To Everyone”, a „My Home Is The Sea” és mások. Nagyon jól fogadták az ismeretlenebb dalokat is, amelyek a ritkább, főként gyűjtői kiadványokon találhatók, például az „In My Mind”-ot, amely az azonos című EP-n szerepel, és nyilvánvalóan egy izlandi rajongó kívánsága volt. Ő Bonnie európai turnéját követte, és ahogy a koncert előtt mondta, ez már a tizenhetedik Bonnie-koncertje lesz. Ráadásul megvan neki az összes lehetséges Oldham-kiadvány, egyet kivéve, ami nem kis feladat, hiszen egyes címek rendkívül ritkák és nagyon nehezen megszerezhetők (árban is!), Will pedig az egyik legtermékenyebb zenésznek számít. Ahogy a srác mondta, a Viva Last Blues bakelitlemezéért az E-Bayen 200 amerikai dollárt fizetett ki!

A dalok nagy részét annyira átalakították az eredetikhez képest, hogy gyakran csak a szövegről lehetett rájuk ismerni; ilyen radikálisan általában már csak Bob Dylan változtatja meg a saját dalait. Bonnie amúgy is ismert arról, hogy időnként érdekes feldolgozásokba kezd: felvette például a „Don’t Cry For Me Argentina”-t, korábbi koncerteken pedig Dolly Parton, illetve Whitney Houston slágerét, az „I Will Always Love You”-t játszotta. Most a Nazareth örökzöld slágerének feldolgozását, a „Love Hurts”-öt adta elő, amelyet „egy szeretett személynek, aki sajnos ma nincs itt, Dawn McCarthynak” ajánlott, aki a korábbi koncerteken elkísérte Bonnie-t.
A legnagyobb tetszést talán az a két, egymásba fonódó dalból álló csokor aratta, amelyet az est záró számaként adtak elő, a közönség pedig egyébként végig remek hangulatban volt, a koncert teljes két órája alatt. Az „Even If Love”-val kezdték, amely a főként akusztikus Master And Everyone albumon található, majd az első refrén után radikálisan váltottak tempót és dallamot, és megállás nélkül belevágtak a „New Partner”-be a Viva Last Blues albumról, vagyis inkább annak kicsit modernebb változatába a Bonnie ‘Prince’ Billy Sings Greatest Palace Songs lemezről, amelyen Will a korábbi albumok néhány legjobb dalát vette fel újra Nashville-ben, country stílusban. Pár perc múlva megismétlik az egészet, visszatérnek az eredeti dallamhoz és tempóhoz, és befejezik az „Even If Love”-ot.
Szavak nincsenek, legfeljebb: mesteri! Ha kölcsön vehetem Will egyik dalának címét, amely remekül összefoglalja az egész estét: „A King At Night”, csak most két éjjeli király állt a színpadon. És ezt a szerénytelen királyi címet bizony meg is érdemlik.

Setlist

01. I See A Darkness
02. In My Mind
03. Lion Lair
04. Another Day Full Of Dread
05. John The Baptist
06. Pushkin
07. Strange Form Of Life
08. Wai
09. Cursed Sleep
10. Love Comes To Me
11. A Minor Place
12. Madeleine Mary
13. Love Hurts
14. The Seedling
15. O Lord Are You In Need?
16. May It Always Be
17. Molly Bawn
18. You Have Cum In Your Hair And Your Dick Is Hanging Out
19. 64
20. Master And Everyone