Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1980.04.14.
Producer: Wil Malone
Az album hossza: 40.25 perc
Műfaj: Heavy Metal / N.W.O.B.H.M.
Pontszám: 8.5 / 10
1980. április 14-én egy szempillantás alatt örökre megváltozott a zenetörténelem. Egy történelem, amely öt évvel a heavy metal szörnyeteg Iron Maiden bemutatkozó lemeze előtt kezdett íródni. A Mikulás 1975 karácsonyán még a szokásosnál is nagylelkűbb volt, vagy egyszerűen Steve Harris neve állt az első helyen a „jók” könyvében. A piros ruhás, örökké vidám öreget mindig keksz és tej várta Harris asztalán, cserébe pedig Steve karácsonyfája alá egy csillogó díszpapírba csomagolt, nagy piros masnival átkötött csomagot tett, amelyen egy középkori kínzóeszköz baljós neve állt: Iron Maiden.
Jócskán eltelt az idő, mire az Iron Maiden „agytrösztje”, Steve Harris maga köré gyűjtött egy stabil felállást, és alig öt évnyi működés után az EMI-nél kiadhatta az azonos című debütáló lemezt. A száguldó vonatot, vagyis az Iron Maident azonban már a megjelenés előtt sem lehetett megállítani. A legjobb, ha egyszerűen idézzük a hírhedt Soundhouse-DJ, Neil Kay szavait, aki fontos szerepet játszott a Maiden első áttörésében: „Időről időre a rockvilág utcáit megtöltő reménykedő, ismeretlen nevek tömegéből kiemelkedik egy igazán különleges banda. Az egyik ilyen az Iron Maiden, amely a születésével olyan erős, bátor és őszinte rockzenei stílust hozott, hogy fáradozásukat csak a siker igazolhatja.”
Az Iron Maiden lemez olyan hangzást hoz, amelyhez ti, ha csak a Bruce Dickinson-korszakot ismeritek, nem lesztek hozzászokva. Az elsőlemezt mindenekelőtt a nyers, ösztönös, már-már primitív „punkos” hangzás jellemzi, ami sokkolni fogja azokat, akik a Dickinson-éra tipikus Iron Maiden-dallamaihoz szoktak. Ezt a vonást elsősorban Paul Di’Anno karcos hangja adja. Persze minőségben Di’Anno kilométerekre van Dickinsontól, de szerintem sosem becsülték meg eléggé. A korai Iron Maiden nyers hangzásába úgy illett bele, mint kéz a kesztyűbe, hiszen a Maiden zenei indulását mind az anyag, mind a produkció csiszolatlan, koszos hangzása határozza meg. A első lemez „koszos” hangzásáért elsősorban maga a zenekar, vagyis ‘Arry „a felelős”, hiszen bár producerként Will Malone van feltüntetve, a produceri munka nagy részét ők maguk végezték el. Bár Harris többször kijelentette, hogy nem éppen a lemez produkciójára a legbüszkébb, az első két album sok rajongó szemében még mindig a legjobb dolgok közé tartozik, amit a Maiden valaha felvett. Nem is csoda, hiszen nyers energiájukkal és erejükkel gyorsan rabul ejtenek. Az Iron Maiden a gyorskezű Harris jellegzetes basszusgitár-zakatolását is hozza, amely mindig is a dinamikus dalok központi, hajtóereje volt, és a harmincéves pályafutás alatt Harris védjegyhangzásává vált. A legtöbbeknek az Iron Maiden szavak hallatán az egyik első asszociáció a karizmatikus „kabala”, a dobos Nicko McBrain. Nickót még alaposan megismerjük, az Iron Maiden lemezen viszont Clive Burr mutatkozik be, aki Harrisszel rendkívül szilárd ritmusszekciót alkot. Végül, de nem utolsósorban ott van a két kiváló gitáros, Dave Murray és Dennis Stratton (az Iron Maiden az egyetlen lemez, amelyen játszott), akik egy újabb, a Maidennel elválaszthatatlanná vált jellegzetességre utalnak – a tercharmóniákra. Főleg Murray brillíroz néhány igazán remek szólóval, amelyek az emlékezetes repertoár fontos részévé váltak. Úgy érzem, valamit elfelejtek… Ja, persze: az Iron Maiden nem csupán a heavy metalt meghatározó hangzást hozza, a borító bemutatja azt az alakot is, amely a zenekar és a heavy metal legfelismerhetőbb szimbólumává, sőt már-már márkanévvé vált – Eddie, azaz Edward the ‘Ead, Edward the Head vagy akár Edward the Great. Ahogy tetszik, a