Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés dátuma: 2000. november
Produkció: Michael Holmes
Az album hossza: 56.49 perc
Stílus: Neo-Progressive Rock
Értékelés: 10/10
A kultikus angol neoprogresszív zenekar, az IQ a „The Seventh House” albummal megerősítette hírnevét: a prog rock egyik legkonzisztensebb minőséget nyújtó csapata. Ez különösen igaz a karizmatikus énekes, Peter Nicholls visszatérése utáni időszakra, aki intelligens, gyakran társadalomkritikus szövegeivel hamar elérte, hogy a zenekar neve több mint találó jelzővé vált a megjelenésükre és a munkásságukra. A „Subterranea” (1997) című kettős koncepcióalbum-mestermunkával az IQ végleg beférkőzött az elmúlt négy évtized legfontosabb progrock-formációi közé.
Egy ilyen jelentős album utódját megalkotni, mint a „Subterranea”, amellyel rengeteg új rajongó szívét hódították meg, nem volt könnyű feladat, az IQ-nak mégis sikerült a „lehetetlen” a „The Seventh House” albummal. A „The Seventh House” a dalok konzisztenciáját és minőségét tekintve teljesen egyenrangú utódja a korszakalkotó elődjének, egyes hangzásbeli és szövegi elemeiben pedig még túl is szárnyalja azt.
A „The Seventh House” lemezen „mindössze” hat szám kapott helyet, de mindegyik kiválóan megkomponált és eljátszott hangzásbeli kaland, amely Nicholls Peter Gabrielhez hasonlító hangja miatt a klasszikus Genesis minden tisztelőjének is kapóra jött, bár az IQ karrierjének ebben a szakaszában már régen kialakította a saját, felismerhető hangzásvilágát, és egészen más zenekar volt, mint az 1980-as évek első felében, a neoprogresszív színtér születésekor.
Sok neo-prog honfitársukkal ellentétben – akiknek munkái a két évszázad fordulóján többé-kevésbé kifejezetten sötét hangulatúak voltak – az IQ-nál így van ez a „The Seventh House” esetében is, ahol Nicholls jellegzetes, teátrális és drámai módon előadott szövegei csordultig telve vannak társadalomkritikával és szarkazmussal. A „The Seventh House” néhány „pszichoanalitikusabb” szövege az emberi psziché sötét zugait és a társadalomnak a tettekre gyakorolt hatását tárja fel.
Orford grandiózus szimfonikus hangszerelései és Holmes többnyire csiszolt gitártémái, valamint John Jowitt basszusgitáros és Paul Cook dobos szinte álomszerű ritmikai háttere melodramatikus és komor atmoszférát teremt, amely a hallgatót egy pillanat alatt beszippantja a „The Seventh House” egyes szerzeményeinek „történeteibe”.
A „The Seventh House” az epikus csemegével, a „The Wrong Side of Weird” című számmal nyit, amely újabb logikus és érettebb lépést jelentett ennek a remek progrock-zenekarnak a hosszú hangzásbeli fejlődésében, akiket Nicholls visszatérése óta mintha semmi sem tudna megállítani. Az IQ már a kezdetektől fogva a drámai fordulatokkal teli, epikus szerzemények mesterei voltak, ezzel a kivételes alkotással azonban karrierjük egyik csúcsát érték el. Bár a szimfonikus prog legendáinak – élükön a Genesisszel – hatása végig nyilvánvaló, a „The Seventh House” egyik számáról sem lehet azt állítani, hogy bizonyos hangszereléseket közvetlenül „kölcsönözne” az „ősidők” egyes progrock-klasszikusaiból.
Az „Erosion” kifejezetten komor és társadalomkritikus szerzemény, amelytől ma is sok hallgatónak futkos majd a hideg a hátán. Az ilyen hihetetlenül intenzív hangulat megteremtésében kulcsszerepet játszik Nicholls énekbeli teatralitása. Ehhez csatlakozik még Orford eklektikus billentyűzése és Holmes többnyire ütős gitártémái, amelyekkel néhányszor egészen közel kerülnek a progmetal vizeihez. A címadó, epikus színezetű mestermű az IQ történetének egyik legkiválóbb, legösszetettebb és kifejezetten legmelankolikusabb alkotása, amely számos váratlan ritmusváltáson, eklektikus ritmikai húzáson, drámai szimfonikus hangszerelésen és Nicholls briliáns énekteljesítményén keresztül percről percre fokozza atmoszférikus intenzitását. A hetedik ház, amely az emberi kapcsolatokhoz kötődik, jól ismert fogalom mindenkinek, aki az asztrológiával foglalkozik. Nehéz eldönteni, hogy a „The Seventh House” két szuperepikus száma közül melyik a jobb.
A „Zero Hour”, amely briliáns hangszeres szakaszt tartalmaz záró gitárszólóval, orgona- és mellotronrétegek tömegével van átitatva. Ennek a párosításnak az eredménye egy melankolikus-komor hangfal, amely meglehetősen meglepő és újszerű szaxofonbetétet is tartalmaz a vendég szaxofonos, Tony Wright tolmácsolásában. Ez egy kellemes jazzes fuvallatot visz a számba, és ezzel szinte teljesen megváltoztatja a kompozíció atmoszférikus jellegét.
A „Shooting Angels”, a „The Seventh House” legkönnyebben befogadható, mégis kiváló szerzeménye, amely szellemesen színezett gitárszólóval és mellotronhullámokkal nyit, epikus refrént, a záró részben pedig briliáns szaxofonbetétet tartalmaz. A záró epikus kaland, a „Guiding Light” – amely tulajdonképpen összetett szimfonikus progrock-eposszá alakított szerelmi ballada összetett és ütős középrésszel – gyorsan népszerű IQ-koncertklasszikus lett, ami egy cseppet sem volt meglepő. Az IQ ezzel a neo-prog klasszikussal egyszerűen nem is alkothatott volna jobb lemezzárást.
A két évszázad fordulóján, amikor a progresszívrock-színteret többnyire az olyan idealista és kissé naiv „vidámkodók” jellemezték, mint például a Spock’s Beard, a The Flower Kings és a Pendragon, az IQ a „The Seventh House” albumon meglehetősen sötét, disztópikus víziókat mutatott be a közeli jövőről, amelyek az elkövetkező húsz évben sajnos gyorsan valóra váltak. Holmes kiváló produkciójának is köszönhetően az IQ az eredeti művészi víziójának feladása nélkül, nagyon meggyőzően lépett be a 21. századba, és versenyre kelt a fiatalabb progrock-reménységekkel, akik ekkoriban kezdtek „gombamód” megjelenni a színtéren. A „The Seventh House” a „Subterranea” után újabb hibátlan mestermű volt, amely minőségével nem lepte meg ennek a remek zenekarnak egyetlen régi rajongóját sem, akiknek irigylésre méltó a művészi intelligenciahányadosa.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. The Wrong Side Of Weird (12:24)
2. Erosion (5:43)
3. The Seventh House (14:23)
4. Zero Hour (6:57)
5. Shooting Angels (7:24)
6. Guiding Light (9:58)
Felállás:
Peter Nicholls – ének, vokál
Mike Holmes – gitár, gitárszintetizátorok, billentyűk
Martin Orford – billentyűk, fuvola, vokál
John Jowitt – basszusgitár, basszuspedál, vokál
Paul Cook – dob, ütőhangszerek
Közreműködő zenész:
Tony Wright – szaxofon a 4. és 5. számon