borítóról baljósan néz ránk Derek Riggs fantasztikus illusztrációsorozatának első darabja. Itt gyorsan megemlíthetem azt a történetet is, amelyből Eddie a nevét kapta: „Eddie, a Fej test nélkül született, kéz és láb nélkül. Egyetlen dolga volt: a feje. E hiba ellenére a szülei rendkívül szerették. Eddie tizenhatodik születésnapjára az apja és az anyja talált egy orvost, aki képes volt testet adni Eddie-nek. Amikor a szülők hazaértek, alig várták, hogy elmondhassák Eddie-nek, hogy testet kap, és olyan lesz, mint az átlagemberek. Azt mondták neki: »Tudod, milyen meglepetésünk van számodra! Ennél jobb ajándékot soha nem kapsz!« Eddie pedig így felelt: »Jaj, ne, csak nem már megint egy átkozott kalap!«”
Ha van metalbanda, amely megérdemli az albumok részletesebb boncolgatását, az természetesen az Iron Maiden. Ha az előttünk álló lemezt még nem ismeritek, azt javaslom, hogy itt álljatok meg, ugorjatok be a legközelebbi hanglemezboltba, és tegyétek be az Iron Maident a gyűjteményetekbe, ahol igazából már rég ott kellene lennie! Miért tanácsolom ezt? Nem akarom elrontani az örömötöket e remek elsőlemez első hallgatásakor. Hallgassátok végig a lemezt, aztán térjetek vissza ide. Az igazi rajongók persze már birtokolják a lemezt, és nagyobb meglepetés nem éri őket, de talán elárulok egy-két részletet, amit még nem ismernek. Kezdjük hát!
A lemezt az ütős Prowler nyitja, amely már az első taktusokkal meggyőz és rabul ejt fülbemászó dallamával. A dal izgalmas „up-tempója” remekül összefoglalja a szövegben leírt exhibicionista fejében zajló dolgokat. A Prowler a remek dallamnak és a nyers erőnek köszönhetően a zenekar egyik legkedveltebb dala és koncertkedvenc lett. Bár meglehetősen sekélyes szövege egy perverzről szól, aki szívesen kitárja a kabátját az mit sem sejtő hölgyek előtt, és megmutatja nekik a „vagyonát”, így nem éri el a zenekar későbbi szövegbeli mesterműveit, nyers energiájával mégis beleégett a rajongók szívébe. A Prowler egyébként már a zenekar első hivatalos felvételein, a The Soundhouse Tapes-en is megjelent, de az Iron Maiden lemezen szereplő, gyorsabb tempójú változat teljesen elhomályosítja a régebbit. A szólóval és az ütős „wah-wah” riffekkel Murray gyújt fel mindent! A Sanctuary a zenekar második kislemeze volt, amely csak a lemez amerikai kiadására került fel, az európai változatra pedig csak az 1998-as újrakiadással. A Sanctuary a Prowlerhez hasonlóan folytatja, gyorsan és ütősen, és egy törvény elől menekülő férfiról szól, akit az őrületbe taszított mindaz a borzalom, aminek tanúja volt. Az egyszerű és energikus dal ugyan nem éri el a Maiden-színvonalat, a jó riffeknek és Murray szólójának köszönhetően, amelyet egy valósághűen szóló rendőrszirénázás követ (képzeljétek el, ahogy autóban hallgatjátok), mégis a zenekar ismertebb dalai közé került. Érdekességként megemlíteném még azt a felhajtást, amelyet a kislemez Riggs-borítója kavart, amelyen Eddie épp most szúrta le a vaslady Margaret Thatchert. A Remember Tomorrow mindenképp olyan dal, amely elválasztotta a Maident a nyolcvanas évek punkszínterétől, és magasan fölé emelte. A nyugodt és ütős részek váltakozásával dolgozó, dinamikus dal a zenekar egyik evergreenjévé vált. Di’Anno egyik legjobb énekteljesítménye, ahol a magas sikolyok a hasonlóan sikoltozó gitárral váltakoznak. A Running Free volt a zenekar első kislemeze, és a mai napig az egyik legismertebb korai daluk. Sajnos ugyanakkor a lemez egyik leggyengébb dala is, mert az ismétlődő refrénjével és egyszerű szerkezetével elvizesedik a többi dalhoz képest. Szövegében is egy egyszerű történetről van szó, egy megszökött tinédzserről, aki stoppal járja be az Egyesült Államokat, Di’Anno pedig azt állítja, hogy a történet az ő problémás kamaszéveit írja le. A zenekar későbbi zseniális munkásságára minden kétséget kizáróan a lemez legjobb dala, Harris első „eposza”, a Phantom of the Opera utal. Alapja természetesen a francia Gaston Leroux azonos című, 1910-es regénye, amely az eltorzult Erik fantomról szól, aki a párizsi operaházat terrorizálja, beleszeret az operaénekesnőbe, Christine Daaéba, ami elkerülhetetlenül tragikus véghez vezet. Hangszeres szempontból az egyik legjobb Iron Maiden-dal, hiszen a nyolc zseniális perc egyetlen unalmas pillanatot sem enged. A nyitó gitártémától kezdve, több bonyolult szólórészen át, amelyekben Murray és Stratton gitárpárbajozik, a Di’Anno-féle ének kiváló becsatlakozásán és a tipikus harrisi vágtát követő dinamikus ritmusszekción keresztül ez tiszta Maiden-tökély. Az egyik legragyogóbb hangszeres rész szégyenkezés nélkül felveszi a versenyt az epikus Seventh Son of a Seventh Son hasonló részével. Harris progresszív rockos hatásaira a zenekar négy instrumentális száma közül az első utal, a fantasztikus Transylvania, amelyben a zenekar valamennyi tagja megvadul, és úgy száguld, mint egy bölénycsorda. A szólókon ismét a kiváló Murray és Stratton osztozik, miközben a – akkoriban kétségtelenül legjobb – ritmusszekció mindent letarol maga előtt. A dalnak eleinte szövege is volt, de a remek hangszeres játék miatt elhagyták. Vajon vámpírokról és Karóbahúzó Vladról szólt volna? A Transylvania csendben átfordul a szomorkás, melankolikus Strange Worldbe, amely Di’Anno szelídebb, dallamosabb énekhangját mutatja be, és kiválóan illeszkedik a dal nyugodt, lassú tempójához. A lemez egyik legjobb szövege nem kínál közvetlen magyarázatot, és teret hagy a saját értelmezéseknek, amelyek a drogozástól egészen addig terjednek, hogy a téma összefonódik a Transylvania vámpíros témájával. Én a szöveget egy utópisztikus jövő leírásaként értelmezem, amely Huxley Szép új világára emlékeztet. Következik a zenekar újabb klasszikusa, és a Phantom of the Opera mellett a lemez legjobb dala, a Charlotte nevű örömlányról szóló négy rész közül az első, a Charlotte the Harlot. A szöveg, amely egy örömlány iránti nehéz szerelemről és az ezzel járó fájdalomról szól, hangszeresen is kiváló dal, amelyben főleg Murray brillíroz, aki a dalt írta, Di’Anno pedig a nyugodtabb részben villan, ami remek változatosságot és dinamikát ad a számnak. A lemezt az Iron Maiden zárja, amely a zenekar himnuszává vált, és az egyetlen dal, amelyet a kezdetektől a mai napig játszanak. Kár érte, mondhatnánk, mert teljesen átlagos dalról van szó, szólók nélkül és fura szöveggel. Nehéz megérteni, hogyan lehetett egy ilyen átlagos dalból az Iron Maiden repertoárjának kötelező darabja.
Az Iron Maiden minden metalgyűjteménybe való lemez, még ha csak előrevetíti is a zenekar későbbi briliáns munkáit. Annak ellenére, hogy a gitárok, a basszus, az ének és a sekélyes szövegek messze állnak attól, amit a Maiden a The Number of the Beast óta nyújtott nekünk, az Iron Maiden a brit heavy metal új hullámának (NWOBHM) legjobb lemeze, noha az Iron Maiden hamarosan jócskán eltávolodott ettől a hangzástól. Az Iron Maiden lemez az Iron Maiden-hangzás fejlődésének kiváló lenyomata és történelmi jelentőségű kiadvány – a zenekar, a műfaj és az egész zenetörténelem számára egyaránt. Up the Irons!
szerző: Rok Klemše
Dallista:
1. Prowler (03:56)
2. Sanctuary (03:16) – csak az 1998-as remaszterelt változaton
3. Remember Tomorrow (05:28)
4. Running Free (03:18)
5. Phantom Of The Opera (07:08)
6. Transylvania (04:19)
7. Strange World (05:32)
8. Charlotte The Harlot (04:13)
9. Iron Maiden (03:36)
Felállás:
Paul Di’Anno – ének
Dave Murray – szóló- és ritmusgitár
Dennis Stratton – szóló- és ritmusgitár, ének
Steve Harris – basszusgitár, ének
Clive Burr – dob
